UndertaleTeszt

Figyelem! A lenti játék extrém mennyiségű és méretű pixeleket tartalmaz! Amennyiben viszketni kezdesz, ha nincsenek poligonok a képernyőn, ha nem látsz legalább percenként egy-két shadert, akkor már most érdemes másfelé keresgélned. Előre szóltunk!

Rá kellett néznem a naptárra, nem lett-e valahogy hirtelen április elseje. Az lett volna az egyetlen ok, ami megmagyarázta volna a történteket: emberek, ismerősök és ismeretlenek, de olyanok, akiknek az ízlésében bízok, a szavára adok, szinte egyszerre kezdték el ilyen-olyan módon kiabálni: próbáld ki az Undertale-t, mert valami igazán különleges élményben lesz részed! Ránéztem a képekre, továbbra sem értettem a hozsannákat, de hé, miért ne, tegyünk vele egy kört! Tettem vele egy kört - a végeredmény látható ott a jobb oldalon. Az ismerősök és ismeretlenek nem túloztak: az Undertale valóban az utóbbi idők egyik legjobb szerepjátéka, vagy úgy összességében: játéka.

Szóval, az Undertale alapvetően egy szerepjáték, egyesek szerint azon belül JRPG, de mondjuk nem annyira „J”, hogy az ember megijedjen tőle. Egy olyan világban játszódik, ahol az emberek sok-sok évszázaddal korábban a föld alá űzték a szörnyeket, majd egy varázslattal bezárták oda őket. Sok-sok év múltán egy gyermek lezuhan a föld alá, pont a szörnyek világába - ezt a gyermeket fogjuk mi irányítani, megpróbálva kijuttatni őt onnan. És bár szörnyekről beszélünk, itt azért nem a szokásos emberevő, csáposfejű dolgokra kell gondolni, sőt: egy egészen hétköznapi világot ismerhetünk meg. (Már amennyiben hétköznapi egy, a bolygó magjába épített erőmű, néhány sötét barlang, földalatti város és társai...)

Hétköznapi, de nem normális, az Undertale hangulata ugyanis - hasonlóan mondjuk az Earthboundhoz - nagyon könnyed, nagyon mókás az esetek döntő többségében. Nem erőszakosan poénos, a technikai megoldások miatt a humor inkább az írásban, karakterekben fedezhető fel, nem pedig a képi világban, és még ott sem próbál különösképp az arcunkba tolakodni. Ott van, mosolygunk rajta, de nem tereli el a figyelmünket magáról a játéktól. Az Undertale írása szinte tökéletes: nincs benne üresjárat, folyamatosan tartja a lendületet, és ami fontosabb, folyamatosan játszatja magát. És bár valóban a könnyedség az, ami az először eszembe jut róla, azért ne számítsunk csak nevetésre: mikor kicsit jobban megismerjük a világ és a szereplők történeteit, akkor lesz részünk néhány elég komoly, már-már szívbemarkoló élményben is.

De nem ez, pontosabban nem csak ez az, ami miatt beleszerettem. Ott van például a harcrendszer, ami egészen egyedi lett és olyan jól működő, hogy eljutottam arra a pontra, hogy szabályosan vártam a következő random (random?) csatát. Első ránézésre ismerős rendszert kapunk: a harcok körökre osztottak, a mi körünkben négy opció közül lehet választani: Fight, Act, Item és Mercy. A négyes közül egyedül az Item, a tárgyhasználat az, ami nagyjából a megszokott módon működik, itt lehet fegyvereket cserélni, vagy visszatölteni az életerőt - bár azért meg kell jegyezzem, hogy bizonyos tárgyak bizonyos helyen történő használata egészen váratlan dolgokat eredményezhet. Ha a harcot választjuk, akkor egy egyszerű ritmusjátékot kapunk, egy csúszkát kell a megfelelő helyen leállítanunk (és a választott fegyvertő függően még néhány apróságot elintéznünk) - minél közelebb van a célponthoz, annál nagyobb a sebzés, egyszerű. A dolog akkor vesz érdekes fordulatot, mikor az ellenfelünk támad, ilyenkor ugyanis egy újabb minijátékot kapunk, ahol a lelkünket szimbolizáló pici szívecskével kell elkerülni… nos, mondjuk úgy, hogy a lövedékeket. Ellenfelenként változik, hogy milyen akadályokat kapunk, sőt, legtöbbjüknek különböző támadási módjai lehetnek. Van itt bullett-hell kerülgetés, lövöldözés, zuhanó repülők kikerülése, és így tovább, megszámlálhatatlan változat. Az egész egy új szintre lép a különböző főellenfél-harcoknál, ahol egészen őrületes és egyedi feladatokat kell megoldanunk. Nem akarok minden poént lelőni, de az egyszerűbb ritmusjátékoktól kezdve a feleletválasztós vetélkedőig egészen őrületes feladatokat kapunk. Nem szeretek nagy szavakat használni, de rég volt részem ilyen elképesztően hangulatos főellenfél-csatákban.

Már ez is nagyon jól hangzik, de nincs vége, a nyúlüreg most kezd durván mélyülni. A következő szint az Act, itt fordul az egész csata egy igen furcsa irányba: a menün belül több lehetőség van, ez is ellenfelenként változó. Olyan igék vannak itt, mint megölel, suttog, viccel és így tovább. Válaszd a rosszat és az ellenfél lehet, hogy egy megváltozott, agresszívabb támadással reagál, de ha a megfelelőt használod, akkor gyengébb lesz, vagy akár úgy is dönthet, hogy nem akar veled harcolni. Ilyenkor aktiválható a Mercy menüponton belül az egyik lehetőség, mellyel azonnal befejezhetjük a csatát.

Mit jelent ez? Azt, hogy az Undertale egyik csatája se kell, hogy halállal végződjön (igen, beleértve a főellenfél-harcokat is), jelentős része pedig viszonylag gyorsan elkerülhető vagy befejezhető. Persze nem kötelező elkerülni a harcokat, amennyiben azok a halálig zajlanak, akkor kapunk utánuk EXP-t, majd megfelelő mennyiséget begyűjtve az LV (azaz LOVE) szintünk is emelkedik. Ahogy haladunk előre, a harcrendszer fokozatosan mélyül, újabb és újabb ötletek kerülnek bele, így soha, egyetlen percre nem lehet megunni. És mit hoz még magával az, hogy a harcok egészen a játék végéig elkerülhetőek? Azt, hogy az Undertale-ben nincs egy deka grindelés sem, soha nem lesz olyan, hogy egy bizonyos ponton egy kötelező szintet kell elérnünk. A nagyszerű írás pedig a csatákban is megcsillan, a különböző párbeszédek, az ellenfelek reakciói különböző cselekedeteinkre, a mód, ahogy egyik-másik harcot megúszhatjuk bámulatosan vicces tud lenni. Megint csak egy példát mondok (és aki a teljes meglepetést akarja, az akár át is ugorhatja ezt): van olyan rész, ahol a ránk törő két hatalmas katona közül az egyiknek le kell valahogy szedni a páncélját, majd a másikat rávenni, hogy ennek láttán bevallja a valós érzelmeit.

Azonban az Undertale azon része, mely leginkább indokolja az oldalt látható pontszámot pontosan az, melyet nem feltétlen veszünk észre az első egy-két órában. Próbálok amennyire csak lehet spoilermentes lenni: fogalmazzunk úgy, hogy ez a játék pont annyira játszik velünk, mint amennyire mi játszunk vele. A dolog valamennyire hasonlít mondjuk a Stanley Parable-hez, csak míg ott minden erre a trükkre volt felhúzva, addig itt egészen addig a háttérben marad, míg el nem jön az ő ideje, akkor viszont látványosan a képünkbe röhög. Attól függően, hogy hogyan játszunk, az Undertale maradhat egy bohókás kaland vicces, emlékezetes karakterek között, azonban választhatunk olyan utat, ahol az egész egy már-már horrorisztikus irányba indul el. A választás azonban nem úgy jön, hogy kapunk „a” és „b” opciót: a játék figyeli, mit csinálunk és adaptálódik. A „semmi sem az, aminek látszik” itt egészen új értelmet nyer, és ember legyen a talpán, aki az első végigjátszás után nem csap bele azonnal a következőbe, csak hogy kiderítse, hogy mit lehet másképp csinálni. A dologban a legszebb, hogy ez nem jelenti azt, hogy mindenképp kötelező többször nekikezdenünk, itt minden befejezés olyan, hogy nyugodt szívvel törölhetjük is utána a játékot, akkor is úgy érezzük, hogy a teljes sztorit kaptunk. Abban a világban, ahol a „Valós Befejezéseket” millió felszedhető tárgy, unalomba hajló küldetésismétlések mögé dugják, az Undertale a feje tetejére állítja az egészet, és azt mondja, hogy „Igen, adok még tartalmat ha kérsz, de ha nem, akkor is a teljes csomagot kapod.” Hatalmas segítség mindebben, hogy az Undertale nem túl hosszú játék, első nekifutásra a játékos modorától függően olyan 5-6 óra alatt is befejezhető (bár tudok olyanról, aki ennek a duplájára is feltornázta), másodjára ez akár a felére is csökkenhet - nekem sikerült olyan két óra alatt is végigszaladni rajta. És ez benne a csodálatos, a kétszáz órás szörnyetegek korában úgy kapsz egy teljes értékű, logikai feladványokkal, csatákkal és fordulatokkal tarkított történetet, hogy az nem követel hónapokat az életedből. Cserébe viszont meghálálja a vele töltött időt: egyre jobban kinyílik, újabb és újabb érdekességeket fedezhetünk fel, egyre jobban rájövünk arra, hogy az Undertale világában nincs véletlen: minden, a legutolsó pixel is valamilyen szándékkal van odapakolva. Igaz ez még a kinézetre is, mely már-már szándékosan „retro”, csak hogy egy-egy ponton extrém módon arcul csaphasson azzal, hogy tud többet is.

És ez az a pont, ahol abba kell hagynom, mert óvatlanul is spoiler-mezőkre tévednék. Ha eddig eljutottál, akkor igazából tudsz mindent, ami alapján eldöntheted, hogy érdekel-e téged ez a játék, vagy sem. Én a magam részéről beállok a fent említett ismerősök és ismeretlenek közé, teljesen igazat adva nekik, és hangoztatva azt, amit ők mondtak, írtak nekem: ha nem vagy zsigeri szinten allergiás a szerepjátékokra, akkor egész egyszerűen kötelező egy kört tenned az Undertale-lel. Olyan kalandban lesz részed, melyet tuti, hogy meg fogsz jegyezni.