My name is Bond...
Leszögezhetjük, nincs másik olyan filmsorozat, mely húsz rész után is ugyanolyan sikeres marad - erre egyedül James Bond képes. A recept pedig már 21 epizód óta ugyanaz: vegyél egy adag gonoszt világuralmi tervekkel, egy adag angol szuperkémet, minimum kettő adag femme fatale-t, adj hozzá tömény akciót illetve szórd meg fegyverekkel és kütyükkel. Az egészet tálald felrázva - ne keverve! - és íme a siker koktélja. A modern időkben pedig szinte minden epizód mellé kötelezően járt egy-egy videójáték-kivetülés is, melyek szinte egytől-egyig pillanatok alatt a feledésbe merültek. Ennek okát egy szóval összefoglalhatjuk: Goldeneye. A Nintendo64-re megjelent filmadaptáció olyan magas lécként tornyosul minden új versenyző fölé, melyet megugrani szinte lehetetlen. “Most azonban!” - mondták a marketingesek - “Most azonban minden más lesz! Itt a Call of Duty motor, melytől összecsináljátok a gatyátokat! Itt az a film, amire mindenki várt! És természetesen itt van Daniel Craig, akinél badass-ebb Bond figura még nem volt!” Mi azonban tudjuk, hogy a PR duma nem mindig fedi az igazságot - például most sem.
Quantum of Royale
A játék ott kezdődik, ahol az előző film véget ért. Ezt pedig vegyétek szó szerint, gyakorlatilag a film utolsó jelenete egy az egyben a játék első mozdulata, megismerkedünk Mr White-al, majd miután menekülőre fogja, az irányítással és a harcrendszerrel is. Ezek után továbbutazunk egy-két érdekesebb, a filmben is látott helyszínre, majd egyszer csak Madagaszkáron találjuk magunkat, miközben épp Mollakat próbáljuk elkapni. A filmek ismerői most felvonják szemöldöküket és jól teszik. A Quantum of Solace nagy része ugyanis nem a most futó film történetét követi, hanem visszadob az előzményekhez és gyakorlatilag végig játszuk a teljes Casino Royale-t. Megjegyzem, ez annyira nem nagy kár, lévén a QoS film is az előző epizód direkt folytatása, nem annyira különálló történetek, mint amennyire a Bond filmek szoktak. Madagaszkár után jön a Miami, a vonat Montenegróba, a póker párbaj a kaszinóban, Vesper Lynd kiszabadítása, majd végül a rajtaütés Velencében. Miután végighaladunk az előzményeken visszaváltunk Quantum üzemmódba, és a maradék maroknyi pálya már ennek a lezárása lesz. Kettő játék egy áráért mondhatnánk, de sajnos ez nem teljesen van így, két okból is. Egyrészt a két történet / film keverése miatt nem alakul ki egy koherens sztorivonal, a Casino Royale utolsó pályája után akkora ugrás van előre, hogy totál elveszíthetjük a fonalat. Ez azt is eredményezi, hogy nekem például abszolút nem esett le, hogy az utolsó pályán vagyok, míg be nem fejeződött. Értem én, hogy kell a feszültség a trilógia befejező részéhez, de azért illett volna valamit kerekíteni a végére. Másrészt még így is a tiszta játékidő nagyjából egy délutánnyi lesz, ami valljuk be, édeskevés. Persze lehet újrajátszani - keresni az eldugott mobiltelefonokat például - de igazából nincs értelme, a játékban egyszer sincs lehetőségünk választásra, mindig ugyanazt a történetet kapjuk. Ezen segítene a multiplayer üzemmód - végülis a Goldeneye többek közt ezért volt sikeres - de sajnos itt is elvérzik a játék. Gyakorlatilag egy CoD4-et kapunk, csak más köntösben, ugyanúgy van benne fejlesztés (És nem fejlődés!, Sajnos itt csak különböző fegyvereket vehetünk, nem szerzünk tapasztalatot), a meccsek menete is hasonló, azonban az amatőr pályatervezés gyorsan megöli a dolgot. Kár érte, mert van néhány olyan játékmód, melyért megérte volna (például a Bond Versus, ahol a klasszikus “egy a sok ellen” felállást tényleg jól lehetett volna “Bondosítani”).
Pozitívum, hogy sok pályán lehetőségünk van lopakodva, az ellenfeleket és a kamerákat csendesen eliminálva is előre haladni, azonban általában semmilyen büntetést nem kapunk, ha felfedeznek, nincs game over, egyszerűen néhány keményebb ellenfél jön - értsd: nem csak csúzlijuk van - a játékmenet pedig átvált a klasszikus “öld ahol tudod” módozatba. Természetesen scriptelt jelenetekből nem lesz hiány, ami igazából nem is baj, jelenleg talán ez a legjobb módja annak, hogy úgy meséljünk el egy történetet, hogy a játékos résztvevőnek és ne nézőnek érezze magát. Néha azonban kicsit túl sok van belőle és talán ezért néha kilóg a lóláb, de ennyit még talán elnézek. Viszont nem nézem el az átvezető jelenetek minimális kidolgozását, értem, hogyan illeszkedik a játékba, de hogy minden pálya közt ugyanazt a térképet lássam különböző párbeszédekkel, az tényleg igénytelen. Csak egy példa, a póker rész után a Casino Royaleben van egy nagyon durva autós üldözéses jelenet, mely itt mindössze M egyik elejtett mondat lesz. Újdonság a fejlett fedezék rendszer, ami, be kell valljam, teljesen bevált. A dolog teljesen egyszerű, FPS nézetben játszunk egészen addig, míg egy fedezékhez nem érünk, ahol a kamera átvált külső nézetbe, innentől pedig a jó öreg Gears of War - Rainbow Six páros által felépített kikandikálós adok-kapok lesz jellemző. Eközben egy gombnyomásra tudunk fedezéket váltani, amire szükségünk is lesz, ugyanis az ellenfelek egész okosak, megpróbálnak általában sarokba szorítani, azonban ha sokáig egy helyen vagyunk, akkor jellemzően gránátokkal próbálnak kikergetni a rejtekhely biztonságából. Nem mondom, hogy most látunk ilyet először és nem reformálja meg a játékok világát, de lényegesen kényelmesebb, mint a általában az FPS játékokban megszokott fedezékhasználat.
Quantum of Duty
Értelemszerűen, ha már fel lett emlegetve a Call of Duty 4 motorja, az ember azt várná, hogy hasonló élményben legyen része. Sajnos az Infinity Ward által kreált látványvilágot nem tudták a Treyarchos srácok megismételni. Első ránézésre igazából nincs baj a játékkal, azonban a pályák sok helyen túlságosan sterilek, élettelenek. Ellenfelekből pedig nincs sok fajta - ezt ugye a CoD nagy ütközeteiben nem vesszük észre, de itt feltűnő, mikor két ikertestvér terrorista beszélget. A helyszínek változatosságára viszont nem lesz gondunk, a fél világot bejárjuk, és például a zúgó vonaton az esőben harcolni nagyon élvezetes. Ami nagyon hiányzott, az a tipikus Bond-kütyük jelenléte - tudom én, hogy ez a Bond már nem AZ a Bond, de akkor is, ilyen játékba kellenek az ilyenek, hiszen itt azért csak egy titkos ügynök van a főszerepben, nem Master Chief. A szereplők terén nem a véletlenre bízták a dolgot a fejlesztők, a film összes nevesebb szereplője itt van, legyen az Daniel Craig, vagy Judi Dench. A zenék sem lettek rosszak, követik az eseményeket és igazán jó hangulatot teremtenek, a játék elejére pedig sikerült egy annyira hangulatos főcímet összehozni, ami nekem azonnal bemászott a toptízbe, zenei téren mindenképp.
A Quantum of Solace egy élvezetes, de a jelenlegi felhozatalban csak egy erős közepes feletti akciójáték lett. Ami nagyon nagy hiba, hogy a filmeket ismerve az embernek magas elvárásai vannak, melyeket a Treyarch rendre nem tud teljesíteni. A CoD4 motor atombiztos alapjaira épített játékmenet nem pótolja azt az űrt, amit a játék rövidsége okoz és a rengeteg le nem ütött magas labda miatt ez bizony csak egy jól összerakott filmfeldolgozós iparos munkának fog látszani, nem a Goldeneye utáni legjobb Bond adaptációnak. Mint az ilyen feldolgozásoknál szoktam jelezni, ez a játék is rajongóknak kötelező, mindenki másnak akkor fogja megérni, ha már eggyel alacsonyabb árzónába kerül. Akkor viszont egy próbára mindenképp, hiszen nem minden nap lesz az emberből a híres duplanullás.