Solatorobo: Red The HunterTeszt

A Nintendo DS tipikusan az a masina, amely életciklusának mindegyik szakaszában képes volt minket elvarázsolni valamilyen úton-módon. A 3DS megjelenésével természetesen a Dual Screen a végső stádiumába érkezett, felhozatal terén azonban most sem lehet okunk a panaszra. CyberConnect2-ék legújabb játéka (az egykori Tail Concerto kvázi folytatása) például rögtön becélozza a gép szoftverkönyvtárának a krémjét, és sikeresen lövi ki magát a csúcs-címek közé. A Solatorobo: Red The Hunter ugyanis az egyik legszebb-legötletesebb játék, amivel kézikonzolon találkoztunk.

Történetet tekintve a japán fejlesztők nem mentek messzire a JRPG műfajhoz illő tradícióktól: természetesen itt is a világ megmentése a tét. Történetünk főhőse Red - a nagyszájú, kutyafülű vadász - kapzsiságának köszönhetően a Juhász Köztársaságra szabadítja az apokalipszis előszelét, így nem marad más választása, minthogy társaival és Dahak robotjával kiegészülve utánajárjon a legutóbbi zsákmányát övező rejtélynek. Klasszikus felvezetésről van tehát szó, amely azért sok-sok játékóra után tartogat bőven meglepetéseket és fordulatokat - sőt a történet végénél (felénél?) sem maradunk odacsapós csavar nélkül. Ami mégis a Solatorobo igazi különlegességét jelenti, az a felhők közé álmodott kutya-macska világ, vaskos steampunk beütéssel, robotokkal és cuki karakterekkel.

A robotok természetesen központi elemét képezik a játéknak. A hatalmas karokkal rendelkező Dahak robotunkat egy idom-illesztegős minijátékban tudjuk fejleszteni, az tápolásra pedig a harcok miatt lesz szükség. Red a Dahakban ülve mindenféle tárgyakat és ellenfeleket fel tud kapni, azokat pedig képes egymásnak hajítani. A harc szinte 100%-ban erre a “megmarkolom és elhajítom” taktikára épít, a változatosságot pedig a különböző ellenfél-támadásminták kiismerése szolgáltatja. A bunyó ötletes kialakítása ellenére is sajnos néha agyatlan gombdarálásba fullad, de legalább nincs túlhúzva a húr: egy-egy csata szinte másodpercek kérdése alatt lenyomható, és ez a gyors, pörgős felfogás a játék misszióstruktúrájára is jellemző - így mutatja be a Solatorobo a kézikonzolos játéktervezés kötelező figuráit. A küldetéseket többnyire a világokban lelhető quest-kereskedőknél vehetjük fel, de természetesen itt sem kell bonyolult, túlságosan kiterjedő missziókra gondolni. A sztorit előrevivő feladatok nagyobbacska, puzzle feladványokat is tartalmazó dungeonök mélyén rejtőznek. Miközben a nyolcvan quest lezúzásán fáradozunk, minijátékokkal is össze fogunk futni, melyek közül a közepesen irányítható légi-kart versenyeket érdemes kiemelnünk (multiplayerben is játszható, helyi wireless hálózaton, több kártyával), de robotunkkal légi-horgászaton és gladiátormérkőzéseken is részt fogunk majd venni.

Nem tudjuk milyen anyaggal pörgették magukat a CyberConnect2-nél dolgozó grafikusok, de az biztos, hogy a Solatorobo az egyik legszebb DS játék, amivel találkoztunk. Az hagyján, hogy a világoknál remekül keverik a 2D-3D elemeket a készítők, de egyes átvezetőknél ezt a technikát a csúcsra pörgetik a karaktermodellek ábrázolása érdekében. A látvány szépsége persze nem pusztán technológiai kérdés - gyönyörű, színes, atmoszferikus világokat fogunk végigjárni. Az embernek szinte kedve szottyanna belevetnie magát az ég pixelóceánjába vagy kiülni mondjuk Spinon egyik magaslati pontjába. A látványt hatékonyan támogatja a remek midi-muzsika is, amely szépséges és fogós dallamokkal kúszik be a hallójáratokba. Füles használata vastagon ajánlott - már ha túltesszük magunkat a hősök furcsa francia beszólásain. Teljes szinkron sajnos nincs, de a játék méretét (és grafikai elemeit) tekintve nem csodáljuk, hogy nem maradt a kártyán egy bit hely sem a teljes digitalizált szövegnek.

A Solatorobo tehát abszolút ajánlott minden DS-3DS tulajdonosnak. Sőt, a könnyed JRPG játékokat kedvelő közönségnek már-már kötelező tananyag. CyberConnect2-ék okosan porciózták a tennivalókat, ugyanakkor a Solatorobo egy kis elhivatottságot is megkövetel az embertől - hiszen az első pár óra lassú beleolvadást kíván meg a játékostól. A pörgős misszióstruktúra mellett az átvezetők is elég lomhának hatnak, de ezek csak apróságok, amelyek nem rombolják szignifikánsan az élményt. A játék sok ponton szinte túl is lép az N64-PS1 korszak kínálatának színvonalán, ez pedig nem kis szó a mai szemmel nézve már igencsak elavult kézikonzol teljesítményét tekintve.