Papo & YoTeszt

Van egy szépsége annak a dolognak, hogy megszaladt az indie szekér. Ha nem harapta volna ki magának a jól megérdemelt szeletkéjét a független kollektíva, akkor nem léteznének ma azok a remekművek, amelyek sorban nyerik a díjakat az utóbbi időkben, és mellesleg rendre bizonyítják, hogy a történetmesélésnek sok-sok sajátos megközelítésével lehet előrukkolni.

A Papo&Yo is az indie-karaván tagjaként, tavaly augusztusban gurult be a PSN kínálatába. Majd háromnegyed év kellett a platform korlátainak áttöréséhez, így a közelmúltban Steamen, a pécé tulajok számára is elérhető lett a különös történet.

Különös, hiszen mai napig nem vagyunk igazán hozzászokva ahhoz, hogy túlságosan mély, valódi társadalmi problémákat, esetleg drámai érzéseket írjon körül egy játék. Láttunk már ilyet is persze: jó időzítéssel, ügyes prezentálással még manapság is gyomrosként érheti az embert egy-egy emberi gyarlóságot bemutató virtuális metafora.

A Papo & Yo készítője, Vander Caballero azonban rá is játszik erre a kérdésre és egy hihetetlen hatásos köszönetnyilvánítással indítja útjára a történetet: megköszöni a nővérének és az anyjának, hogy megmentették őt attól a szörnytől, amit másképpen apjának is szokott nevezni.

Mit ne mondjunk, ütős kis felvezetés, ami akkor is letaglózza az embert, ha esetleg korábbról, az előzetesekből feldereng a koncepció. Az a koncepció amely a sztori mögött egy szimpla, de sokszor csavaros puzzle-platformert rejt.

Quicó (kis hősünk) a dél-amerikai nyomornegyedek fantáziavilágába menekül édesapja mindennapos terrorja elől, ebben a világban pedig egy másik gyermeki lélek, és kedvenc játéka is kísérgeti őt a kalandok során. Idővel persze a történetbe belép a Szörny is, aki mint kiderül, nem ellensége a főszereplőnek, hanem a furcsa világ szinte természetesnek tűnő része. Ha a szörnnyel Quicó közreműködik, akkor sok-sok akadályt tudnak legyőzni… ha azonban a szörny enged a függőségének és a csábításnak, akkor nincs mulatság, Quicónak menekülőre kell fogni a dolgot. (Tetszik érezni a dolog átvitt jelentését, igaz?)

Furcsa és gyakran nem is teljesen egyértelmű üzenetekkel operál a Papo & Yo, amely az apa-fia kérdéskört alapvetően a gyermeki ártatlanság oldaláról próbálja megközelíteni. A Quico elé görgetett akadályok nem túl nehezek, de legtöbbször döbbenetesen ötletesek; a játékban legalább 3-4 olyan pillanat is lesz, ahol tátott szájjal figyeljük majd a világ átalakulását, miközben próbálunk egyik helyről a másikra juttatni Quicót.

A játékmenet újabbnál-újabb elemei ügyes ritmusban vannak felvezetve, ám a környezet relatív egyhangúsága idővel képes elnyomni a fifikás megoldások által nyújtott érdeklődésünket. A program ugyan nem fullad unalomba, de ez nem feltétlen a design fokozott zsenialitásának köszönhető. Sokkal inkább arról van szó, hogy a 3-4 órás játékidő végére még pont a komfortzónában jár le a lemez.

Elégedettek voltunk a látvánnyal is: letölthető, alacsonyabb árú játékként a Papo & Yo egész látványos dolgokat kihoz az U3 motorból. Vizuális csodára, poligonáradatra és effektcirkuszra ne tessék számítani - viszont a művészeti design és a decens optimalizáltság párosa folyamatos, szemnek kellemes élményt szolgáltat. A zenékről még nem is esett szó, pedig a Papo & Yo egyik nagy ütőkártyájáról beszélünk. A dallamok remek hangszerelésben és emlékezetes futamokkal színezik a kissé szomorkás kalandot.

Újabb művészjáték? Bölcsészkedő tanmese? A narratíva új császára? Áh, a Papo & Yo sokkal szerényebb annál, minthogy ilyen titulusok után kapdosson. Quico meséje egy hosszabb estére szóló kellemes, bár kissé szívszorító kalandozás. Sokak számára testközelből is ismerős drámai kérdéseket feszegetnek a játékkal, ez pedig alapvetően furcsa egy olyan médiumtól, amelyhez az ember a mindennapos gondok-bajok elől menekül. És ha a készítők nem is tudják csont nélkül eljuttatni a világ számára az üzenetüket, egy biztos: a Papo & Yo egy emlékezetes darab, amely bátran odaállhat a közelmúlt jobban sikerült független játékai közé.