Empire of SinTeszt

A húszas évek chicagói vadnyugata sajnos általában hanyagolt téma a videójáték-fejlesztők körében. Talán mert nem volt elég kiforrott az utcai forgalom egy jó kis Mafia-klón elkészítéséhez. Vagy csak nehéz hozzányúlni ehhez a meglehetősen forró korszakhoz úgy, hogy a mai szemmel bizarr jelenségei (például a szesztilalom) könnyen feldolgozható legyen a kiberpánk ifjak számára. Netán nem érdekel elég embert, bár ez meglepne. Főleg mert a Romero Games által fejlesztett Empire of Sin bejelentésekor sokan örvendtek, hogy az körökre osztott stratégiai játék pont ezt az érát dolgozza fel.

Romero, Romero... honnan ismerős ez a név? Á, igen: ez a cég bizony annak a John Romerónak és feleségének vállalkozása, aki jócskán kivette részét az FPS műfaj megteremtéséből, az elmúlt húsz évben viszont ezzel haknizva tölti a munkanapokat az írországi adóparadicsomban. Hiába, a Romero név már nem cseng olyan jól, mint a 90-es években tette, de a játék még lehet jó.

Kár, hogy a feltételes mód ezúttal sem véletlen, noha a kezdetek biztatók. Újonc gengszterként érkezünk Chicagóba, hogy a helyi keményfiúk (és lányok) hatalmát megtörve mi legyünk az utcák urai. A játék elején választunk magunknak egy szimpatikus – vagy épp szándékosan ellenszenves – karaktert, akivel az izometrikus nézetben ábrázolt város utcáit róva gengsztereket toborzunk és üzlethelységeket orzunk el. A játék részletes oktatómódja végére fel is keltjük a többi bűnöző zseni figyelmét, és innentől ránk van bízva, hogyan boldogulunk.

Látszólag szövetségre léphetünk a többi gengszterrel, hogy ügyesen lavírozva építkezzünk és törjünk szigorúan üzleti hegemóniára. A gyakorlatban viszont csak az erőszak vezet sikerre: az Empire of Sin gazdasága a válsághoz képest is csigalassan termeli a pénzt, a sokszor értelmetlen és előnytelen egyezkedésnél pedig sokkal hatékonyabb megoldás, ha egyszerűen odamegyünk a konkurens gengszter térképen jelzett bázisára és elintézzük, hogy aznap már a halakkal aludjon. Ráadásul a játékok itt nem történet vezéreltek, klasszikus értelemben vett sztori nincs is. Csak a terjeszkedés és a pénz számít.

Ehhez tehát mindössze az XCOM-ból jól ismert harcot kell elsajátítanunk. A pályák nem túl változatosak, mindig ugyanazokból az unalmas panelekből állnak, így hamar elfelejtjük, most éppen melyik kaszinóban vagy raktárban harcolunk. Háromfős csapatunk tagjait tetőtől talpig felfegyverezhetjük, hogy aztán a lépésszámmal matekozva tegyünk ólomból öntött pontot az üzleti nézeteltérés végére. Idővel kicsit monotonná válik a küzdelem, de ennél nagyobb baj, hogy a mesterséges intelligencia sincs a helyzet magaslatán. Van, hogy meg tud lepni, például hátba támad, de gyakrabban fordul elő, hogy csak áll és várja a halált, netán elfelejt lépni. Ezt leszámítva rendben van a harcrendszer, ami egész jól áll a 20-as évek Amerikájának. Csupán azt bánom, hogy akadnak kivédhetetlen támadások, a robbanószerek ellen például csak fejlődés útján kioldott perkökkel védekezhetünk.

Ha egyébként a szerepjátszás nem csupán illúzió lenne, az Empire of Sin elég jó játék lehetne, ami hangulat és tálalás szempontjából is hozza az elvárhatót. Bár az utcák kissé kopárok, a zene, a szinkron és úgy általában a miliő könnyen hatalmába kerít – kár, hogy néhány óra után elmúlik a varázs, amit a sok túlbonyolított és funkciójában is megkérdőjelezhető menü és opció is segít elűzni.

Mert hát minek böngésszek én alkoholkereskedelmi statisztikákat, ha már minden az enyém? És miért akarjak nem szadista gyilkosként viselkedni, ha egyszer az a legkönnyebben járható út? No és miért figyeljek arra, mennyire hűségesek a felbérelt izmok, ha a szakítás után pár ezer dolcsi és máris újra az oldalamon harcolnak? Talán ha a rendőrséggel kapcsolatos viszony befolyásolná a játékot, esetleg a közvélemény is bejönne a képbe, nem volna ennyire egyoldalú az egész. Ám a kékek nem zavarnak sok vizet, a publikum pedig csak arra jó, hogy magzatpózba kuporodva rettegjen az utcán. Amiért, valljuk be, az ünnepek idején nem tanácsos súlyos tízezreket kifizetni.