Mario Tennis: Ultra SmashTeszt

Mikor Liquid atyánk bedobta a közösbe a kérdést: „Na, ki vinné szívesen a következő Mario Tennist?”, óvatatlanul rávetettem magam a cuccra. Az év végi darálóban kifejezetten üdén veszi ki magát egy-egy könnyedebb sportjáték, pláne ha a bizalmunkat már rég elnyerő Camelot csapat áll a projekt mögött, és éppenséggel még a Mario-univerzumban is játszódik a buli. A Csiperke Királyságban lezavart tenisz- és golf bajnokságokról mindig a könnyed mechanika, és a poénos power-upokkal megtűzdelt játékmenet jut az ember eszébe. Ez a kombináció (megfelelően tálalva) az önfeledt, feszkótól mentes szórakozás netovábbja tud lenni. Pláne, ha az ember eleve le van terhelve így év vége tájékán a mindennapok sűrűn érkező feladataival.

Pont az ilyen időszakban esik extrán rosszul az egyszeri tesztelőnek, mikor a fejlesztők hülyének nézik. Na jó, azért ennyire nem egyértelmű a dolog, mert a Mario Tennis: Ultra Smash alapvetően nem egy végletesen rossz játék. A teniszmechanikák húzása nagyon ismerős lehet már a sorozat korábbi epizódjaiból. Itt van mindenki a karakterválasztó táblázatban, aki valaha is számított a Mario-univerzumban, sőt power-upoknak sincs híján a játékmenet. Elkezdődik az adogatás, az alap mozdulatokat játékosbarát módon rántjuk elő az ingujjunkból. Néha sírunk, hogy miért is néztük be az egyértelmű szituációt, máskor pedig nevetünk, mikor a pályán felbukkanó Ultra Smash támadások elsütésével porig alázzuk az ellenfelet. Ez a dolog különösen jól működik, mikor online játszunk. Az AI leginkább az eseti játékosok szintjéhez van igazítva, ennek tükrében mélyebb taktikákat ne is nagyon várjunk a gépi ellenfelektől, viszont a hálózati csatatéren lehet találkozni egy-két trükkösebb játékossal. A matchmaking egyelőre (a megjelenés utáni napokban) korrekt módon működik, mindig akad ellenfél - de félő, hogy ez a tendencia hamarosan változni fog.

Hogy miért is? Mert az emberek hamar ráunnak majd a programra. Az Ultra Smash pofátlanul kevés tartalommal van felszerelve. Nem csak arra gondolunk, hogy bajnokság, vagy bármilyen sztorimód híján a főmenüből gyakorlatilag pusztán skirmish-jellegű játékmódok érhetők el. Hanem arra is, hogy a bónuszok, poénos Mario-gegek, kikacsintások, power upok sem érik el a klasszikus epizódok szintjét. Minőségi és mennyiségi értelemben sem! Oké, itt a pálya széléről bedobált Mega-Mushroom, aminek segítségével nagyra nőhetünk. De hogy-hogy nem, mire bezsákoljuk a bolondgombát, addigra az ellenfél is megnő, mert a másik oldalra is küldenek a piros pöttyös hallucinogénből. A két nagy figura aztán betölti az egész pályát - a stratégiai lehetőségeink száma ilyenkor rettenetesen lecsökken, az adogatást pedig jellemzően az bukja be, aki először zsugorodik vissza… A menüben van persze olyan játékmód is, ahol ezek az extrák kikapcsolhatók, de így meg pontosan az az érdekesség veszik el a programból, ami miatt egy Mario Tennis-re kíváncsiak vagyunk. A menüben található ezen felül még egy egyre nehezedő ellenfeleket felsoroltató, rettentő száraz knockout mód, trenírozhatjuk a játékba küldött Amiibo figuránkat, és külön imádtuk (nem!) a Mega Ball Rally módot, ahol minél tovább adogatjuk a lasztit, annál több érme üti a markunkat. Egy harmincütéses kör simán megér egy aranyérem-értékelést és harminc aranytallért, amit körülbelül fel is dugdoshatunk Donkey méretes, virtuális orrlyukába - a boltban ugyanis háromezerért mérnek mindent. Ugye érezzük a dolog súlytalanságát? A megvásárolható extra karakterek és pályaborítások (új stadion nincs, csak a játékfelületet cserélgethetjük) amúgy achievement-jelleggel is megnyílnak, ha az ember sokat játszogat és teljesíti a kihívásokat.

A látvánnyal amúgy nem lenne bajunk, mert a képfrissítés tükörsima (gyanúnk szerint 60 FPS körül ketyeghet a mutató), a karakterek jól néznek ki, de még ezzel együtt is baromi kevés a vizuális inger, amit a játéktól kapunk. Egyrészt a Nintendoland óta százszor elsütött motor hajtja a cuccot, így a bevilágítás, a textúrák, a teljes összkép nagyon ismerős lehet már korábbról. Másrészről pedig a tartalmi soványság a látvány változatosságát is jelentősen visszafogja. (Nem is véletlen, hogy összesen kb. 800 megát nyom ez a dobozos címként is árult csodacsomag.) A zenék felhangszerelt midi-színvonalúak, de megmondjuk őszintén, ettől már nem is vártunk többet.

Szerencsére az online funkció jól működik, de itt is belebotlunk egy évtizedes lemaradásba: csak véletlenszerűen válogatott ellenfelek ellen nyomulhatunk, így ha valaki haverokkal szeretne Gomba-kupát rendezni, azok kénytelenek lesznek összeülni a szobában egy televízió előtt, mert erre direkt lehetőség nincs, és feltételezhetően nem is lesz.

• Szomorúak vagyunk, mert az új Mario Tennis szinte minden téren alulteljesít. Ami jó benne, az majdnem hogy tizenöt éve is jó volt, aminek pedig fejlődnie kellett volna, az (a grafikát leszámítva) inkább visszafelé töpörödött. A játékmenetben található súlyozatlanságok és hangsúly-eltolódások Mario sportjátékoktól szokatlan trehányságról tesznek tanúbizonyságot, a tartalmi és online-játékkal kapcsolatos kérdőjelek pedig tovább fényezik az évek óta Mario feje felett lebegő damoklészi kardot. Lehet, hogy lassan tényleg itt lenne az ideje annak, hogy a számolatlan oldalági hajtást mellőzzék, a letölthető játékok kategóriájába menekítsék, netalán totálisan újraformálják? Erre egzakt választ most nem óhajtunk nyújtani, de mivel (hogy a korábbi felvetésünkre reagáljunk) hülyék azért nem vagyunk, egy picit keményebben fog a tollunk a végső pontozásnál.*