Circa InfinityTeszt

A puzzle műfaj fő szépsége és nagy nehézsége pontosan ugyanaz: általában egy nagyon egyszerű ötletre és egy rendkívül letisztult koncepcióra épít teljes egészében. Nem túlzás azt mondani tehát, hogy ezen áll vagy bukik minden egy ilyen játék esetében: nemcsak az, hogy szórakoztató lesz-e a végeredmény, hanem az is, hogy mennyi új impulzust tartogat potenciálisan a játékos számára – meg persze az is, hogy mekkora lehetőség van bővíteni, mélyíteni ezeket az alapokat. Nos, bátran mondhatjuk, hogy a Circa Infinity ilyen tekintetben tankönyvi példa, mely egy végletekig leegyszerűsített logikai platformer, mégis fel tud mutatni mindent az agyleolvasztástól kezdve a flow-élményen keresztül egészen a katartikus „aha!” pillanatokig.

A PC-re és iOS-re már évek óta elérhető, Switch és Xbox konzolokra azonban csak most megjelent játék az alapokat tekintve tényleg nem is lehetne egyszerűbb, hiszen a balra-jobbra mozgáson túl egyetlen akciógombot használ csupán. Ezzel tudunk bekerülni a kijelölt szakaszokon a kör külsejéről a belsejére, illetve ugrani – elsősorban azzal a céllal, hogy továbblépjünk a soron következő körpuzzle-re. Az öt fejezetből, fejezetenként tíz pályából, pályánként pedig nagyjából egy tucat feladványból felépülő Circa Infinity hibátlan fokozatossággal rángat bele minket a néha tényleg végtelennek tűnő mélységeibe. Először megjelennek a szörnyek, amiket át kell ugrálnunk. Aztán jön belőlük több típus is – némelyik repül, de akad olyan is, mely a két „dimenzió” között tud váltogatni. Eközben elsajátítjuk azt is, hogy az ugrándozással miként befolyásolhatjuk az ő mozgásukat. A játék aztán szépen, lassan elkezdi összemosni a megtanultakat, mi pedig úgy érezzük, hogy egy atombomba robbant a fejünkben, ahogy megpróbálunk odafigyelni az egymással párhuzamosan történő dolgokra – de ez valójában nagyon jó érzés. Pláne, amikor sikerül.

Igen, a Circa Infinity cseppet sem egyszerű játék, cserébe minden értelemben rendkívül precíz, az egyes feladványoknak pedig mindig van logikus megoldása. Frusztráló tud lenni persze, amikor elveszítjük a fonalat, és gyors egymásutánban két-három körrel is visszazuhanunk (ez történik akkor, amikor meghalunk), de szerencsére pár szintenként elhelyeztek egy-egy „üres” pályát, az egymást követő feladványok pedig jellemzően ugyanarra a szabályrendszerre épülnek, így ez a megoldás nem érződik extra szívatásnak. Ha elfogadtok egy jó tanácsot: érdemes megtalálni azt a pozíciót vagy jó ütemben állandósított futást, ahol tanulmányozni tudjuk kicsit a bonyolultabb, mozgalmasabb pályákat, mert sokszor inkább kizárnunk kell dolgokat, mintsem látni – pláne, amikor az ellenfelek egyik fele erre, a másik amarra mozog, akár kívül és belül egyaránt. Szándékosan nem írtam azt, hogy „balra” vagy „jobbra”, mert egy kör peremén szaladgálva gyakran pont ez kavar meg bennünket a legjobban.

Könnyűnek tehát nem könnyű, egyedinek ellenben maximálisan egyedi Kenny Sun ügyességi logikai agymenése, amely (többnyire) háromszínű képi világával, valamint adrenalinpumpáló soundtrackjével pillanatok alatt transzba ejt. Ha eddig kimaradt, repülj rá bátran – csak szerezz be mellé egy vödröt is, amibe belecsoroghat az orrodon kiolvadó szürkeállományod.