VanquishTeszt

Kemény dió manapság maradandót alkotni a videojátékok világában. A Platinum Gamesnek mégis sikerült a Bayonetta-val, ami ettől függetlenül - mint általában a kiemelkedő alkotások - rendesen megosztotta a játékos társadalmat. Nem lövők le túl nagy poént azzal, ha leírom már az elején, hogy a Vanquish is meg fogja. Ennek pedig egyszerűen az az oka, hogy kicsit olyan Peter Molyneux stílusban sok olyan dolgot mondtak, ami véleményem szerint, és valószínűleg mások szerint sem valósult meg maradéktalanul, valamint az egész dizájnból árad a mechás, animés hangulat, amit sok embernek nem képes befogadni a gyomra. Ha egy mondattal kellene jellemeznem a játékot, azt mondanám, hogy megszületett a japán robotos Gears of War. Természetesen ez azért már régóta nem volt túl nagy titok, hiszen a fedezékrendszert használó külső nézetes lövöldék elkerülhetetlenül is összehasonlításra kerülnek a műfajt anno alapjaiban megreformáló Epic játékkal. Az, hogy ez a Vanquish-nek is sikerült-e lentebb kiderül.

A történet nem fogja megrengetni a játékvilágot, láttunk már sokkal jobbat és rosszabbat is, a célnak megfelel, de katarzisra senki se számítson. Sőt. Ahogy a Bayonettában is itt is szinte csak funkcionális szerepe van, nem azon van a hangsúly, és ez erősen meg is látszik rajta. Oroszország a nem is olyan távoli jövőben megtámadja Amerikát egy szuperfegyverrel, majd feltétel nélküli megadásra szólítja fel. Természetesen Amerika, mint már oly sokszor a múltban, most sem tárgyal semmilyen fenyegető erővel, hanem inkább elindítja az ellentámadást. Ebbe csöppenünk bele főhősünkkel, Sam-el (mint ha még nem lenne elég Samunk a játékvilágban, ezzel kapcsolatban van is egy vicces achievement amúgy) aki a DARPA (az MGS-ekeben is feltűnő, katonai technológiákat fejlesztő szervezet) kutatóbázisáról rántottak be harcolni. A kutatócsoport fejét elrabolják az oroszok, így Sam nem csak hazafias kötelességét teljesíti, amikor a világ megmentésére indul, hanem személyes célok is motiváljak. Az egész játék egy darab óriási halálcsillagon, illetve akarom mondani óriásműholdon játszódik, ami egyben maga a megsemmisítendő szuperfegyver is... Mesélhetném tovább, de minek, a óriási kliséhalmaz az egész, japán barátainktól azért ennél magasabb színvonalat szoktunk meg a múltban. Illetve, jobban belegondolva, nem is.

Kicsit féltem ettől a relatíve lekorlátozott tértől, hiszen a változatosság elég fontos szempont egy olyan akciójátékban, ahol gyakorlatilag csak menni és lőni kell. Nem azt mondom, hogy megnyaltam mind a tíz ujjamat a helyszínek láttán, de egyhangúnak semmiképpen sem mondhatóak. Vannak olyan pályák, ahol nem győztem pislogni, annyira durván néztek ki. Igen, sok mindent lehet mondani a Vanquishre, csak azt nem, hogy csúnya lenne. Villámgyors akciót pakol elénk a játék, töltések és framerate-problémák nélkül, mindezt pedig általában egy élő, mozgó, brutális háttér előtt teszi, amiért maximálisan jár az elismerés a Platinumos srácoknak. A karakterek jól kidolgozottak, az animációk és az effektek rendben vannak, tényleg nem nagyon tudok belekötni a látványba. Hasonlít egy kicsit a Mirror's Edge letisztult minimalista dizájnjához, ami vagy bejön valakinek ugye, vagy nem. A hangok jók, viszont megmondom őszintén a zenéket nem tudom felidézni magamban, ami igazából jelenthet jót is meg rosszat is. (Pörgős japán elektronika, hogy ez jót, vagy rosszat jelent, mindenki döntse el maga - a szerk.)

A Vanquish fő attrakciója vitathatatlanul maga az akció, kétségtelenül arra fordították a fejlesztők a legnagyobb figyelmet. Annak ellenére, hogy egy rendes, fedezék rendszeres TPS-sel játszunk, árad az egészből valami masszív arcade hangulat. Sokszor éreztem úgy néhány helyszínnél, hogy csomagolniuk kellett volna a játék mellé egy fénypisztolyt, vagy Kinect / Move támogatást pakolni bele, mert ordított érte. Simán lehetne csinálni a Vanquish-ből egy játéktermi verziót, nagy siker lenne. Az alapfelállás annyi, hogy Sam barátunk magára ölt egy fehér Vasember páncélt, amivel nagyon lehet zúzni. Mármint úgy is, mint rombolni, meg úgy is, mint száguldozni. Ugyanis itten kérem szépen lehet boostolni és közben rombolni. Vagy csak simán rombolni, aztán boostolni. Ránk van bízva. A másik hatalmas mega-giga újdonság, ami alapjaiban fogja megváltoztatni a világot és ennek köszönhetően egy új éra kapujában találhatjuk magunkat nem más, mint a bullet-time! Illetve AR mód. Igen, tudom, hogy most sokan nem kapnak hirtelen levegőt a döbbenettől, hagyok is egy lapozásnyi időt, hogy mindenki eméssze egy kicsit.

Szóval igen, le lehet lassítani az időt, hogy mindenkit lelőhessünk. Annyira zseniális, hogy nem is értem, hogy eddig mért nem gondolt erre senki. Szóval futunk előre, megnyomjuk a boost gombot, majd amikor ott vagyunk a sok gonosz robot között, vetődünk egyet és manuálisan beindítjuk az AR módot, vagy hagyjuk magunkat lesebezni egy kicsit, és akkor automatán aktiválódik, majd szépen legyakunk mindenkit. A viccet és iróniát félretéve, a rendszer tökéletesen működik, baromi látványos és hibátlanul van kivitelezve, a problémám csak annyi, hogy kismillió helyen láttuk már. A fegyverek konkrétan a páncélból alakulnak át, tehát nem fizikailag vannak jelen a pályán, hanem a hologramjukat scannelhetjük be, és utána a d-paddel váltogathatunk közöttük. A kis csavar a rendszerben az, hogy a fegyverek fejlődnek, ami úgy működik, hogy alapesetben ha “felveszünk” egyet, ami már alapból nálunk van, akkor maximumra töltődik a töltény benne, viszont ha úgy scanneljük be, hogy a fegyverből egy golyó sem hiányzik, akkor szintet lép, és evidens módon egyre erősebb sebzést, és nagyobb tárolókapacitást kapunk. A rendszer remek, és nehezebb fokozaton fontos, hogy a megfelelő stratégiával fejlesszük a pusztítás eszközeit, mert ez nagyban segíti az ellen hatásosabb kiírtását.

Sajnos a szuperpáncél semmilyen extra tulajdonságot, képességet nem kap a játék során, amit én személy szerint nagyon hiányoltam, mert túl nagy kihagyott ziccer ez. Egy leegyszerűsített fejlődési rendszer nagyban megdobta volna az élvezeti faktort, pláne annak tükrében, hogy normál fokozaton, első végigjátszásra a játékidő kevesebb, mint 5 óra. Itt is érződik a japán arcade mentalitás, mivel a játék még azt is számolja, hogy hány töltény lőttünk ki, mennyit használtuk a fedezékeket és mennyi idő alatt teljesítettük a pályát. Van hozzá rendes ranglista, ahol a fanatikusok akár ezredmásodpercekkel is döntögethetik egymás rekordjait. Meg kell még említenem a közelharcot, amit simán a B / Kör gombbal aktiválhatunk, azonban nagyon gondoljuk meg, hogy mikor és mi ellen használjuk el, ugyanis egy támadás elhasználja az egész speciális csíkunkat, így sem az AR módot sem pedig a boostot nem használhatjuk addig, ameddig a páncél túl van hevülve, szóval csak okosan. Az ütés animációk változatosak és minden fegyvernél más történik, ami nagy piros pont.

Az ellenfelek sajnos nem túl változatosak, és bár lesznek bossharcok dögivel, én azokat is egy kicsit kevésnek éreztem, bár ennél többet 5 órába tényleg nehéz lett volna belepréselni. Viszont a mesterséges intelligenciával meg voltam elégedve, okosan harcolnak, bekerítenek, néha elbújnak, és ha elmegyünk mellettük simán kettévágnak. Igen, a legalapabb ellenfél is képes egy szempillantás alatt véget vetni heroikus küldetésünknek, és minden főbb monstrumnak van egy instant kill támadása, amire mondjuk a játék jó előre hang vagy / és vizuális effektekkel figyelmeztet. Ilyenkor érdemes nagyon gyorsan valami fedezéket keresni. Mivel a pályarészletek eléggé rövidek - átlagosan 5-15 perc alatt végignyomhatóak -, ha jó eredményeket szeretnénk elérni, akkor rá vagyunk kényszerítve az agresszív játékstílusra, ami gyakorlatilag az odaboostolunk, AR mód, pusztítás, fedezék, feltöltődés és újra boost, AR mód szekvenciák ismételgetését jelenti. Ha végeztünk a single kampánnyal, ott vannak még a kihívások, amik teljesítése néha eléggé Samet próbáló feladat, de legalább ezzel tudták még egy kicsit kitolni a szavatosságot. Pláne annak tükrében, hogy sem megnyitható kosztümöket, sem más extrát nem kapunk, ami a Bayonetta után egy emberes visszalépés.

A Vanquish egy vitathatatlanul 2010-es akciójáték, dögös, pörgős, néha bámulatosan néz ki, folyamatosan pumpálja az adrenalint az agyunkba, eszeveszetten kemények az átvezetők, brutális a harc, a játékidő a mostani trendekhez hasonlóan nagyon rövid, de legalább annál intenzívebb. Azt tudom ajánlani mindenkinek, hogy tegyen egy próbát a demóval, mert ha az nem jött be, akkor a teljes játék sem fog. Én minden pozitívum ellenére egy kicsit csalódtam a játékban, mert nem szeretem, ha nincs ami motiváljon. Engem ami általában előre visz, az a fejlődési rendszer és a történet - itt sajnos mindkettő hiányzik. De ettől függetlenül ha imádod a japán arcade lövöldéket és élsz-halsz a ranglistákon való szereplésért, akkor nyugodtan tegyél vele egy próbát, hiszen ha az ember eltekint a vérgagyi sztoritól és a nyúlfarknyi single kampánytól, akkor remekül fog szórakozni. Ja, és ez volt talán az első stáblista, amit valaha végignéztem - majd meglátjátok, hogy miért...