BIT.TRIP Presents... Runner 2Teszt

Nem vagyok oda az angol kifejezések használatáért, de most mégis kénytelen vagyok ellőni egyet, mert ez az a szó, mely tökéletesen jellemzi a csodaszép című BIT.TRIP Presents... Runner2 Future Legend of Rhythm Alien által közvetített életérzést. Az említett kifejezés ez: feelgood. Miért? Mert ez az a játék, mely anélkül képes mosolyt csalni az ember arcára, hogy direkt vicceket próbálna mesélni, ez az a játék, melyet vidámabban fogjuk befejezni, mint ahogy elkezdtük. Ez az a játék, amivel egész egyszerűen jó játszani.

De pontosan mivel is játszunk? Bár a cím alapján könnyen rájöhetünk, hogy egy folytatásról van szó, de mivel az előd, a BIT.TRIP Runner neve is valószínűleg sokaknak idegenül cseng, gyorsan tegyük tisztába az alapokat. A Runner egy ritmikus akció-platformjáték. Oké, ezzel nem jutottunk sokkal közelebb a megfejtéshez, nézzük inkább darabjaira szedve. Akció, platform, azaz a tradicionális módon balról jobbra haladva kell az adott pálya elejéről a végére érni, útközben ellenfeleket és akadályokat ugrálva át, bukva le előlük, vagy rúgva fel őket. Eddig még tiszta a dolog, a trükk azonban most jön: nem csak hogy nem tudjuk szabályozni a haladás sebességét, de a pályák egy zenére vannak felfűzve, minden egyes ugrás, csúszás, rúgás ütemre megy és egy-egy dallamot ad a zenéhez. Platform-gitárhíró, mondhatnánk és nem állnánk messze a valóságtól.

Ennyit tudott nagyjából az első rész, akkor most nézzük meg, miben is lett több a folytatás! Először is Commandervideo kalandjait megtoldották egy plusz dimenzióval, a retro pixeles világból kilép a szuperszexi harmadik dimenzióba. Ha valami, akkor ez elég komoly félelemmel töltött el, hiszen az ilyen gyors ritmusú ügyességi játéknál komoly veszélyforrás a túlságosan csicsás, a szemet a lényegtől elvonó környezet. Boldogan jelentem: az akadályt tökéletesen ugrották meg a fejlesztők, egyedül az utolsó két fejezet egy-egy pályáján volt olyan, hogy elkalandozott a szemem a feladatról, de felismerve a problémát és rákoncentrálva a karakterre ezeken is túl lehet lendülni. A "háromdésítés" egyértelműen előnyére vált a játéknak, csodaszép környezetekben futhatunk, az öt fejezet mindegyike egy-egy témakör köré csoportosul, de még így is minden egyes pálya egy-egy önálló egyéniség.

Ahogy a látványvilág, úgy a játék alapjául szolgáló zene is kilépett a retro világból, az előző rész chiptune dallamai után most “normális”, kicsit elektronikus, kicsit akusztikus, de mindenképp nagyon kellemes és fülbemászó zenei világot kapunk. Az alap az egész játékban ugyanaz, azonban ezt minden fejezet más-más módon variálja, néhol a pengetős kerül az előtérbe, máshol kicsit jazz hangulatú lesz. Értelemszerűen embere válogatja, hogy kinek jön be ez a zenei stílus, az én fülembe azonnal belemászott és ott ragadt. Az ízlésnél sokkal fontosabb azonban, hogy jól érezhető, könnyen megtanulható ritmussal rendelkezik - mivel minden egyes ugrás, mind egyes mozdulat erre épül, így rendkívül lényeges, hogy pillanatok alatt beleivódjon a csuklónkba, ezt pedig meg is teszi.

A “szebb-jobb-nagyobb” aranyszabály tekintetében a játékmenet is alaposan át lett gyúrva. Kezdetnek egy kicsit komolyabb sztori fogja össze a pályákat - nem kell semmi nagy dologra gondolni, egy rövid intro és néhány rajzfilmszerű átvezető képviseli ezt a funkciót, azonban ezek pont elegendőnek bizonyulnak ahhoz, hogy ne érezzük úgy, hogy csak egymás után pakolt feladványokat tudunk le. Hasonló funkciója van annak, hogy a száz pályát öt különböző fejezetbe foglalták, melyek között Super Mario Bros 3-ban látottakhoz hasonlóan tudunk utazni. A száz pálya már önmagában egy figyelemre méltó szám, azonban a Runner2 még ezen túl is tele van tömve tartalommal. Vannak itt eldugott kulcsok és kincsesládák, megnyitható ruhák és karakterek, összeszedhető és retro világba teleportáló SNES cartridgek, szóval minden, amire csak egy ilyen játéknál vágyhatunk.

Az első résznél jogosan róhatták fel néhányan, hogy túlságosan nehéz lett, ezt a hibát itt több szinten orvosolták. A Runner2-ben három különböző nehézség található és ami különösen pozitív: a játék nem bünteti azt, aki túl nehéznek érzi és a könnyebb fokozatot válassza. A cél az, hogy mindenki jól szórakozzon, nem kell lesajnálni azt, akinek nincs olyan szem-kéz koordinációja, ami a komolyabb nehézséghez szükségeltetik. A pályák ezúttal egy checkpointot is tartalmaznak valahol középtájon, tehát nem kell elölről kezdenünk az egészet, ha a vége felé belefutunk egy akadályba. De ha valaki úgy érzi, hogy neki erre nincs szüksége, nyugodtan dönthet úgy is, hogy egyszerűen átugorja ezeket az ellenőrzési pontokat - a kapu mellett álló karakter igaz, hogy idegbajt kap, de a játék megengedi, hogy így nehezítsük meg a dolgunkat. Ez a választási lehetőség áll a pályákon található elágazásokra is, jól látható táblák jelzik, hogy melyik irány az egyszerűbb és melyik a nehezebb, mi pedig szabadon dönthetünk, hogy merre indulunk. Mindkét irány járható, mindkét irányban összeszedhető az összes, a pályán elszórt aranytömb - egész egyszerűen a játékosra van bízva, hogy hol és hogyan nehezíti vagy könnyíti meg az életét. Az érme másik oldala, hogy ha valahol hibázunk, akkor azt pontosan és jól láthatóan jelezze vissza a játék. Ez is példásan van megoldva, ha valahol elbukunk, akkor mindig pontosan fogjuk tudni, hogy mit csináltunk rosszul és hogyan lehet legközelebb jól kikerülni az adott akadályt. Egy percig se fogjuk úgy érezni, hogy a fejlesztők ki akartak volna tolni velünk, minden egyes akadály legyűrhető, minden egyes pálya megtanulható, megoldható.

És bár a játékban nincsen multiplayer opció, mégis megéri újra és újra nekifutni a pályáknak, gyűjteni a pontokat. Minden egyes helyszínhez tartozik ugyanis egy-egy toplista, ahol összehasonlíthatjuk teljesítményünket a többi játékossal, vagy ismerőseinkkel. Ha pedig vannak pontszámok, akkor kell valami olyannak is lennie, mely segítségével többet szerezhetünk a többieknél: ez itt a tánc. Egy gombnyomás és karakterünk egy rövid, vicces táncba kezd, melyet egy szép adag ponttal jutalmaz a játék. Azonban míg táncolunk, addig nem tudunk semmi mást csinálni, tehát sebészi pontossággal kell belőni, hogy egy ugrás és egy lebukás között van-e időnk arra, hogy bugizzunk egy picit. A nap végén ez lesz az, amivel feljebb kerülhetünk a ranglétrán és ami miatt visszatérünk egy-egy pályára, megpróbálva picit javítani a pontszámunkon.

Ami talán a leginkább lenyűgöző a Runner2-ben az az, hogy egyszerűen sugárzik belőle, hogy határtalan szeretettel lett minden egyes bitje összerakva. Tudom, közhelyesnek hangzik ez, de onnantól kezdve, hogy a játék egy véletlenszerű, mókás reklámmal indít egészen addig, hogy minden karakter különböző, mókás táncot tud lenyomni, hogy a legutolsó kötelező jellegű üzenet is olyan módon van kiírva, hogy mosolyt csaljon az arcunkra, egyszerűen minden egyes pontja pont ott van ahol lennie kell, azt mutatja, amit látni szeretnénk. Nehéz, de nem kegyetlen, mókás, de nem öncélúan nevetséges, tartalmas, de a tartalom nem fog maga alá temetni. Egyszerűen élvezet vele játszani. Egy feelgood játék.