D4: Dark Dreams Don't DieTeszt

Ritkán fordul elő, hogy egy cím ennyire lényegre törő legyen, a D4 ugyanis nem csak a suta Dark Dreams Don't Die rövidítést takarja, hanem az időre, mint negyedik dimenzióra is utal. Már ennyiből is sejthető, hogy a D4 ízig-vérig történetközpontú játék, amely az időutazásról és a múlt megváltoztatásáról szól. A főszereplő David Young különleges képességekkel bír, egyes kulcsfontosságú tárgyak segítségével képes visszatérni a múltba. Szerencsétlenségére nem tudja ezt irányítani, a „memento”-k szabják meg, hogy hova és mikorra repítik. Young a képességét nem kótyavetyéli el, megszállottan nyomoz egykori felesége gyilkosa után, akivel kapcsolatban csak annyit tud, hogy a neve valószínűleg D betűvel kezdődik (az sem véletlen, hogy a játék során pontosan négy darab “D” betűs gyanúsítottal hozza össze a sors). Az egykori rendőr egész életét alárendeli annak, hogy az összes számításba jövő elkövetőt felkutassa az időben. A történet indulásakor a gyilkosság óta már eltelt két év, és teljesen megrekedt a nyomozásban, egykori partnere, az atyáskodó Teddy szállít neki friss információkat és nyomokat. Young valódi célja azonban nem csak az, hogy felfedje a gyilkos kilétét, hanem be akarja azt is bizonyítani, hogy a történelem folyása megváltoztatható, az idő szövetébe ügyesen belenyúlva életre szeretné kelteni szeretett párját is.

A tavaly E3 egyik közepeset durranó bejelentése volt a Deadly Premonition rendezőjének, Swery-nek új, epizodikus kinect címe One-ra, természetesen exkluzívként. Bizonyos szempontból érthető volt az enyhe érdeklődés, a kultikus DP milliónyi okból sem volt a tömegek játéka, a kinect az olyan fura dolog, az epizodikus tartalmak pedig még mindig csak a Telltale zsebét szokták milliókkal megtölteni. Ráadásul egy újabb japán próbálkozás a Microsoft konzoljára, valahogy erre eddig sem voltak túl sokszor vevők a vevők. Azóta tudjuk, hogy a nagyjából tízezer vásárló jó eséllyel tönkre is vágta a folytatás esélyét (illetve pont nem ők, hanem azok, akik nem éreztek indíttatást a befektetésre), könnyen lehet, hogy a két epizódot tartalmazó első szezon nem is kap második lehetőséget. Ha filmsorozatról lenne szó, ez lenne az elkaszálás klasszikus esete. Ezen kívül azt is tudjuk ugyanakkor, hogy a D4 az év egyik legjobb játéka lett, a magam kifacsart ízlésvilága szerint gyakorlatilag a jelenlegi generáció legjobb exkluzív címe bármire, szóval a remény hal meg utoljára. Ez az öt óra ugyanis maximum arra volt elég, hogy az erősen japán történetvezetésben eljussunk az első csavarig, és tudatosodjon bennünk, hogy szövevényességben egyelőre csak a felszínt kapargatták.

A D4 tulajdonképpen a Fahrenheit és a Deadly Premonition meghatározó jegyeiből viseli magán a legtöbbet. Előbbiből a történetvezetést, a félig misztikus, félig realisztikus szálat és a környezettel való interakciót vette át tökéletesen, utóbbiból pedig az akción és a nyitott világon kívül szinte mindent, ami a hangulatfestésért volt felelős. A bejárható területek mérete bántóan kicsi, tulajdonképpen három helyszín van csak, és ezek egyike sem nagyobb mondjuk néhány tucat négyzetméternél. Azonban ezen a kis területen gyakorlatilag minden él, minden rendelkezik saját történettel, és ha teljes egészében magunkévá akarjuk tenni a játékot, akkor a környezet teljes megismerését nem is hagyhatjuk ki. Akciójátékot tehát ne várjunk, ez jellegzetesen az a fajta kalandjáték, ahol nem a feladványokkal kell megküzdenünk, hanem a körülöttünk lévő világot kell minél jobban megismernünk. Ebbe nem csak a személyek, hanem a tárgyak is beletartoznak. A néhány óra alatt pontosan meg fogjuk tudni, hogy Young milyen újságokat olvas, milyen ételeket eszik, milyen ruhákat hord, milyen környezetben él, hogyan gondolkozik a világról, mihez ért és mihez nem. De legalább ilyen mélységben fogunk megismerkedni az őt körülvevő emberekkel is, legyen szó barátokról, segítőkről vagy gyanúsítottakról. Youngon (és elhunyt, de gyakran visszatérő feleségén) kívül senki sem normális, de még csak nem is akarnak annak látszani. Aki a jellegzetesen japánok által kitalált szereplőktől ódzkodik, az nem fogja jól érezni magát, egyszerűen mindenki kattant valamilyen szinten. És főleg itt köszön vissza a Deadly Premonition, ugyanis az utolsó mellékszereplő is érdekes, a borongós történetet végig áthatja egyfajta derű, humor, és ahhoz, hogy mindenki azt csinálja, amit mi szeretnénk, bolondabbnál bolondabb kéréseknek kell eleget tennünk. Azt talán már mondanom sem kell, hogy az új Swery játék megint tele van egy csomó Twin Peaks-es utalással, indításkor az első élőlény, akit meglátunk, egy bagoly, de később fontos szereplővé lép elő egy óriás, és állandóan esznek és isznak benne. A lakásba visszatérve pedig mindig ott van Teddy, aki három perces monológokban jár körbe egy-egy olyan fontos kérdést, mint hogy milyen állat húsából készül a legjobb hot-dog. Francis York Morgan is pont ilyen klassz dolgokat beszélt meg magával az autóban, ha emlékszünk még rá.

Most akkor ez egy interaktív film? Igen is meg nem is. Elakadni senki nem fog, ugyanakkor sokkal több odafigyelést és interakciót várnak el tőlünk, mint pl. a Telltale játékaiban, vagy akár a Heavy Rain-ben, amik szintén lehetnének viszonyítási alapok, csak éppen itt nincsenek döntési elágazások, helyette inkább Young szervezetét kell menedzselnünk. Etetni és itatni kell, előbbi ahhoz szükséges, mert minden egyes interakció - még egy tárgy megvizsgálása vagy egy beszélgetés is - alaposan csökkenti az erőnlétet, és ha az elfogy, szegényke összeesik a jelenet kellős közepén. Utóbbi a hintrendszerrel kapcsolatos, sajnos szinte non-stop használhatunk mindenféle rásegítést arra, hogy hol és mit kell csinálni, javaslom mindenkinek, hogy ezt felejtse el teljesen, enélkül is épp elég könnyű kalandban lesz része. Kontrollerrel irányítva a D4 kezelhető, de darabos, az első fél órában biztosan megkeseríti a játékosok dolgát. Érezhető, hogy nem utólag lett ráhúzva a kinectes irányítás, hanem azt szem előtt tartva lett megtervezve a kezelőfelület, de talán még maguknak a helyszíneknek a fel- és beosztása is. Kimondottan gördülékeny vele a játékmenet, természetesen hangutasításokat is ki lehet adni, ha valaki ezt igényelné.

Igazából komoly elakadási lehetőség nincs, a játékidőt egyedül az tolja ki, hogy ki mennyire merül el a D4 világában. Egészen biztosan végig lehet rohanni rajta három óra alatt, az átlagos végigjátszás nagyjából öt óra lehet, de ha valaki tényleg mindent megvizsgál és átnézi akár azokat a szobákat is, amelyeknek semmi szerepe nincs, az még további élményekkel gazdagodhat. Igazából aki csak rohanni akar, az könnyen lehet, hogy a vége előtt amúgy is megunja… Pedig ha valami tartalmas, akkor a D4 egészen biztosan az, csak éppen teljesen más alkotórészekből áll össze a mélység, mint azt megszokhattuk. Ennek ellenére nem tudok neki tiszta szívből kilencest adni, mert a második rész kicsit összecsapott, és nem csak rövid, de kicsit fantáziátlanabb, mint az első. Persze a végén akkorát üvöltenek bele az arcunkba, hogy vigyorogva zokogunk fel a meglepetéstől, de az alaposan felkavart történet folytatásában legalább annyira benne van egy szövevényes thriller ígérete, mint esetleg egy anime klisékből építkező katyvasz, bár ez utóbbi egyszerűen nehezen illeszkedne ehhez a minőséghez. Egyedi, fura, abbahagyhatatlan játék a D4, aminek a legnagyobb baja az, hogy láthatóan tízezer embernek van világszerte igénye arra, hogy pénzt is adjon érte. Mondanám, hogy érthetetlen, de mindannyian tudjuk, hogy a legkevésbé sem az. Ettől azonban az a tény megmásíthatatlan marad: Swery újra odatette magát.