Amióta a SEGA a jobb sorsra érdemes Dreamcast-tal végleg elvérzett a konzol-háború véráztatta csatamezőin, azóta a cég ontja magából a Sonic-játékokat. A szoftvergyártóvá degradálódott japán vállalat számára a kék sündisznó kalandjai jelentik az örök fejőstehenet, azonban eme franchise csecseit bizony túl gyakran csavarják szárazra mostanában, aminek következményeként a sorozat minősége erős mélyrepülésbe kezdett. Ez a szomorú tendencia jó pár lemoshatatlan szégyenfoltot ejtett a patinás multú saga hírnevén, éppen ezért egyre több csalódott rajongóban fogalmazódik meg az érzés, hogy Sonic már csak árnyéka önmagának, és fokozatosan kezd a saját paródiájáva fajzani. A sötét felhők között csak egyetlen halovány reménysugár pislákol még az igazhitűek számára, ez pedig nem más, mint a Nintendo DS. Bármennyire is furcsa, de ami nem jött össze nagygépeken, az most, ha részlegesen is, de sikerült a kétképernyős konzolon: kedvenc sünink legújabb kalandja, a Sonic Rush Adventure ugyanis évek óta a legteljesebb Sonic-fílinget nyújtja.
Miért is szeretjük igazán az edzőcipős kék futóbajnok játékait? A válasz egyszerű: a hajmeresztő száguldásért és az ötletesen felépített pályákért. Nos, az SRA-ban mindkettőből kapunk bőségesen. A tempó minden helyszínen iszonyatosan gyors, Sonic (vagy a másik játszható karakter: Blaze, a macska) talpa alatt füstölög a talaj, bármerre járjon is. A remek pályatervezésnek köszönhetően szinte sosem kell lassítanunk, és a játékmenet végig pörgős marad. A két képernyő kihasználása különösen jót tett a hangulatnak, hiszen így dupla akkora terepen rohangálhatunk - csak győzzük majd követni a le-fel cikázó hősünket! A grafika nagyon is korrektnek mondható, szép színes és élénk hátterekkel, és a hagyományos 2D-s látványba térbeli elemeket is csempésztek az alkotók: a főgonoszokkal való leszámolás, valamint az egyéb minijátékok ugyanis teljesen poligonos megjelenítéssel lettek tálalva. Azt azért hozzá kell tegyük, hogy a harmadik dimenzió csak a külcsínbe lopta be magát, azonban a mozgásszabadságunkat nem érinti, hiszen a Boss-harcoknál is csak két irányba terelhetjük Sonic-ot. A főellenségek elleni küzdelmek jópofák és ötletesek, azonban néha előfordul, hogy jelentős frame-lassulást tapasztalunk - erre azért illett volna odafigyelni.
Mindenkit óva intenék attól, hogy a játék címében található „Adventure” szócska tartalma mögé komolyabb koncepcióváltozást vizionáljon, hiszen mindösszesen arról van szó, hogy a Sonic Team az eredeti pályáról-pályára haladós rendszert megbolondította néhány aprócska, „kaland”-nak aligha nevezhető összetevővel. A játékmenetbeli újítások közül a leglényegesebb, hogy ezúttal van egy világtérkép, és a pályáknak otthont adó szigeteket magunknak kell megtalálnunk a tengeren hajózgatva. Igen ám, de minél messszebbre merészkedünk a nyílt vízen, annál ütősebb járművekre lesz szükségünk, amiket Tails barátunk segítségével tudunk majd megépíttetni. Az új közlekedési eszközökhöz azonban nyersanyag is szükségeltetik. Ezekből többféle is akad, és úgy tudunk hozzájuk jutni, hogy újra visszatérünk a már meglátogatott helyszínekre, vagy pedig újfent kiütjük a Boss-okat. Sokak számára az ismétlődő kavicsgyűjtögetés hosszútávon elég unalmassá válhat ez pedig a játék legkritizálhatóbb tulajdonsága. A szigetek közötti utazgatáskor előszőr megrajzoljuk a stylus-szal a kívánt útvonalat, majd egy 3D-s minijáték következik, amelyben az aktuális utazóalkalmatosságunkkal kell akadályokat kerülgetni és lelövöldözni az ellenfeleket.
A SRA élettartam terén is elég jól szerepel, hiszen annak ellenére, hogy a fő sztori végigtolása csak egy párórás erőfeszítésünkbe telik, de a valódi megnyerés megtekintéséhez számos mellékküldetést kell majd teljesítenünk. A szavatosságot jelentősen megnöveli a többjátékos opció is: lokálban egy adott pályán versenyezhetünk a haverokkal, míg online módban büszkén tárhatjuk a világ elé az időeredményeinket.
Mindent mérlegve téve kijelenthetjük, hogy az SRA minőségi produktum, s mint ilyen ritkaságszámba megy a sok selejtes Sonic-játék között - tessék tehát bátran kipróbálni!
A konzol-univerzumban nagyon ritkán fordul elő, hogy egy hanyagul összetákolt, vérszegény játék második része tisztességesen kijavítja az előzmény összes problémás tulajdonságát. A Worms: Open Warfare 2 kivételként pislákol az uralkodó tendencia komor feketéségében: egy megalázóan gyenge első epizód után a készítők olyan folytatást tettek le az asztalra, amely a hibák kiegyengetésével és minőségi tartalom hozzáadásával teljesen helyreállítja a sorozat megtépázott hírnevét. Azt azért halkan megjegyezzük, hogy eme példaértékű reinkarnáció hátterében ez alkalommal sem a fejlesztők marcangoló lelkiismeret furdalásából táplálkozó gondosság vagy frissiben életre hívott talentum húzódik meg, hanem csupán egy okos kiadói döntés: a THQ egyszerűen leváltotta az alulteljesítő munkáskezeket, és az új projektet átpasszolta a Two Tribes névre hallgató stúdiónak. A végeredményt bevizsgálva kijelenthetjük, hogy a srácok maximálisan rászolgáltak a bizalomra, hiszen sikerült megalkotniuk az eddigi legszórakoztatóbb handheld Worms - produktumot. Pont.
A kukacháborúzás idestova 13 éve bűvöli el a népeket, és mi sem bizonyítja jobban az alapkoncepció erősségét, minthogy a rózsaszín giliszták csatározása még ennyi idő után is képes hosszú órákra lekötni a figyelmünket. A Worms: Open Warfare 2 nagyszerű játék, amely nem próbálkozik erőltetett újításokkal, viszont mindent tartalmaz, ami valaha is jó volt a férgek acsarkodásában, és e mellett az egészet megfűszerezi sok apró, speciálisan a DS képességeihez igazított finomsággal. Ezek közül a legszembetűnőbb a két képernyős megjelenítés, amely révén a pályák vertikális kiterjedése kétszeresére növekedett, és ennek köszönhetően hordozható masinához képest igencsak méretes terepet vagyunk képesek szemünkkel befogni − tehát jóval kevesebbszer kell majd a scroll-ozás eszközét alkalmaznunk. Az is mindenképpen dicsérendő, hogy készítők vették a fáradtságot, és az érintőképernyő adta lehetőségeket is ügyesen kihasználták: egyrészt kukacaink kommandírozása közben néhány funkció elérhető a stylus-szal való simogatással is; másrészt pedig a fő játékmódokon kívül többféle, a DS-verzióhoz igazított mellékküldetést is kipróbálhatunk. Ez utóbbiak közé tartozik például a Laboratory opció, amelyben jópofa kísérleteket végezhetünk férgeink rovására, valamint a Puzzle - mód, ahol is különböző feladványokat kell megoldanunk adott feltételek mellett. Ezek a pályák egyébként nemcsak töltelék extra gyanánt szolgálnak, hanem valóban élvezetesek, és jól kiegészítik a megszokott játékmenetet.
Egy Worms-játék igazi sava-borsát természetesen nem a gépi ellenfelekkel vívott csata, hanem a multiplayer jelenti. Az Open Warfare 2 e téren is kiválóan teljesít. A többjátékos módusz elérhető lokálban is, de a WFC-re felkapcsolódva a világ bármely tájáról kihívhatjuk egy párbajra a kukacozás önjelölt nagymestereit. Külön pozitívum, hogy a helyi multiba korlátozottan ugyan, de a játék birtoklása nélkül is belekóstolhatunk: ehhez nincs más dolgunk, mint keríteni egy havert, akinek megvan a program, és ő átküldhet nekünk egy demo-verziót!
A játék grafikája szintén nagyon korrekt, − az előző epizód otromba külcsínéhez hasonlítva egyenesen gyönyörű − és a térbeli hátterek alkalmazása is kifejezetten jót tett az összképnek, amely így határozottan kellemesnek mondható. A zenékre sem lehet különösebb panasz, hiszen hosszútávon sem zavaróak a számok, és még egy-két tetszetősebb darab is akad köztük.
Summa summarum: ha hordozható formában szeretnél Worms-özni, válaszd az Open Warfare második részét - garantáltan nem fogsz csalódni!
A Nintendo két képernyős masinájának talán legnagyobb erőssége abban rejlik, hogy a hardver sajátosságaira alapozva a fejlesztők számos olyan elképzelést valósíthatnak meg, amelyet semmilyen más konzolon nem lehetne kivitelezni. A gép sikerességének ténye mögött egyértelműen átüt az üzenet, miszerint a játszani vágyó emberek igenis igénylik az újszerű, kreatív koncepciókat. A hagyományos stílusok határainak átértelmezése és a megszokottól eltérő ötletekkel való kacérkodás olykor bizony komoly anyagi hasznot is produkálhat, és ez a felismerés rendkívül jótékony hatással bír a játékkészítő iparosok kísérletezgető hajlamára. Jelen mini-recenziónk tárgya, a Drawn to Life is a DS-játékfelhozatal alternatív ágát erősíti: eme furcsa próbálkozás ugyanis nem más, mint egy szimpla platformjáték és egy kifestőkönyv érdekes mixtúrája!
A DtL-ban a játékos átélheti az isteni létezés örömeit, hiszen a történetben a Teremtő szerepében kell majd ügyködnünk. Legfőbb célunk az lesz, hogy kivételes képességeinket hasznosítva támogassuk a bajba jutott aranyos kis cicafejű vagy milyen lények falujának rekonstrukcióját. Szegény hívőink lakóhelyét ugyanis egyre jobban fojtogatja a Sötétség, és a gonosz ádáz erőivel való leszámolás csakis a mi közreműködésünkkel lehetséges. Földöntúli hatalmunk gyakorlásának eszköze a stylus, hiszen ezzel fogjuk véghezvinni a teremtés folyamatát. Első és legfontosabb feladatunk, hogy létrehozzuk azt a bátor héroszt, akivel a pályákon ugrabugrálva megmentjük majd a világot. A Hőst egy végtelenül egyszerűen kezelhető rajzprogram (egy lebutított Paint-re tessék gondolni) segítségével kell összedobnunk. Természetesen nem pingálhatunk össze bármit, hiszen vannak bizonyos korlátozások: az animáció megvalósíthatósága érdekében 5 darab kis négyzetre lett felosztva a rajzolható terület (fej, törzs, karok és láb), azonban ezeken belül mindenki szabadjára engedheti a benne bujkáló Picasso-t vagy Dali-t. A fakezűeknek jó hír, hogy a műalkotásunk elkészítése roppant gyorsan is lerendezhető (óvodás pálcikaember), de a kreatívabb egyének számára megadatik a lehetőség a részletesebb kimunkálásra is, hiszen a nagyítás funkcióját igénybe véve akár az egyes pixelek színével is elszöszmötölhetünk. Miután végeztünk, a megálmodott teremtmény azonnal életre kel, lelép a vászonról, és innentől kezdve őt fogjuk irányítani.
Maga a játékmenet két részre oszlik: egyrészt ott van a városka, ahol szőrős barátaink lelkiállapotát kell pátyolgatni annak érdekében, hogy továbbgördüljön a sztori, másrészt pedig ott vannak a pályák, amiken végighaladva kiszabadíthatjuk a sötét erők által fogva tartott lakosokat. Sajnos ez utóbbiak nem túl izgalmas elemei a kalandunknak, hiszen a pályák túl egyszerűek, és a kihívás valahol a nullához konvergál. A készítők becsületére váljék, hogy igazán igyekeztek feldobni a hagyományos platform-formulát, - a kifestőkönyvünket az ugrándozás közepette is gyakran kell majd használnunk a továbbjutást segítő tárgyak megrajzolására - azonban ezek az apró finomságok hosszútávon mégsem képesek a motivációnk megerősítésére. Ráadásul a pályákhoz kötődő alkotói tevékenységünk során már sokkal kevésbé élhetjük ki a fantáziánkat, mint a Hős megpingálásakor, hiszen a program erősebben leszabályozza a rajzolható felületeket, ezért a lehetőségeink gyakran kimerülnek a színek variálgatásában. No igen, de ki fog azért végignyomni egy játékot, mert a felhők, amiken lépked, a saját színezését dicsérik? Nem sokan…
Kár érte, a DtL-ban ugyanis megvolt a potenciál. A grafika élénk és kifejezetten aranyos a stílusa, a zenék rendkívül dallamosak és szerethetőek, az atmoszféra pedig végig kellemes marad. Kicsit tökösebb platform részek és/vagy extrémebb szintű kreatív összetevők - legközelebb ezeket tessék belepakolni a játékba, fejlesztő urak!!