Bioshock Infinite - Burial at SeaDLC

Szerény pici világomban két részre osztom a Bioshock Infinite-t megtapasztalt játékosokat. Vannak azok, akiket a történet, a helyszín és a karakterek annyira lenyűgöznek, hogy hajlandó túllépni a játék egyébként nem túl acélos játékmenetén és vannak azok, akiket viszont annyira sokként élték ezt meg, hogy nincs az a történet, helyszín vagy szereplő, ami enyhítené bánatukat. (Oké, és vannak azok, akik körítéstől és játékmenettől függetlenül leszarják az egészet, de nekik nincs lelkük és utálom őket.) Azonban bármelyik csoportba is tartozol (kivéve a harmadikat) a kétrészes Burial at Sea-be érdemes belenézned, ugyanis az Irrationalnál, talán hallgatva a kritikákra két, az Infinite-től (és egymástól) merőben eltérő játékmenettel rendelkező kiegészítőt raktak össze, majd egy olyan csavaros történettel töltötték fel, hogy még a korábbi részeken edződött játékosok is garantáltan csak a fejüket fogják vakarni.

A helyszín Rapture, ‘58 szilvesztere, pillanatokkal Andrew Ryan utópiájának összeomlása előtt. Booker bőrébe landolunk, akit Elizabeth-noir bérel fel egy kislány, Sally megtalálására. Miért ő? Miért őt? Miért itt? Miért ekkor? Miért nem ismeri fel Booker Elizabethet? Miért ilyen fontos a lány? Többek között ezek azok a kérdések, melyekre az epizód másfél-kétórás végigjátszása alatt egy picike választ se kapunk, még úgy se, hogy az első rész utolsó percei arról szólnak, hogy Elizabeth mindent elmagyaráz. A második epizód se segít a dolgon, hiába az új főhős (Elizabeth, jippi!), hiába a merőben más történetvezetés, a bennünk felmerülő kérdések száma inkább növekedni fog. Főleg azért, mert jól érezhetően próbálták a játékban összekötni az eredeti Bioshock történéseit és az Infinite történetszálát (ami fura, tekintve anno az Infinite megjelenése környékén kategorikusan kijelentették, hogy a cím ellenére nincs komolyabb kapcsolat Rapture és Columbia között), melyet a visszaható folytonosság használatával szándékoztak elérni. Ami jó dolog, ha ügyesen használják, de itt néhányszor igencsak bumfordi módon töltik fel extra tartalommal a korábban már megismert karaktereket, eseményeket. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy az Infinite végtelen univerzumaival és lehetőségeivel szemben itt kicsit az eleve elrendeltetés került a középpontba… A Burial at Sea története, szemben az Infinite-l akkor működik jobban, ha nem próbálunk komolyabban belegondolni, inkább csak az adott pillanatra koncentrálunk.

Éppen ezért én azt javaslom, hogy érdemes kicsit a háttérbe űzni a történetet és helyette inkább még egyszer, utoljára próbáljuk magunkba szívni Rapture (és kicsit Columbia) világát. Ehhez pedig minden segítséget megkapunk, a pusztulás előtt álló víz alatti város elképesztő hangulatot áraszt, rendkívül sajnálatos, hogy csak rövid ideig járkálhatunk benne, aztán gyorsan elsodródunk arra a lesüllyedt részre, melyet a korábbi részekben megszokhattunk. De még így is, Rapture egyike minden idők leghangulatosabb helyszíneinek, még a legrosszabb formájában is képes bármely pillanatban lenyűgözni az embert. Ráadásul a Burial at Sea, főleg a második része, a történet konzisztenciájától függetlenül tud komoly meglepetésekkel szolgálni, a játék második felében konkrétan vagy tátott szájjal fogjuk a képernyőt bámulni, vagy a szemünket eltakarva próbáljuk levenni róla a tekintetünket.

Említettem, hogy a játékmenetet is komolyan átalakították: ezt azonban az első részben még annyira nem vehetjük észre. Jó hír, hogy az Infinite arénaharcai már itt sem kapnak szerepet (nem is tudnának, Rapture sokkal zártabb annál), azonban ellenére az új plazmidnak, új felszereléseknek és új fegyvernek (valamint annak, hogy végre nem kettőt tudunk belőlük tárolni, mindegyik nálunk lehet egyszerre) az alapjátékban kifejlődött reflexek fognak leginkább szerepet kapni. Sőt, kicsit még az se, éppen a bezárt területek miatt az Airgrabber (a Skyhook itteni változata) annyira nem tud érvényesülni. A második epizód azonban komoly változtatásokat eszközöl, Elizabeth erőben eltörpül Booker mellett, így vele olyat kell tennünk, amit a Bioshock világában eddig még nem igazán kellett: lopakodnunk. Van direkt erre kifejlesztett plazmidunk (Peeping Tom, átláthatunk a falakon, illetve láthatatlanná válhatunk vele), az ellenfelek nem vesznek azonnal észre és dönthetünk, hogy közvetlen közelről leütjük őket, vagy inkább távolról altatjuk el egy jól irányzott lövéssel az új, multifunkciós számszeríjunk segítségével. Sőt, még zárakat is nekünk kell saját kézzel feltörni egy nem túl egyedi, azonban annál jobban kinéző módszerrel. Nem mondom, hogy egy Thief kategóriájú játék lett belőle, de ez a ritmusváltozás nagyon jól lett implementálva, nagyon jól működik. Ráadásul van két vonzatos pozitívuma is: egyrészt a lassabb tempó miatt tovább tart a kiegészítő (olyan 3-4 óra, szemben az első rész 1,5-2 órájával), másrészt sokkal jobban magunkba tudjuk szívni a Bioshock világának esszenciáját, jobban rá tudunk csodálkozni azokra az apróbb részletekre, melyek mellett elsuhantunk volna.

A Burial at Sea lett az Irrational csapat hattyúdala, és így kicsit nehéz elfogulatlanul vizsgálni. Ha úgy tennénk, akkor felróhatnánk a nem túl acélos történetet, az első rész java részének relatíve laposságát. De jó érzés volt még egyszer, valószínűleg utoljára bejárni Rapturet, látni azt úgy, ahogy még soha, a fénykorában. Jó érzés volt újra találkozni Columbia két főszereplőjével és a korábbi részek nevesebb mellékszereplőivel, Atlasszal, Ryannel és természetesen Sander Cohennel. És a maga perverz módján nagyon jó volt hallani Elizabeth utolsó szavait, melyek - bár aki figyelt számíthatott rá - olyan, lórúgásszerű felismerésbombát robbantanak az emberben, amelyek élesítésében Ken Levine és társai utolérhetetlenek. A Burial at Sea, ha kicsit megizzadva, bukdácsolva is, valamennyire kerek egésszé varázsolta nem csak Columbia, de Rapture történetét is, ezzel elbúcsúzva a rajongóktól.