Wii PartyTeszt

“Te most halál komolyan Ikarugázni akarsz?” - hangzott a büszkeségemen sebet ejtő mondat egy korábbi baráti összejövetelen. Hiába, néha mellényúl az ember - pláne, ha cimboráival közös játékkönyvtára finoman szólva nem buli-orientált. Vajon aznap este jobban jártunk volna a Wii Partyval?

A seb azóta persze begyógyult, de nem heg nélkül: többé nem kergetek olyan tévhiteket, hogy egyedül meg tudom ítélni egy játék parti-kompatibilitását. Gond egy szál se, ilyenkor könnyíti meg saját dolgát a tesztelő férfiú, és ruházza át a tesztelés/kritizálás teendőinek (és felelősségének) egy részét hölgyismerőseire! Rendhagyó teszt következik, így meg is ragadnám az alkalmat, hogy bemutassam bájos aszisztenseimet:

Ancsi, aki a baráti körömben a legaktívabb játékos leányzó, saját Xbox360-al. Ági, kinek egy jobb puzzle vagy műanyag gitárszóló mellett még Nintenkutyáira is van ideje. És végül Viki, aki még újoncnak számít e világban, de már a kádba is magával viszi a GBA-t. Végy egy kellemes októberi estét, némi sushit vagy pizzát, és indulhat a szigorúan szakszerű teszt-parti!

A játékot fejlesztő Nd Cube egyes tagjai már a legelső Mario Party óta lavíroznak a szórakoztató hozzáférhetőség és a kiábrándító sekélyesség közötti vékony határon, néha erre, néha inkább arra dőlve. Viszont még leggyengébb próbálkozásaikat is feldobta a Mario licensz segítségével életre hívott Mushroom Kingdom mesés-bolond világa, most pedig egy tojásfejű műsorvezető és önmagunk Mii-verziói cipelik hátukon a prezentációt. Funkciójukat betöltik (van valami a képernyőn), és a lányoknak kifejezetten tetszett, hogy saját karikatúráikat láthatják örülni/szomorkodni, de mikor elmeséltem, milyen köntösben érkeztek az elődök, mindannyian inkább Yoshira szavaztak.

Maradtak viszont a minijátékokkal teletűzdelt átfogóbb játékmódok, melyek közül a nosztalgia a klasszikus társasjáték felé húzta digitális mutatóujjam. A kezdési sorrend eldöntéséhez azonnal minijátékba csöppentünk. A Wiimote jól teljesített a golfpályán, velünk együtt a sportot valós életben is űző profi kollegina is meg volt elégedve a mozgásérzékeléssel. A játék egyszerű és szórakoztató volt, realisztikus képet adva képességeinkről (Ancsi wins). Irányítás terén aligha érheti kritika a Wii Partyt, belsős stúdióhoz méltó pontosság és gyorsaság jellemez minden kontroller-döntögetős/”hadonászós”/mutogatós feladatot. Bárcsak többet hadonászhattunk volna az este folyamán...

Ugyanis 25 perc után is csak nagyjából 10 játékon voltunk túl. Ez elsőre soknak tűnhet, de ne feledjük: itt egy játék átlagosan egy percig tart. A maradék idő a kockával való dobással és az azt követő, megfelelő mennyiségű lépés megtételével telt. Öt plusz három, egyenlő nyolc lépés előre. Ha épp szerencséd van, még négyet léphetsz. És ez még háromszor. Nem épp egy adrenalinbomba felállás - a leányzók is szokatlanul csendben voltak. Persze a fejlesztők igyekeztek feldobni a körökre osztott lépegetést; a “játéktábla” sok veszélyt és extra eseményt tartogat, de ezeknek csak egy része küldi a Miiket aktívabb kalandok sűrűjébe. Kicsit mintha szem elől tévesztették volna a célt Nd Cube-ék, mikor a minijátékok mellett túl nagy hangsúlyt helyeztek az azok közötti átmenetekre.

Viki végül relatív tapasztalatlansága ellenére simán nyerte a társasjátékot. Talán nem meglepő, hogy benne így jóval pozitívabb maradt az élmény: “Persze, hogy tetszett, hisz én nyertem!” Ellenben Ági és Ancsi inkább a Wii Party egy másik érdekes aspektusát emelték ki. “A minijátékokkal sokszor az volt a baj, hogy szerencsejátékok voltak“, és “amikor négyszer nem tudtunk négyest dobni a továbbjutáshoz, azt már picit túlzásnak éreztük”. Való igaz, magam is gyakran hangoztatom az évi egyetlen kártyapartim közben, hogy többek között azért játszom inkább videojátékkal, mert ott a szerencse elhanyagolható tényező, két játékos eltérő eredménye többnyire a teljesítményük tükre, és nem a véletlen dönt győztes és vesztes között.

A Wii Party nem ilyen. Egyrészt pár minijáték ténylegesen pusztán a szerencsére hagyatkozik. Abszolút mélypont, mikor egy tüzijátékot kell a négy közül kiválasztani, és aztán vagy az robban fel utoljára, vagy nem. Máskor a táblán való továbbhaladásunk kérlelhetetlen gátja a dobókocka. Érthető a logika, miszerint így a kontrollerbűvölésben kevésbé járatosak sem maradnak sikerélmény nélkül, de egy olyan gyűjtemény esetében, ahol másodpercek alatt elsajátítható feladatok sorakoznak egymás mellett, talán bízhatunk annyira az emberek képességeiben, hogy ne a kocka vagy (egy másik játékmódban) a szerencsekerék szeszélyén múljon az eredményünk.

A korábban említett céltévesztés azonban nem kizárólag negatív eredményekkel járt. Bár egy reklám tanulsága szerint a Wii Party akár négy modell alkatú fiatalt is képes lecsábítani a táncparkettről, a lányokkal egyetértettük abban, hogy a játék kettesben a legjobb. Ennek oka a Balance Boat nevű mód, melyben egy hajó árbócrúdjain kell partnerünkkel felváltva Miiket elhelyezni, a tökéletes egyensúlyra törekedve. Amennyire össze lehet veszni a kompetitív módok igazságtalansága miatt, annyira ideális ez utóbbi a békülésre, már-már meghitt “csapatépítésre”. Itt minden minijátékban a csapatmunkán van a hangsúly -legyen az könnyed puzzle-platforming vagy az aranyhal közös erővel való kifogása-, és a klasszikusabb módokkal ellentétben még az átvezető szerepét betöltő Mii pakolgatás is kellően lendületes.

13 főbb mód ide vagy oda, egy buli-videojáték legfeljebb annyira jó, mint a benne foglalt minijátékok. Mennyiség terén nincs szégyenkeznivalója a Wii Partynak: több mint nyolcvan hosszabb-rövidebb próbatétel található a lemezen. Együtt vegyes képet adnak, de többnyire ötletes és szórakoztató egypercesekkel gazdagodott a Wii egyébként sem szegényes casual részlege. Külön kiemelendő a House Party mód felhozatala, mely a modern Nintendo gyakorlathoz híven áttöri a képzeletbeli válaszfalat a játékvilág és a valóság között. Eldugni egy Wiimote-ot, majd a hangszórójából jövő zajok segítségével megkeresni; a képernyőn látható kép alapján kiválasztani a megfelelő hangot adó kontrollert... Igen, egyrészt gyerekesnek tűnhet ez a fajta kihívás, másrészt viszont a készítők igyekezetének bizonyítékai. Egyébként meg nem mondhatja senki, hogy kellő “bemelegítés” után nem poén (és nehéz!) minimális rázkódással, 4 másodperces időlimit mellett, a megfelelő gombot nyomva tartva egy “bombát” passzolgatni harmadmagaddal.

Talán az árulkodik a legjobban a Wii Party részleges kudarcáról, amit a közös próbakör során tapasztaltunk. Köreinkben mikor valaki kiszáll pihenni Guitar Hero vagy New Super Mario Bros. Wii közben, akkor általában ottmarad nézni a többieket, együtt énekelni velük, drukkolni nekik, vagy csak röhögni rajtuk. Ezen az estén viszont azt láttuk, hogy aki szüntetet tart, az inkább a nem játszó társasággal vegyül, magukra hagyva a kitartóbb tesztelőket.

Talán az ismerős figurák hiánya, talán a néha vontatott játékmenet az oka, de a Nintendo legújabb partijátéka célt tévesztett. Míg a stílus legnagyobbjai köré egy jó társaságban valóban odagyűlnek a kívülállók is, addig a Wii Party "olyan játék, amivel vagy játszol, vagy nem fog a buli lekötni.” Közösségi élményt legfeljebb négy embernek nyújt, igazán kiemelkedőt pedig inkább csak kettőnek. Pedig korrekt próbálkozás, kellő tartalommal, amin látszik az igyekezet - de az is, hogy a Wii játékcsaládban ez az első darab, mely munkálataiban Shigeru Miyamoto nem vett részt.

A teszt megírásáért nagy-nagy köszönet Wii tudor olvasónknak, Rehynnek. Nem mellesleg köszönet illeti a csajszikat is, akik az egész este során fáradhatatlanul cibálták a wiimote-okat.