Divinity: Original SinTeszt

Csak hogy egészen hatásvadász bevezetővel nyissak, a legnépszerűbb steam-vélemény szerzője abban látja a Divinity: Original Sin lényegét, hogy ez egy modern Baldur's Gate a Skyrim szabadságérzetével, amelyet a Witcher 2-re jellemző nehéz döntések és azok következményei jellemeznek. Ez hagyján, de amikor a kritikusok többsége hasonló kijelentésekre ragadtatja magát, az ember elkezd gyanakodni, hogy itt most vagy tömeghipnózisról van szó, vagy tényleg igazi gyöngyszem az a játék, amivel egyébként annyira sokan nem játszanak. Az elsöprően pozitív kritikák ellenére erősen rétegjátékról van szó, hiszen a DOS a kora kétezres évek sokat szöszmötölős szerepjátékait idézi, amikhez ma már nem sok embernek van türelme. Olyan kíváló címekre kell itt gondolni, mint az Ultima sorozat, vagy a Baldur's Gate, csak éppen az egészet áthatja a Divinity-univerzumban megszokott bárgyú humor, ráadásul a sorozat előző játékainak ismerete egyáltalán nem szükséges hozzá, az oldschool RPG-kkel rokonszenvezés viszont nem árt.

Minek is nevezzelek benneteket...

A játékos egy source huntert alakít, pontosabban kettőt, ha egyjátékos módban fut neki a nagy kalandnak. A karaktergeneráló képernyőn állíthatunk párosunk külsején, olyan szokásos alaptulajdonságaikon, mint az erő, vagy az intelligencia, és kiválaszthatunk néhány képességet (pl. fegyverspecializációk, varázslattípusok elsajátítása). A legérdekesebbek a talentek, amelyek közül kezdetben kettőt választhatunk ki, majd néhány szintenként hozzáadhatunk egy újabbat. Elsőre nem igazán tudja az ember, mire érdemes pontot tenni, úgyhogy kicsit segítek: a leech, a lone wolf és a petpal nagyon hasznos. A leech tehetséggel megáldott karakter vértócsában állva gyógyul akkor is, ha az történetesen a saját vére, míg a lone wolf a komoly HP-bónusz miatt a tank karaktereknek hasznos. A petpal beállítottságú karakter tud beszélgetni az állatokkal, és így nem csak jókat röhöghet, de néha bevállalhat kizárólag állatbarátoknak járó agyament mellékküldetéseket is. Meg egyébként is, sokat hozzátesz a játékmenethez két élőhalott horda legyakása között elcsevegni a sarokból figyelő patkánnyal, vagy tüzelő macskák szerelmi életébe belefolyni.

Kemény.

A legnehezebb talán azt eldönteni, milyen felállás a leghatékonyabb. Vannak ugyan karakterosztályok, de ezek leginkább csak címkék, hiszen teljes lelki nyugalommal átkutyulhatjuk a kezdő tulajdonságaikat, illetve a későbbiekben is egyéni szájíz szerint nevelgethetjük hőseinket. Általában érdemes két minél eltérőbb figurát indítani, így a hagyományos harcos-mágus duó elég jól muzsikál, de természetesen itt sincsenek megkötések: én a paladin-tolvaj párosra esküszöm, a szerkesztőség egy másik tagja két varázslóval nyomul, de az internet egy elvetemült hőse bebizonyította, hogy a játék akár egyetlen, kizárólag ládadobálásra specializált izomjózsi karakterrel is végigjátszható. Párosban igazán szép az élet, hiszen a környezetre, vagy a történet egyes fordulataira reagálva, eseteg saját döntéseikre reflektálva a source hunterek olykor beszédbe elegyednek, és akár össze is veszhetnek. Nézeteltérések esetén a verbális konfliktus megoldása mindig egy drámai kő-papír-olló játszmában csúcsosodik ki, amely egyjátékos módban egészen olyan, mint amikor Gollam A gyűrűk urában magával beszélget, azonban gyakorlati haszna is van. Példa: levágja-e a szakács a csirkét, vagy ne? Ha igen, jár egy pont a szívtelenségre, a nemleges válasz azonban egy pontnyi együttérzést ér. Ezek az egymással ellentétes jellemvonás-párok kihatnak hőseink tulajdonságaira és különböző bónuszokat adnak. Egy szemét dög vagy? Annál nagyobbat bök a backstab, há!

A nagyothalló polgármesterrel mindig élmény beszélgetni.

Ezekkel a beszélgetésekkel legfeljebb annyi baj van, hogy nincs belőlük elég, mert ezek során élhetjük magunkat bele leginkább a fiatal és kalandvágyó erővadászok helyzetébe. Egyedül játszva mindkettőt mi irányítjuk, de egyszerre mindig csak az egyiket, míg társunk lelkesen lohol utánunk. Kényünk-kedvünk szerint alakíthatjuk a közöttük zajló párbeszédek menetét, de konfliktuskerülők beállíthatják az AI-t hűségesre, hogy a másik mindig mindenben automatikusan egyetértsen a döntéseivel és oda meg vissza legyen érte. A spontaneitás híveinek találták ki a random beállítást, ami pont az, aminek hangzik: lesz egy teljesen beszámíthatatlan társunk, aki minden beszélgetés során véletlenszerű válaszokat ad. A legjobb persze, ha találunk egy másik játékost, akivel aztán lehet nagyokat veszekedni, vagy éppen csöpögős-hízelgős összeborulásokat rendezni. Az első városban összeszedhetünk két NPC csapattagot is, akik néha szintén nem restek belekotyogni a nagyok dolgába. Az ex-source hunter Madora egy kétkezes kardot lóbáló nőstény terminátor, aki sosem mulasztja el megjegyezni, mennyire utálja a mágia minden formáját, a megalomán Jelan pedig mindig leolt, ha szerénykedünk, de mindkettőt bármikor ki lehet osztani, nem mennek világgá. Egyelőre ők ketten vannak, de Larianék DLC formájában további társakat ígérnek.

A ghoul, akinek egyértelmű szerepet szántak.

Az a borzasztó, hogy már rengeteget írtam és még mindig csak a felszínt kaparásszuk, mert a DOS-ban elképesztő mélységek vannak. Először is a játék mai mércével mérve nagyon hosszú, és sokaknak azért sem lesz türelme hozzá, ami valójában az egyik legnagyobb erénye: nem csak buzdít, hanem kifejezetten rászorít a felfedezésre. Egy idő után nem érzed a kényszert, mert magadtól is fel akarod deríteni a térkép minden sarkát, ki akarod ásni az összes elrejtett kincsesládát, beszélgetni akarsz az összes NPC-vel, teljesíteni akarod az összes mellékküldetést, és így tovább, hiszen tudod, ha nem így teszel, meghalsz. Persze ebben a játékban semmit se muszáj, de akkor úgysem jutsz messzire. Az egyszerű(nek tűnő) gyilkossági ügy kinyomozására Cyseal városába érkező vadászduó kezdetben elég jól bírja a gyűrődést, a történet azonban váratlanul őrületes fordulatot vesz és a nyomozgatás kiegészül a világ megmentsének feladatával, ehhez pedig elkél némi segítség. Az ellenfelek kemények, nem igazodnak a szintedhez, ezért ha rosszkor rossz helyre kóricálsz, véged. Ha csak simán nem vagy elég magas szintű egy harchoz, elpatkolsz. Ha rád rombolnak a parázsban térdig gázoló, lángoló ellenfelek, de nincs eső varázslatod, be fogsz égni.

Tájkép csata után.

A körökre osztott harcrendszer köré van kialakítva az egész világ, aminél élvezetesebb játszóteret rég pipáltam. A műfajra jellemző statikus környezet helyett Larianék alapkoncepciója az volt, hogy ami ott van, azzal lehessen kezdeni valamit akár a csata hevében is, márpedig a csatatér nyújtotta lehetőségek kiaknázása döntő lehet egy keményebb összecsapás során. Az elementális erők kölcsönhatásaira épülő harcok hihetetlenül élvezetesek, és kreativitásunktól függően lesznek könnyűek, vagy baromi nehezek. Némi kísérletezés és a rendszer kiismerése után kezdődik az igazi móka. A bután ácsorgó orkokra esőt varázsolsz, aztán lefagyasztod az egyiket, a többi meg a körülötte kialakult jégpáncélon fog szánalmasakat taknyolni, elengedsz egy tüzes nyílvesszőt az olajfolton ácsorgó csontik irányába (vagy csak hozzájuk vágsz egy inventoryban őrizgetett égő gyertyát), mérges gázból álló felhőt hozol létre, aztán berobbantod... lehetőség van bőven, és a tereppel is lehet játszani.

My robot is a motorbike, your argument is invalid.

Megunni sem igazán lehet a csatákat, mert a különböző ellenféltípusok ellen újabb és újab módszereket kell kitalálnunk, a rendszer pedig olyannyira nem köti meg a kezünket, hogy akár egészen bizarr megoldásokkal is lealázhatjuk a nálunk egyébként jóval erősebb dögöket. Bármit is csinálunk az egyes karakterekkel, minden cselekedet bizonyos számú akciópont használatához van kötve, amelyek minden új kör elején újratöltődnek, úgyhogy aki azért szokta mellőzni a mágiahasználatot, mert hülyét kap a minden második csata utáni kötelező varázslat-újramemorizáló pihitől, most végre kiélheti magát. A lopakodás is meglepően jó taktika lehet, ha ügyesen használjuk az elemeket, hiszen egy nagyobb tüzet eloltva a füsttől egy darabig senki nem lát semmit, ami nem csak a sunyulásnak kedvez, de ha az ellenséges íjász nem lát, nyilván lelőni se tud (persze ez fordítva is igaz). Arra azért figyelni kell, hogy a nagy vadulás közepette elég könnyen sebezhetjük társainkat, hiszen ha ő ugyanúgy a patakban áll, mint az ellenfél, akire varázslónkkal villámot szórunk, akkor mindkettőt megcsapja az áram.

Most erőt veszek magamon és nem írok többet, mert akkor sosem érne véget ez az élménybeszámoló, pedig még oldalakon át lehetne áradozni a craftolásról, idétlen könyvekről, amikből recepteket gyűjthetünk, a multiplayer élményről (amit sajnos csak minimálisan volt szerencsém kipróbálni), a rengeteg felfedezésre váró kincsről és poénról, hőseink különleges, teleportálással bármikor elérhető menedékhelyéről nem is beszélve. A Divinity: Original Sin az év meglepetése, amit sem befejezni, sem elfelejteni nem fogunk egyhamar. Tessék rá tengernyi időt szánni, akár szép aprólékosan beosztva, mert nagyon meghálálja.