Az első Medal of Honor játék megjelenésekor kevesen gondoltak arra, hogy olyan sorozat van születőben, amelynek folytatásai még nyolc év múlva is jelen lesznek a videójátékok palettáján. Az Electronic Arts üzletpolitikájának köszönhetően azonban - amelynek fontos részét képezi a sikeres és jól bejáratott címek évenkénti ráncfelvarrása - a MoH mára a kiadó egyik legtermékenyebb márkanevévé nőtte ki magát. A széria rajongói különösen elégedettek lehetnek, ha rendelkezésükre áll otthon egy PS2, hiszen a legújabb, Vanguard névre hallgató epizód immáron a negyedik a sorban, amely tiszteletét teszi a Sony konzolján. Valószínű, hogy több rész a gépre már nem fog érkezni - lássuk tehát, miképpen búcsúzik a MoH ettől a platformtól.
Mindenkiben felmerülhet a kérdés, hogy a piacra folyamatosan özönlő, megszámlálhatatlanul sok második világháborús játék után milyen elmeséletlen történet maradt még, azon kívül persze, hogy a tengelyhatalmak oldalán harcolunk? Nos, a Vanguard esetében a témaválasztás roppantmód izgalmasra sikerült, hiszen a játékban az Egyesült Államok egyik legimpozánsabb múltú magasabbegységének, a 82. légideszant hadosztálynak a katonáját irányítjuk.
Keegan tizedes bőrébe bújva az elit ejtőernyős alakulat négy bevetésén vehetünk részt: először a szicíliai partraszálláskor lépünk harcérintkezésbe a nácikkal; később a normandiai invázió hajnalán fogjuk előkészíteni a terepet a partraszálló erőknek; ezután a hollandiai előrenyomuláskor kell majd hidakat foglalnunk; végül pedig kalandjaink záróakkordjaként a Rajna keleti partján fogjuk felszámolni az elszántan küzdő németek ellenállásának utolsó maradványait. Mind a négy hadműveletet a levegőből kezdjük majd el, és 3 alkalommal lehetőségünk lesz ejtőernyős ugrást is végrehajtani (egyszer ugyanis vitorlázógépen érkezünk meg). Ejtőernyőnk segítségével korlátozottan ugyan, de képesek vagyunk szabályozni, hogy hol fogunk talajt, ezáltal pedig előnyösebb, netalántán hátrányosabb szituációból kezdhetjük meg a küldetést. A játék során ezek a részek jelentik az egyetlen alternatív elemet a feladatok megoldása során, azonban ez is végtelenül limitált lehetőség, mert a földet érésre alkalmas helyszínek rendkívül kis kiterjedésűek. Emiatt pedig bizony parasztvakításnak hat az egész ejtőernyősdi. Ez pedig nagy kár, mert a Vanguard legsúlyosabb hibája pont a fájó mértékű linearitásában leledzik. A pályákon csak a legminimálisabb mozgásszabadsággal rendelkezünk, ami a nyílt terepek ellenére is erősen folyosó-szagot kölcsönöz a játéknak. Hiába próbálkozunk majd például felugrani egy általunk lazán elérhető magasságú tereptárgyra - ha a fejlesztők nem szántak neki szerepet, akkor ez bizony nem fog menni. A küldetéseket csak egyféleképpen oldhatjuk meg, és a készítők még arra sem vették a fáradságot, hogy apróbb, nem-kötelező feladatokat iktassanak be a listára.
A játékmenet ezért sajnos kimerül annyiban, hogy megyünk előre, lőnek ránk, fedezékbe bújunk, és kihajolgatva szépen módszeresen hullahegyeket varázsolunk az életünkre törő nácikból (illetve ez utóbbit nem is tudjuk teljes mértékben megvalósítani, hiszen minden elhullott katona azonnal eltűnik a semmibe). Minden esemény előre szkriptelve van, ami nem feltétlenül lenne baj, de a félmétereként levegőbe röpítendő akadályokat leszámítva semmilyen érdekesebb dolog nem színesíti kalandjainkat. (Azt a fennen hangoztatott opciót ugyanis, miszerint “átalakíthatóak a fegyverek”, nem sorolnám az izgalmas kategóriába, már csak azért sem, mert ez mindösszesen egy felszerelhető távcsövet és egy nagyobb kapacitású lőszertárat jelent.) Bár a PS2 hardverét nem éppen a tágas térségek megjelenítésére találták ki (bár erre is van azonnal jó ellenpéldánk: Shadow of the Colossus) , de ez a szintű beszorítottság a repetatív játékmenettel ötvözve bizony hamar unalomba fojthatja a jobb sorsra érdemes gémerek érdeklődését.
[Nincs vége, katt az oldalválasztóra a folytatásért!]
A NYOLCVANKETTESEK
Ezt a seregtestet 90 évvel ezelőtt alapították, és a pearl harbor-i japán támadás után szervezték át gyalogsági alakulatból légideszanttá. Ilyen minőségükben a 82-esek a Szicília elfoglalásáért indított hadműveletben estek át a tűzkeresztségen, majd több, igen veszélyes bevetést hajtottak végre az olaszországi “csigaoffenzíva” idején. A D-napi partraszállást megelőzően ott találjuk őket a Normandiában ledobott 5 ejtőernyős hadosztály között, majd részt vesznek a világháború egyik legnagyobb áldozatot követelő légideszant műveletében, a Hollandiában végrehajtott Market-ben. A háború után kitüntetik őket az Amerika Becsületének Őrzője (America's Guard of Honor) címmel. A 82-esek az elmúlt fél évszázadban tovább növelték hírnevüket, és az alakulatot ma az USA hagyományos erőinek legjobban kiképzett és leghatékonyabb egységei között tartják számon. A 82-esek egyharmad része állandó készültségben van, és katonái 18 órán belül a világ bármely pontján bevethetőek. Elsőként belépő erőként fő feladatuk a stratégiailag fontos körzetek, általában repterek és kikötők elfoglalása és biztosítása. A hadosztály nagyon komolyan veszi az “airborne” minősítést: a kiszolgáló-támogató állomány részére is -a szakácstól kezdve az informatikuson át a mérnökig mindenkinek- kötelező az ejtőernyős kiképzés.
A Vanguard grafikai porcióját a becsületes iparosmunka kifejezéssel jellemezhetjük. Ugyan a földre pottyant állkapcsok keresgélésének effektusát már csak a következő generációs masinák idézik elő nálunk (újabb kivétel: God of War 2), azonban a kicsit már kopottasnak tetsző vizuális megjelenítés néhol még mindig képes kellemes érzéseket kelteni bennünk. Ez főként az ízlésesen kivitelezett fényhatásoknak köszönhető, a felkelő nap sugarai által megvilágított táj például egész pofásan mutat. A leglátványosabb jeleneteknek kétség kívül a hadműveletek kezdetekor leszünk szemtanúi: a hollandiai pályán a repülőből kiugorva mindenki elismerően csettinthet - a csata atmoszférája valóban átérződik a képernyőről. A grafikai motor egyébiránt mindig stabil framerate- et produkál, nagyon ritkán fordulnak elő lassulások, és azok sem veszélyesek. A pozitívumok mellett ugyanakkor pár apróbb hibával/csúnyasággal is találkozhatunk: a társaink valami rejtélyes oknál fogva a házakba való berontáskor az ajtó helyett gyakran előnyben részesítik a falat, mint bejárót; a fű látványa pedig egyszerűen borzalmas - nem hittem volna, hogy ilyen kis felbontású, 2D-s sprite-növényzetet valaha még látni fogok FPS-ben, de kiderült, hogy tévedtem.
A MoH sorozat tagjainak zenei aláfestésére sosem lehetett panasz, és ilyen tekintetben most sem kell csalódnunk: harci kedvünk növeléséhez jelentősen hozzájárulnak majd a felcsendülő dallamok. A játék szavatosságáért azonban újabb fekete pontot kell, hogy adjak a készítőknek: a 4 kampány mindegyike maximum 3 pályát tartalmaz, és ha komolyan nekiveselkedünk mondjuk péntek délután, akkor még a szombati ebéd elfogyasztása előtt jó eséllyel nézhetjük végig a stáblistát. Van ugyan 3 nehézségi fokozat, illetve különböző kitüntetéseket is gyűjtögethetünk, de ez így ebben a formában akkor is édeskevés. A többjátékos opció is vérszegény, ugyanis csak osztott képernyőn nyomhatjuk egymás ellen 5-féle játékmódban, az on-line multira pedig nincsen lehetőség. Egyébként az angol nyelvet nem beszélők számára mindenképpen jó hír lehet, hogy a Vanguard teljes magyar nyelvű feliratozással került forgalomba!
Summa summarum: látszik, hogy az EA los angelesi stúdiójánál már régen nem a PS2-re koncentrálnak, és az aktuális MoH epizódot csak hiánypótlónak szánták a következő nagy durranásukig, a nextgen gépekre érkező új rész, az Airborne megjelenéséig. A Vanguard éppen ezért egy erősen középszerű produktum lett, aminek vonzerejét leginkább az jelentheti, hogy igényesebb FPS-esek már nem nagyon fognak feltűnni a kettes számú Playsation játékhorizontján.
KÜLÖNVÉLEMÉNY - liquid
A rövidsége ellenére én határozottan jól elvoltam a Vanguard-dal. Az elvárásaim visszafogottak voltak, és ennek megfelelően kellemesen csalódtam: pont addig tartott, amíg rá nem untam a germánok lelövöldözésére, a küldetések jól össze vannak rakva, a grafika meg... az olyan, amit egy PS2-es FPS-től el lehet várni, se több, se kevesebb. Semmi újat nem ad hozzá a műfajhoz, de ha szereted az ilyesmit, nem ragaszkodsz az online játékhoz, plusz nem zavar különösebben, hogy egy hétvége alatt kivégezhető, akkor érdemes adni neki egy esélyt, van olyan jó, mint az eddigi MoH-ok ebben a (most már kvázi mögöttünk álló) generációban.