The SaboteurTeszt

A Saboteur-t nyugodtan tekinthetjük a Pandemic hattyúdalának. A stúdió papíron létezik még ugyan, de önálló csapatként megszűntek, a munkakönyvek nagy részét szétosztották, a maradék stábot pedig átröptették Los Angeles-be, hogy ezentúl az EA LA részeként harcoljanak meg a mindennapi betevőért. Talán nem túl elegáns dolog ilyesmivel kezdeni a tesztet, de sebaj: a Saboteur jól példázza, hogy NEM lehet manapság megelégedni a szimplán jóval, a máshol sokszor látott felerősített középszerűséggel. A videojáték 2009 végén (válság ide vagy oda) komoly biznisz, komoly verseny, tömött piacon, tömött műfajban keveseknek (a legjobbaknak) terem csak babér.

A műfaj esetünkben a nyitott világba helyezett akciójátékoké, a “GTA klón” kifejezést talán lassan nyugdíjba vonultathatjuk. A Pandemic nem először próbálja ki magát nyitott világokban, a stúdió másik akciózós sorozata, a Mercenaries már kitaposta a maga ösvényeit a zsánerben. A jó hír az, hogy a Saboteur nem második világháborúba teleportált Mercenaries, az alap technológiák (jelesül: a játékot hajtó motor) megosztásán kívül kevés a közös a Zsoldosok tavaly megjelent második epizódjában, és az idei Szabotőrben.

A neved Sean Devlin. Ír vagy, szeretsz autókon bütykölni, versenyzel is velük. Imádod a piát és a nőket, a tökeid acélból vannak, és kötőszóként bazdmegelsz. Nem abba a korba születtél, ahol gondtalanul lóbálhatod a lábad napestig. A negyvenes évek elejének Franciaországa hálátlan vidék, és hamarosan a saját bőrödön tapasztalod meg a történelem viharát. A német határvidéken rendezett autóverseny tragédiába torkollik, te pedig egy baráttal szegényebben, és egy ellenséggel gazdagabban menekülsz vissza Párizsba. Utóbbi egyébként a játék legjobban összerakott, legmegkapóbb jelenete: Sean addigi élete a független Franciaországgal párhuzamosan omlik össze. Nem marad más, mint a bosszúvágy, német katonán bosszút állni pedig leginkább az Ellenállás tagjaként lehetett akkoriban. Szabotőrnek állsz, akkor, és ott csapsz oda a germánoknak amikor és ahol a legjobban fáj.

A Saboteur játéktere nem korlátozza magát Párizsra, a francia metropolisz kétségtelenül a főhelyszín szerepét tölti be, de a város határainál nem ér véget a világ. Kisvárosok, falvak, tanyák, és egy rövid kirándulási lehetőség Németországba: a játéktér talán nincs akkora, mint a Pandemic előző játékában (Mercs 2), de sokkal jobban tagolt, és egy fokkal izgalmasabb annál. A Virtuális Párizsra várók csalódni fognak, a Saboteur egyfajta “Best of...” válogatást nyújt a lényegesebb turista-látványosságokból, a távolságok elnagyoltak, az épületek és utcák a kicsinyített kvázi-realizmus jegyében lettek megrajzolva.

A Saboteur Párizsa a szó legszorosabb értelmében kétarcú város, a megszállt negyedek fekete-fehér sivárságával éles ellentétben áll a Sean által már felszabadított kerültek színes-szagos, madárcsicsergéses tavasza. Adná magát, hogy a játékos az utóbbit szeresse jobban, de a hatás pont ellentétes. A megszállt terültek monokróm utcái, a fenyegető vörösbe burkolt német ellenőrzőpontok, az ablakokból kiszűrődő, homályosan sárga fények - ez kérem vizuális telitalálat, a hirtelen nekieredő, a várost szaggatott, sötét vonalakkal áztató esővel megfejelve az utóbbi évek legjobb noir-hangulatát sikerült a képernyőre pakolni. A napfényes kerületek viszont szimplán... napfényesek, és ez a legjobb dolog, amit el lehet mondani róluk. A Boldog Párizs három kategóriával érdektelenebb hely, mint a Noir Párizs, a Saboteur mögött álló technológia hiányosságai is itt, az ápoló és sok mindent takaró stílusos sötétség elpárolgásával mutatkoznak meg leginkább.

Párizs napfénybe borítása a műfaj követelményeinek megfelelően párhuzamosan felvehető missziók hosszú során keresztül zajlik. Küldetésekből nem lesz hiány, a sztorit felvezető első óra megfontoltabb ritmusa után egyszerre három-négy helyről ömlenek a nyakunkba a feladatok. A tennivalók viszonylag változatosak (a fogolyszabadítástól a merényleteken át különféle céltárgyak ravasz eltulajdonításáig), de eredetinek nem mondhatók, a Saboteur raklapnyi küldetése semmit nem kínál, amit máshol már ne láttunk volna. Jellemző, hogy kedvencem a temetőben játszódó, egy ismert, és közkedvelt filmre (nem lövöm le a poént) kikacsintó misszió volt - nem azért, mert kivételes izgalmakat kínált, hanem azért, mert értékeltem az alig leplezett párhuzamot. Magát a sztorit szintén a kiszámíthatóság jellemzi, a fordulatok előre (gyakorlottabb szemmel: a játék legelején) láthatók. A Pandemic világháborús univerzuma durva, ugyanakkor komolytalan: nagyjából annyira ragaszkodik a valósághoz, mint Tarantino Becstelen Bringantykja. Kár, hogy a karakterei tizedannyira sem érdekesek. Nem vártam Hans Landa kaliberű rosszembert, de egy háborús kémtörténet nem árt, ha ad magára, ha hősökről / antihősökről van szó. Fájdalmas, hogy a Saboteur pont ezen ponton vérzik a legjobban, a sztorit előre lendítő (a játék motorját használó) animációkból szinte minden drámai hatást sikerült kilúgozni, a megvalósításuk már-már amatőr (a beszélgetés második mondatánál a képbe háttal becsúszó szereplők), a dialógusok pedig a kelleténél jóval gyakrabban építenek az indulatszavakra. Sean esetében oké lenne (mocskos szájú ír), de amikor egy pap zárja a Jósiten haragja körül forgó monológját egy “...és akkor robbantasd szét a kib***ott fejét!” mondattal, belép az akaratlan komédia-faktor - ezt az sem gondolhatta komolyan, aki papírra vetette. Nézzük a dolog jó oldalát: a történet több, nyíltan vagy burkoltan szexéhes női szereplőt is felvonultat, megfelelően ellazult állapotban tinédzserkorunk nyitányának maszturbációs fantáziáiig nyúlhatunk vissza a segítségükkel. A nosztalgia jó dolog.

A gyakran megbotló történetmesélésen átlépve a Saboteur korrekt játékmenetet kínál - sokkal korrektebbet, mint a kizárólag lövöldözésre és robbantgatásra építő Mercenaries 2. Az autólopkodás alapszolgáltatás (érdekes módon se a meglopott tulajdonosok, se a németek nem nagyon bánják, ha a nyílt utcán lenyúlunk egy járművet), lövöldözni itt is fogunk bőségesen, alternatív lehetőségként megjelenik viszont a (némileg) komplexebb ökölharc, és a kifejezetten hangsúlyosnak szánt lopakodás. Az ökölharc több szót nem érdemel (csak akkor használod, ha kényszerítve vagy rá), a lövöldözés a Mercs 2 rendszerét használja, a lopakodás viszont érdekes. Leginkább azért, mert nagyon kimért, és legalább négyféle módon figyelmeztet arra, hogy jól csinálod-e, amit csinálsz. Az ellenfeleket jelölő piros pontok a mini-térképen, a német szemkontaktot külön jelző ikon, a biztos lebukásig hátra lévő időt jelző csík, német egyenruha viselése (igen, van rá lehetőség) esetén szolid sárga “ez a lebukási zónád” kör a térképen, és hasonló, “ebben a zónában vesznek biztosan észre” kör a német tisztek esetén. Az eredmény: a sokféle segítségnek köszönhetően alapjáraton igen hatékonyan lehet osonkodni - egészen addig, amíg a játék úgy nem dönt, hogy elég az szolidsznék üzemmódból, és itt az ideje harcolni. Elég gyakran dönt így, és ezt úgy fejezi ki, hogy lopakodással megoldhatatlan feladatok elé állít. Értsd: tucatnyi ellenfelet pakol egy helyre, elcsalhatatlanul. Nem mondom, hogy minden misszió vad lövöldözéssel végződik, de a többségük igen, ez pedig villámgyorsan ki is nyírja a “lopakodás, mint minden helyzetben rendelkezésre álló alternatív lehetőség” című játékelemet. Észrevétlenül közlekedni így leginkább a városban lehet, Sean bátran, bár kissé esetlenül mássza az épületeket, a többféle ízben érkező német őrtornyok többségének kiiktatása után határozott magaslati előnnyel indulunk a megszállók ellen.

Ha éppen nem missziózol, a saját kedvedre szabotálsz: a Saboteur melléktevékenységeinek listája viszonylag rövid (őrtornyok és ellenőrzőpontok robbantása, autóversenyek, német generálisok kiiktatása...), de ha nem ismétled erőltetetten őket, élvezetesek. Sean gyarapodása kétrétű, a legtöbbet értelemszerűen a sztori előrehaladtával a kereskedőktől beszerezhető új fegyverek és robbanóeszközök nyomják a latban, de érdemes odafigyelni a Perk-ekre is. Ezek három lépcsőben fejleszthetőek, és apróbb, de hasznos (elbújási lehetőség magasabb szintű riasztás esetén is; több lőszer, gyorsabb dinamitlerakás...) bónuszokat adnak. A perkek nem vihetők át a multiplayerbe - leginkább azért, mert nincs multiplayer.

Egy mondatba összerántva a fenti karakterhalmazt: a Saboteur nagy százalékban jól összerakott iparosmunka, kevés eredeti ötlettel, és néhol problémás megvalósítással. A műfajba nyakig belezúgott sorstársaimnak még így is ajánlom (a hosszú téli estékre jó lesz), a többiek, a hasonszőrű játékokat nem automatikusan végigjátszók viszont találnak a Saboteur-nél jóval combosabb darabokat is a 2009-es kínálatban. A Pandemic stílusosan, füsttel és szikraesővel távozik a színről: utolsó játékuk azonban inkább pezsgősüvegbe csúsztatott petárda, mint falakat áttörő dinamit.