Harry Potter and the Deathly Hallows Pt2.Teszt

Bár a Harry Potter sorozat már korábban (egészen pontosan négy kerek esztendeje) befejeződött az olvasók számára, a filmeket is figyelemmel követő rajongóknak egészen mostanáig kellett várni a szálakat elvarró mozgóképes fináléra. Az utolsó két mozi videojáték átiratait készítő EA Brightlight-nak nem lehetett könnyű dolga. A Harry Potter and the Deathly Hallows első epizódja után nyolc szűkös hónap állt rendelkezésre, hogy előrukkoljanak a folytatással. Ennyi idő alatt persze kisebb csodának (vagy példaértékű párhuzamos munkaszervezésnek) kell megtörténnie, hogy a bő fél évvel ezelőtti színvonalhoz képest jelentős javulást tapasztaljunk. Megtörtént a csoda? Vagy a Harry Potter and the Deathly Hallows Part 2 tovább cincálja a középszerű átiratok becsületét?

Ami bizonyosan nem változott, az a játék stílusa és koncepciója. A Brightlight munkatársai keményen lecsupaszították a Harry Potter játékokra jellemző kalandos-gyűjtögetős-varázsolós játékmenetet, és az egészet sötét, fedezékharcokra alapozó akcióval festették be. A megrökönyödés az előző résznél már megtörtént, így nem ért minket váratlanul a Gears of War-ra (és más egyéb kortársakra) jellemző elemek ismételt felbukkanása. Harry (és a többi irányítható, csak kinézetben különböző karakter) továbbra is fedezékről fedezékre teper, miközben halálfalók százait ütik ki a különböző varázsigéikkel. Ha valaki nem lenne tisztában a rendszerrel: a varázslatoknál nincs muníció, csak hosszabb-gyorsabb újratöltés. Túl hosszú sorozatok esetén a varázsló elveszti a kontrollt az ige felett és egyre pontatlanabbul céloz, egyre nagyobb lesz a szórás. Ez az alapötlet nem is rossz; amíg kevesebb varázslatunk van, addig alaposan taktikázunk majd, hogy a masszívabb ellenfelek ellen hogyan váltogassuk a repertoárt, a játék második felében azonban elég lesz végigzongorázni az összes varázslatot, és mire körbeérünk, a lehetőségeink máris újratöltődtek.

A játék központi elemeként tetemes időt fogunk arra szánni, hogy kiüssük a sorra (és szkript-kapcsolók aktiválására) özönlő ellenfeleinket. A mostani trendekhez képest meglehetősen sok főnökharcot is le fogunk vezényelni a varázspálcánkkal. A változatosság az előző epizódhoz képest érezhetően javult, sőt valahogy a lövöldözés is precízebbnek, feszesebbnek érződik, mint a tavaly őszi játéknál. A pályakészítőknek is sikerült egészen kellemes térképeket összehozni, de sajnos a játék második felén már érződik a projektpánik (értsd a szűk határidő), ugyanis többször vissza fogunk térni más karakterekkel, más szituációban egyszer már alaposan körbejárt placcokra. A térképek újrafelhasználása kicsit olcsó megoldásnak tűnhet, mégis a szépen csiszolgatott grafikai színvonal kárpótol minket a végére monotonná és önismétlővé váló Roxfort-járásért. A látvány ugyanis többnyire abszolúte színvonalas, a helyszínekből dől a HP atmoszféra és a karakterek sem lógnak ki az összképből. A prezentáció színvonalát a puritán menü és a rendre be-be akadozó “halál”-animációk kicsit megnyüstölik, ellenpontként viszont ott a zenei szekció és a közepestől picit jobb pót-szinkronszínészi teljesítmény.

Nem meglepő módon (gyors átiratról lévén szó) a játék meglehetősen rövidre sikeredett. Ha sprintelve lövöldözzük végig a pályákat, akkor alig több, mint 3 óra alatt végig lehet érni a fél sikerrel elmesélt történeten, de mondjuk azt, hogy közepes fokozaton, újrapróbálkozásokat tekintve 4-5 órát ki lehet sajtolni egy végigjátszásból. Sajnos multiplayer, koop (amiért üvöltenek a mellettünk haladó társak) nincs, sőt a Kinect támogatást is kipattintották az Xbox360 verzióból. Helyette Move célzást kapunk PS3-ra. A végigjátszás után néhány elrejtett kincs (megnyitható karakterekkel, zenékkel) és egy közömbös Challange mód várja azokat, akik szeretnék teljesen kipörgetni a Deathly Hallows Part 2-t.

A rettenetesen sekélyes tartalom és középszerű akciók mellett is érezhető, hogy a fejlesztők legalább próbálkoztak. A játék első felében rácsodálkozunk a menekülős szekvenciákra, izgalmasnak tartjuk a karakterek váltogatását és a párhuzamos eseményszövést, sőt összetesszük a kezünket, hogy az első rész lopakodós körei is eltűntek (melyek jó eséllyel indultak a “Világ Legrosszabb Lopakodós Mechanikája” címért). Majd rögtön utána be is látjuk, hogy Brightlight-ék nem voltak maradéktalanul képesek megfelelni a saját maguk (és a korábbi HP játékok) által felállított minőségi mércének. Pár pályára vastagon ráfért volna még a tesztelés és balanszírozás (főként a szkriptelten özönlő ellenfelek terén), továbbra is hiányoznak a kontextusban lévő és ösztönző erővel bíró gyűjtögetnivalók, valamint fájónak hathat a program sekélyessége, amely így összességében nem ér fel a briliáns Harry Potter kánonhoz.

• Meglepő módon mégsem vagyunk teljesen elégedetlenek. A konkurens nagyágyúkhoz mért hendikepje és minden hibája ellenére mégis valamivel jobbnak érezzük a Part 2-t a tavalyi epizódhoz képest. Nagy varázslatokat képtelen elsütni, többször meg is botlik a perforemansz során, ugyanakkor az érezhető polírozás, és a bűbájos, magával ragadó HP hangulat a középszerben tartja a játékot.

Továbbgondolva egy kósza reménynek is szeretnénk hangot adni - itt az idő, hogy a könyvek és filmek által diktált határidők megszűnésével egy olyan Harry Potter videojátékkal rukkoljanak elő az ipar mágusai, amely a virtuális térben is a legnagyobbak közé emeli a popkultúra közkedvelt ikonját.*