Remember MeTeszt

Még emlékeket sem kell törölni ahhoz, hogy egy olyasfajta játék, mint a Remember Me most, ennek a remek, ám talán túlságosan is hosszúra nyúló generációnak az utolsó érdemi esztendejében taposva is friss élményként hasson. Mert hát valljuk be: lehet bármennyire is csiszolt, az alapkoncepció korlátait a végletekig feszegető egy-egy folytatás vagy újabb mellékszál, a játékos a már jól ismert ízektől eltelve egyre jobban éhezik az újdonságra. A Remember Me mindenképpen az.

Az izgalmas felütés és Neo-Párizs disztópikus világa még tovább fokozza a játékos kíváncsiságát. A századvégi metropolisz megkapóan vibráns képi világával és hatásos ellentéteivel erőteljes atmoszfériával tölti meg az újonc Dontnod első játékát: a klasszikus európai építészeti stílusok és a futurisztikus megoldások kombinálása, valamint a társadalmi távolságok hatásos bemutatása igazán megismerésre méltóvá teszik a Remember Me világát.

Nem véletlenül jöttem az emléktörléssel sem a bevezetőben: a Remember Me eseményeinek láncolatát egy emlékeitől megfosztott memóriavadász, Nilin menekülése indítja be. A dramatikus felütés remekül szolgálja az azonosulást: a játékos a főhősnővel együtt ismerkedhet meg a sötét jövőképpel, ahol a csúf emlékek nélkül, a Memorize vállalat bűvkörében élő és elsőre idilli képet festő társadalom hátterében szokás szerint valami sokkal borzalmasabb bujkál.

A Remember Me nem pusztán dicséretesen megmunkált világának köszönheti frissességét, hanem annak is, hogy szembesít bennünket egy kicsit napjaink videojátékainak egyik szomorú rákfenéjével, az erőszak túlburjánzásával. Nilin fegyverek nélkül, ököllel harcol, a gyilkolást - melyen olyannyira hajlamosak vagyunk már átnézni - alapból háttérbe szorítva valamelyest. Az egész jelenséggel azonban nem is ekkor szembesülünk igazán: sokkal inkább akkor, amikor a Remember Me elsüti az egyik legjobb, legeredetibb ötletét, az emlékek remixelését. Nilin ugyanis a memóriavadászok legjobbjaként erre is képes: apró módosításokkal óriási változtatásokat eszközölni egy-egy ember emlékezetében. Ezen szekvenciák pedig többek ötletes fejtörőknél, ahol a kívánt végeredmény elérése a cél: a hamis emlékek beültetése nem egyszer virtuális gyilkosságokba torkollik, az ezt követő jelenetsorok pedig sokkal megrázóbbak tudnak lenni egy-egy élet véres és brutális kioltásánál. A hangsúly ugyanis a lélektani következményeken van, mintsem a látványon - lám, ez is tud hatásos lenni.

A harcot minden esetre a fentiek ellenére sem érdemes ennyivel letudni, hiszen a Remember Me legfőbb innovációjáról beszélünk. Az alapok ismerősök lesznek: a tömegkezelésre, a ritmusos támadásokra és a kikerülésre építő összecsapások az Assassin's Creed és Batman játékokon nevelkedett ujjaknak mindenképpen ismerősök lesznek, a kombókat azonban már nem rágja a szánkba a játék - sőt, ránk bízza azok összeállítását. A rendelkezésünkre álló gombkombinációk nincsenek "feltöltve" mozdulatokkal, hanem nekünk kell ezt megtennünk a Combo Lab menüpontban, egyre több és több támadást megnyitva Nilin fejlődésével. Ez ráadásul csak a jéghegy csúcsa...

A tesztnek még nincs vége - a következő oldalon folytatjuk!

A harcrendszer legfőbb csavarja az, hogy az egyes mozdulatokból - az úgynevezett Pressenekből - több típus is van: a piros színűek erőt visznek az ütésekbe, a sárgák életerőt töltenek vissza, a lilák pedig speciális támadásaink "lehűtését" szolgálják. Ami igazán kibővíti a lehetőségeket, az az, hogy egy mozdulat hatása annál erősebb lesz, minél későbbre helyezzük a láncban, ott vannak ráadásul a kék Pressenek is, melyek a legutóbbi mozdulat hatását turbózzák fel. A Remember Me harcrendszere tehát igazi észjáték: nem csak az egyes kombóláncok kialakításánál kell figyelmesek lennünk - biztosítva, hogy mindhárom Pressen-funkciót kellően ki tudjuk használni -, hanem a konkrét összecsapások közben is, hiszen a Remember Me az a játék, ahol gombok vad és elképzelés nélküli csapkodása több mint haszontalan.

Fejből tudnom kell akkor az összes kombót a játékban? - merülhet fel jogosan a kérdés. A válasz igen, ám megijedni nem kell, hiszen mindössze négy különböző hosszúságú kombólánc áll rendelkezésünkre, így elég ennyit bemagolni. Elég ez? Annál mindenképpen több, mint amennyinek leírva tűnik, de meg kell hagyni, elbírtunk még volna néhány további kombót - még akkor is, ha a harcrendszer egyedi felépítéséből adódóan erre nincs igazán nagy szükség, hiszen a támadásokat mi "töltjük fel" tartalommal. Az alkalmazandó stratégiát ráadásul mindig az ellenfelek alakítják: mindegyikük ellen más és más taktikát kell alkalmazni, így bár a mozdulatok egy idő után repetitívvé válhatnak, maga a harc szerencsére sosem válik bántóan unalmassá. Röviden: jó, de azért lehetne mélyebb - de legalább üdítően ötletes.

Utóbbi megállapítást igazából a játék egészére ráhúzhatnánk: jó ötletei ellenére a Remember Me a megvalósítás terén azért még nem képes felérni a nagyokhoz. A harcrendszerről esett már szó, de nem beszéltünk még például a kameráról, amely egyértelműen a játék leginkább elbaltázott eleme - nem éppen örömteli, amikor a nem ritkán egy tucat ellenfélhez ő is csatlakozik bosszantó tényezőként. A kiváló látvány ellenére a részletek és az animációk terén is lenne még hova javulni, nem is beszélve a nem elég precíz és nem mindig következetes irányításról. Ráadásul a bogárírtás terén sem voltak kellően alaposan a Dontnodos urak: háromszor is előfordult, hogy ilyen-olyan hibák miatt vissza kellett térnem egy korábbi checkpointhoz - még szerencse, hogy viszonylag sűrűn lettek elosztva. Hiába tehát a rendkívül ígéretes alapok, minőségileg a Remember Me első nekifutásra még nem tudott felnőni az AAA-színvonalhoz.

Egyvalamiben minden esetre megegyezhetünk: a Remember Me egyértelműen egy olyan játék, amely már most folytatásért kiált. Világa számtalan lehetőséget rejt még magában: Neo-Párizs gyönyörű helyszín, amit a szűk folyosók, sikátorok és a zárt terek után érdemes lenne egy kategóriával nyitottabb formában is bejárni. A kampány tempójára sem lehet panasz: a fejlesztők jó arányban és felosztásban váltogatták a harcot, a felfedezést, a platform-elemeket, a lopakodós szekvenciákat és a fejtörőket, csupán a játékmenet mélységén és minőségén lenne érdemes agyalni és dolgozni egy keveset. Amire azonban végképp nem lehet panasz, azok a karakterek és a zenék: előbbiek bemutatására és kidolgozására láthatóan rászánták a kellő időt a játékon belül és kívül is a Dontnodnál, utóbbiak pedig csodálatosak lettek - a John Williams-utánérzés ugyan vitathatatlan, a különféle digitális trükkökkel azonban ügyesen egyedire birizgálták a szimfonikus műveket. Újból végigolvasva: azt hiszem az ilyesmit hívják csiszolatlan gyémántnak.

A Remember Me ugyan közel sem lett kiemelkedő, ám a Dontnod elsőjátékos csapatként is egy olyan alkotást tett le az asztalra, amely hiányosságai ellenére is több ötletet és frissességet hoz az akció-kaland műfajba, mint sok folytatás együttvéve. Izgalmas témája, megkapó világa, innovatív harcrendszere és remek zenéi mind-mind olyan dolgok, melyek az idei év egyik legkellemesebb új címévé teszik Nilin kalandját, így amikor december végén visszatekintünk majd az idei esztendőre, akkor nem vitás: én egészen biztosan emlékezni fogok rá. Folytatást!