Mindig is voltak, és mindig is lesznek olyan játékok, amelyek hiába teljesítenek kiemelkedően a minőség, az egyediség, vagy épp az újszerűség terén, a témaválasztás miatt mégis csupán a témával komolyabb mértékben foglalkozók emlékeiben maradnak meg hosszú távon - nevezzük őket a mainstream áldozatainak.
A Japánban Gyakuten Saiban néven futó sorozat is pontosan ilyen. Az első epizód még 2001-ben debütált GameBoy Advance-on, amit további kettő követett a későbbiekben, ezek azonban soha nem hagyták el a szigetországot - a játék mögött álló Capcom vélhetően nagyobb sikerre számított. A történet azonban szerencsénkre itt még nem ért véget, 2005-ben ugyanis a japán kiadó ismét előhúzta tarsajából a franchise-t, és úgy döntött, ismét kiadja az egyes epizódokat - ezúttal Nintendo DS-re - így született meg a Phoenix Wright: Ace Attorney, ami immáron Amerikába és Európába is elhajózott. Igaz, Capcom-ék kezdetben nem igen hittek a sikerben, az ennek megfelelő aprócska kezdőkészlet azonban pillanatok alatt elfogyott, sőt, a későbbiekben többször is újra kellett nyomni a játékot, hogy ki tudják szolgálni a vásárlók igényeit - kiemelkedő eladási adatokat mindezek ellenére se vízionáljon senki, de minden esetre az érdeklődés kellő mértékű volt ahhoz, hogy a második rész DS-es kiadása is világra jöjjön: ő volna kurrens tesztalanyunk, a Phoenix Wright: Ace Attorney - Justice for All.
Tisztázzuk először is, miről is szól maga a játék; miért is volt szükség a bevezetőben a témaválasztásról szóló rövid szösszenetre. A Phoenix Wright nem más, mint egy kalandjáték-köntösbe bújtatott ügyvéd-szimulátor. A jelen esetben négy ügyre lebontott történetet a címben szereplő védőügyvéd szerepéből kísérhetjük végig, célunk pedig első sorban az lesz, hogy a minket felkért gyanúsítottat kihúzzuk a rendszerint beláthatatlan mélységű csávából, és bebizonyítsuk ártatlanságát. Ennek megfelelően a játék nagy része a bíróság tárgyalótermében fog lezajlani, ahol a rivális ügyésszel (na meg persze a néha már-már megoldhatatlannak tűnő helyzettel) kell szembeszállnunk, első sorban szemtanúkat kihallgatva, és a vallomásaikban lévő, jellemzően kisebb-nagyobb agytornával kikövetkeztethető hazugságokra fény derítve egy-egy bizonyíték felmutatásával, vagy épp keresztkérdés feltevésével. A játékmenet azonban szerencsére nem merül ki ennyiben, hiszen ezeket a bizonyítékokat, valamint használható információkat is össze kell szednünk valahonnan, így a tárgyalás egyes szakaszai között - mert hogy a végső ítélet általában nem az első napon fog megszületni - nyomok után kell kutatnunk. A játék ezen része az, ami magán viseli a kaland zsáner jellemvonásait: egy point & click stuffot képzeljetek magatok elé, ahol a különböző helyszíneket végigjárva vizsgálódhattok, illetve kérdezősködhettek az ott lévőktől. Persze a szemtanúk nem fognak minden apró részletet elárúlni, így a legfontosabb dolgokat általában ki kell húzni belőlük valamilyen módszerrel. Ez lehet egy bizonyíték megmutatása, vagy kérdezősködés egy másik személy felől, de a Justice for All-ban egy új, ezt elősegítő elem is felbukkant, ami a Psyche-Lock névre hallgat. A képességet egy új szereplő, Pearl tanítja meg nekünk, aki eddigi segítőnk, Maya kishúga, éppen ezért ő is különleges adottságokkal van megáldva. A fenti újdonság a következőt takarja: néha elő fog fordulni, hogy egyes személyek nem kívánnak beszélni bizonyos témákról, és titkolóznak. Ekkor - a titok nagyságától függő mennyiségben - lakatok jelennek meg az illető szívén, amiket nekünk kell kinyitnunk egyesével, méghozzá ugyanyolyan módon, mint a tárgyaláson, tehát itt is a megfelelő bizonyítékot kell felmutatnunk a továbblépés érdekében. Az ötlet elsőre teljesen jónak tűnhet, hiszen tovább színesíti a játékmenetet, és tulajdonképpen az is, ám a megvalósításba kisebb hiba csúszott, e rendszer bevezetésével ugyanis némileg átalakult "életerőcsíkunk", és annak működése. Az érthető, hogy a zárak kinyitásánál történő hibázáskor is veszítünk életerőnkből (igaz, ilyenkor nem ér véget a játék, csupán elölről kell kezdenünk a procedúrát, tehát továbbra is csak a bíróságon van okunk aggodalomra), sőt, siker esetén valamennyit vissza is töltődik abból, viszont a későbbiekben ezek a hibák keményen megbosszulhatják magukat, az első résszel ellentétben itt ugyanis nem áll vissza maximálisra hibázási lehetőségeink száma a nap, és így a tárgyalás elején, ami igencsak frusztráló tud lenni, hiszen alapból sem enged meg túl sok baklövést a játék, hát még így - szerencse, hogy bármikor van lehetőség mentésre.
TILTAKOZOM!
Ha kellően beleéltük magunkat a játékba, kezelésbe vehetjük egy kicsit DS-ünk mikrofonját, az "Objection", "Hold It" és "Take That" kiáltásokat ugyanis nem csak gombnyomással, hanem rendes beszéddel is előcsalhatjuk - aztán csak ésszel, nehogy másnapra ne legyen hangunk.
Az újdonság szekció ki is merül ennyiben, ami ez esetben egyáltalán nem baj, kár lett volna ugyanis komolyabban átrendezni a játék tökéletes struktúráját - a megjelenés előtt sem emiatt aggódtunk, sokkal inkább a sztori miatt, hiszen a Capcom az első epizód zseniális ügyeivel olyan magasra tette a lécet, aminek újbóli átugrása igencsak embert próbáló feladat. És azt kell mondanom, ez be is bizonyosodott: bár továbbra is hihetetlenül jól lettek megkoerografálva a történések, összességében mégis picivel elmarad az előzménytől a játék ezen eleme, az ezúttal is parádésra sikerült záróügy ellenére is. Ráadásul ezúttal nem kaptunk extra, a DS változat kedvéért elkészített ötödik ügyet, pedig az első részben bebizonyosodott, hogy a DS speciális interfészének komolyabb kihasználása rendkívül ötletes megoldásokra ad lehetőséget - igaz, a hiány többé-kevésbé a történet alakulásának tudható be. A zenékről nagyjából ugyanez mondható el: az előzmény dallamai sok helyen le lettek cserélve, és bár az új témák kétségtelenül jók lettek, a már meglévőkön szerintem kár volt változtatni, bennem legalábbis kisebb hiányérzetet okozott mindez (főleg, hogy a nemrég kijött Orchestra Album-ot végighallgatva döbbentem csak rá igazán, mennyire csodálatosak az első rész zenéi).
Na de hagyjuk a fanyalgást, hiszen a végén még félrevezetem a Kedves Olvasót. A Justice for All ugyanis ugyanolyan mesteri, ötletes, váratlan és fordulatos lett, mint elődje, és lényegén, esszenciáján még csak minimális csorba sem esett. A kép és az audió harmóniája még mindig perfekt, és ezúttal is számtalanszor fog felállni hátunkon a szőr a széria védjegyévé vált sorozatos "Objection!" felkiáltások hallatán, vagy amikor egy váratlan és mellbevágó, a dolgokat alapjaiban átrendező fordulatra derül fény. És pont ezek a dolgok azok, amik lehetetlenné teszik a játék letevését, komoly szívfájdalom ugyanis az, amikor épp a legizgalmasabb (persze mindig ezt fogjuk mondani) pontnál kell félbeszakítanunk szórakozásunkat - mert ez színtiszta szórakozás, nem kell hozzá ugyanis sem ügyesség, sem felesleges órák, csupán az angol nyelv kicsit komolyabb ismerete, és némi logika. Éppen ezért abszolút nyugodt szívvel ajánlom a Justice for All-t mindenkinek, akinek lapul otthon elfekvőben egy kósza példány a Nintendo handheldjéből, mert hiába a csipetnyivel gyengébb sztori, vagy a picivel rövidebb szavatosság, mégis csak - kimondom - a legjobb DS játék folytatásáról van szó, ami a stáblistáig vezető úton sokszorosan meghálálja megvételét.