A tavalyi mozis nkarnációt követő újabb Spidey kaland most különálló epizódként szőtte körül az Activisionos szürkeállományt, amely a hálózat csapdájában vergődve küldte újra utcára a piros harisnyás szupehőst. Akcióban a cicanadrág és a latexzokni: Peter Parker visszatért!
*Egy ici-pici pók felmászott az ereszen
És jött egy nyári zápor, lemosta hirtelen
De kisütött a nap, és minden felszáradt
Így az ici-pici pók felmászott az ereszen...*
A Csodálatos Pókemberrel történt első találkozásom talán valahol az algebrai törtek, és a mondatelemzés környékére tehető: ha véletlenül nem a fiatal tanárnéni formás kebleire csorgattuk a nyálunkat, kandi-lapok asztal alatti forgatásával múlattuk az időt, amely valahogy sokkal jobban lekötötte a figyelmünket, mint a sok számolgatós hókuszpókusz. Bevallom őszintén, akkoriban nem nagyon éreztem ellenállhatatlan rajongást a Pókember iránt (bezzeg a fiatal tanítónéni!), de ez a tarthatatlan állapot rögvest megváltozott, mikor az aktuális Transformers képregényt lapozgatva, ízeltlábú barátunk hősies bátorsággal húzta ki Optimuszékat a gaz Megatron újabb csapdájából.
Venom akkortájt valószínűleg még csak fekete tintapaca volt egy papíroson, de szimbiótákat se tüsszögött senki: Parker barátunk is egyszerű helyi galerik ártalmatlanításával és a róluk készült portfolio határidőre történő leadásával foglalatoskodott szabadidejében. A helyzet a történetet illetően mára gyökeresen megváltozott, de játékos oldalról úgy tűnik, hogy a 16 bites korszaktól kezdve hősünk egyszerűen képtelen igazán nívós színvonalat felvonultató, a sokak számára kétségtelenül vonzó alapanyagtól elvonatkoztatva is kompromisszum mentesen működő játékban szerepelni: a '94 szeptemberében piacra dobott Spider-Man and Venom: Maximum Carnage című, már akkoriban is repetitív beat'em stílus jegyeit a mai napig nem sikerült legyűrni, de még csak feldobni sem. Az újkori Pókember-filmek játékadaptációi máig olyan eltévedést produkálnak szegény Pókemberrel, amelyre csak egy vasorrú bába képes a mágneses viharban. Nem nehéz bevallani: Peter Parker szappanos hal formájában pont ugyanabban a t@knyos vödörben lubickol, amelyben napjaink filmes játékadaptációi pancsolnak. Ennek ellenére remegő kézzel ugyan, de bizakodva helyeztem be a legújabb lemezt az olvasóba, amely a Spiderman: Web of Shadows címet viseli.
Ez már egy másik tér és más idő: a helyszín New York, ahol emberünk szárnyas mókus módjára pattog és libben át egyik háztetőről a másikra, miközben Venom-szerű szimbióták lepik el a várost. Az Activision nem sok időt hagyott a gondolkodásra, a rettenetesen gyors kezdő képsorokat követően szinte pillanatok alatt az akció hevében találjuk magunkat: nyomd az X-et, tanítja a program - én pedig nyomom rendületlenül, hogy aztán Pókember lélegzetállító előadással hálálja meg az izomból előadott gombkalapálást. Pattog, pörög, csapkod, földbe döngöl, mintha csak a Mortal Kombat vs. DC Universeből pattant volna elő - fel sem eszmélek, már rákapaszkodtam az egyik felhőkarcoló oldalára, és... bumm, az 50-es kombót beütve már én kezdem sajnálni a kedves ellenségemet! Atyaég, nem kevertem össze a lemezt valami mással? A falról elrugaszkodva azonban felismerem a pókfonál éles csattanását, és már lendülök is át a túlsó oldalra! Hősöm az utcákon közlekedő autók és járókelők közt nekiszalad, és a következő pillanatban már egy óriási felhőkarcoló magaslatából veti magát alá: az egyszerű kockaépületek szűk utcái közti lebegőakrobatika bámulatos sebességgel repíti a következő ellenséges gócponthoz. A HUD-on villogó pirosas pöttyök szinte kiégetik a retinámat: “erre, erre, itt vagyok!” - hirdeti az iránytű, nyomatékosításnak pedig sárga és piros íveket rajzol az égboltra. Fel sem eszmélek, máris újabb tizenöt szimbiótát küldtem a másvilágra, de a java még csak most jön: hol van az bizonyos pókösztön? Nem kell sokat várnom, Mr. Parker hatodik érzéke egyből észleli az épületek között megbúvó rosszcsontokat, így akár kilométerekről is beazonosíthatóak a célpontok. Átérzem az elpusztíthatatlan Peterben rejlő erőt, most jó igazán szuperhősnek lenni!
Hajlok ide, lendülök oda, ám néhány perc múlva a kezdeti lelkesedés váratlanul alábbhagy. Az alattam elsuhanó városkép meglehetősen komor és változatlan formában tűnik fel előttem, sárgás-pirosas fák, néhol parkok, sárga taxik és tétovázó, gépies emberek sziluettjeit pillantom meg a szemem sarkában. Egy pillanatra megpihenve az útkereszteződés feletti lámpatesten, előhúzom a tarsolyban megbúvó bűvös cilindert: a pókérzéket használva kék civilek, szövetséges szuperhősök és vörösen fénylő agresszorok, ellenséges bandák körvonalai rajzolódnak ki előttem - vajon ki a barát, és ki az ellenség?
Még szerencse, hogy a szuperhős képes különbséget tenni hasznos és haszontalan között: az utcán randarílozó bandatagokat megruházva nem adok lehetőséget civil áldozatokra, hiszen a történet végkifejlete is nagyban függ a játékban tapasztalható viselkedéstől. Ha egy-egy összecsapás alkalmával civil áldozattal is számolni kell, jobb esetben elég, ha a legközelebbi kórházhoz lendülünk vele - szerencsésebb helyzetben, ha rendelkezünk a megfelelő képességgel, akár menet közben is kiránthatjuk a repülő járgányból a célszemélyt, ellenben kegyetlenül bevésettetik a kényes statisztikai adatok közé.
Miután túljutottunk a bevezető szakaszon, és alaposan felpofoztuk Venomot, Peter újfent képes lesz felölteni magára a fekete pókruhát, amelyben kissé brutálisabb, eltérő harctechnikát folytathat - ekkor bizony nem kíméli a civil lakosságot sem, így a ruha erejének köszönhetően akár autókat is dobálhatunk a járókelők és gengszterek közé, ha ebben látjuk a pillanatnyi megoldást. Az ún. “fekete” énünk vadabb mozdulatokat, pl. Scorpiont megszégyenítő, pókfonalas elkapásokat (tendril attack), kivégzéseket és számtalan brutális támadást is megenged - bár a két ruha abban azért hasonlít egymásra, hogy bármelyiket is használjuk, a szinteket teljesítve automatikus, vagy egyedileg kiválasztott mozdulatsor betanulására van lehetőség az összevadászott tapasztalati pontszámok fejében. Az egyes missziókhoz eleinte csak az acélöklű barátunk, Luke Cagejuttathat hozzá, de a helyzet a történet alakulásával jelentősen megváltozik majd - plusz további pozitívum, hogy a későbbiekben akár új mozdulatokat is tanulhatunk szövetségeseinktől, így néhány leckét beseggelve Peter úgy fejeli le majd a szimbiótákat, mint kölyök szöcske az orgonavirágot.
Jó látni a szándékot, ahogy srácok a fejleszthető karakterek bevonásával is megpróbálták kicsit felkavarni a pofozkodós játékok lassan, de biztosan ellaposodó játékmenetét - így akár Peterről, akár az egyik szövetségesről van szó, a megszerzett tapasztalati pontszámainkat mindenféle okosságra szórhatjuk el a szintek teljesítése után. A több kategóriára osztott, azon belül további megkülönböztetést élvező, tanulható mozdulatok némelyike az egymás után bevihető kombinációk hosszát, mások a kombó láncsszemeinek erejét és változatosságát hivatottak továbbfejleszteni. Míg a Ground Attacknál pl. növelhetjük a felütés erejét, vagy a pörgő támadások hatótávolságát, addig a Web-Strike a bekerítés és az ártalmatlanná tétel mozdulatait, a Special Attack pedig a fentebbiek keverékével és kivégzésekkel bővíti a rendelkezésre álló mozgásfázisokat. Akadnak ruha-specifikus tulajdonságok (pl. a Black Suitnél a csáklyaként használható tendril-attack), de feltűnnek mindkét öltözetben használható támadások is - ilyen pl. a rosszfiúkat megállító, majd visszájára fordító counter-attack, amellyel úgy kicombosíthatjuk főhősünket, mint hegyi hangyát a lavina. A fejlődés egyébként a városban itt-ott elrejtett pókember logók begyűjtésével is lehetséges, bár ezek főként a lendület sebességét, energiaszintet, és a special metert hivatottak feltölteni, így nem feltétlenül szükséges mindegyiket felkutatni. Az eddig ismertetett segítséghez hozzátartozik, hogy a legyőzött rosszaságok, vagy a megnyert szövetségesek később bármikor harcba hívhatóak az SM erejéig, így akár rögtönzött fiesztát is rendezhetünk a sikátorok eldugott bugyraiban.
A játékmenet? Köszöni szépen megvan - a Spiderman: Web of Shadows relatíve jól elvan magával, a baj csak ott kezdődik, hogy képtelen odaláncolni az embert a képernyő elé: a meglehetősen silány történet még csak hagyján, a negatív hangsúly (a félelmetesen átlagosan megvalósított New York mellett, persze) a bárgyú feladatok fantáziátlanságán van. Oké, hogy az ütlegelős játékok a gyorskezűek számára lettek teremtve, de azok az idők már réges-rég elmúltak, amikor két huszasból másfél órára odatapadtunk a Captain Commando elé csak azért, hogy ínhüvelygyulladást szerezve megpillantsuk a záró képsorokat (illetve, hogy a végigjátszásért cserébe kapjunk még egy kreditet). Az átlagember számára ezekben a játékokban nincs semmiféle motiváció, se győzni akarás: menj X helyre, apríts fel Y gengsztert, aztán uzsgyi vissza - vert szét a baseballos mocskot, és a lelkes kompániát, és... és így tovább, ez ismétlődik a végtelenségig, csak a lezúzandó mennyiség emelkedik hatványozottan, ami manapság annyira kevés, mint kakaós tekercsben az önindukció. Maga a harc az még egész tűrhető, hiszen a relatíve sok mozgáskombinációnak, illetve a légi akrobatikának köszönhetően változatosságot hoz a szegényes és kopottas környezetbe, de a baj nem is itt, sokkal inkább a tálalásban keresendő. A Spideyt követő kameramann képtelen lépést tartani a főhőssel, és rotációs kapát megszégyenítő módon forog ide-oda, mire megtalálja azt a pozíciót, amelyből legszerencsésebb szögben láthatjuk az akciót. Ha ehhez hozzávesszük a bomba módjára szétrepülő, karcolás nélkül felkelő testeket, a semmibe kilőtt pókindákat, vagy a robbanásokat túlélő és vígan elsétáló civileket, bizony szép lassan arcra fagy a mosoly.
A Spider-Man: Web of Shadows rendkívül alattomos egy játék: első pillanatban elvarázsol a bőszen lengedező szuperhős, de a játékmenet ingoványos talaján elég egyetlen rossz mozdulat, és többé már nem csillan fény Peter Parker kobakján. A kopottas látvány, az ismétlődő textúrák és az acsarkodó antihősök hálójába ragadva nincs az a zsebkés, amely kimetszené a lényeget, de a rendíthetetlen Pókember mégis eltökélten réved a jövőbe. Rozsomákkal az oldalán, rezzenéstelen arccal tekint le a magasból, nyugtázva magában a tanulságot: új nap virrad, de még nem érkezett el a hősök ideje. A végére a szokásos: Pókember rajongók a végítélethez nyugodt szívvel adjanak hozzá másfél-két pontocskát, akinek viszont nem szívügye a Pók, talál magának mást - igen, sokkal jobbat.