Pathologic Classic HDTeszt

A Pathologic az Ice-Pick Lodge indie csapat első játéka, amely hazájában sorra nyerte a díjakat, Oroszországon kívül azonban nem hogy sikerre, de ismertségre is alig tett szert, és csak egy szűk körön belül emelkedett kultstátuszba, manapság mégis horrorjáték toplisták élmezőnyében látni. Ennek az ellentmondásos helyzetnek a fő oka az, hogy az eredetileg 2005-ben megjelent pszichológiai túlélőhorror nemzetközi verziója meglehetősen befogadhatatlanra sikerült, de nem annyira az elborult és művészi jellege, hanem sokkal inkább az oroszról szörnyen lefordított és néhol csaknem értelmetlen angol szövegek, valamint a csapnivaló szinkron miatt. A fejlesztőknek tavaly ősszel látványos sikerrel zárult a játék remakejének elkészítésére indított Kickstarter kampánya, a jövőre megjelenő újragondolt Pathologic előtt azonban gondoskodni akartak arról, hogy se az ő alkotói szabadságuk ne sérüljön, se azok ne járjanak rosszul, akik pont olyannak szeretik az eredetit, amilyen tíz éve volt. Áthidaló megoldásként elkészült a Pathologic Classic HD kiadás, amelyben a grafikai ráncfelvarráson és új effekteken túl valamennyi szöveget újrafordítottak, a szereplők párbeszédeit újraszinkronizálták, illetve bekerült olyan eddig nem látott tartalom is, amit az eredeti Pathologicból az alacsony költésgvetés miatt ki kellett vágni.

A bizarr intró után, amelyben pár gyerek eltemet egy rongybabát, három gyógyításról vitatkozó alakot látunk egy színpadon: egyikük egy fiatal és tanult orvos, a Bachelor, a másik a nála kevésbé bizalomkeltő, belekből jósló és műtétekkel bátran kísérletező Haruspex, a harmadik pedig a Changeling, egy furcsa fiatal lány, aki szentül hiszi, hogy a kezeivel gyógyítani tud. Ők a három főszereplő, akik közül az első végigjátszáshoz csak a két férfi közül választhatunk, de érdemes a Bachelorral kezdeni. Mindhárman ugyanabba az orosz sztyeppén fekvő, mindentől távoli, és egészen furcsa helyi szokásokkal rendelkező orosz kisvárosba érkeznek, ahol hamarosan szörnyű pestisjárvány tör ki, a karantén miatt pedig ők sem menekülhetnek, ezért az életben maradáshoz minden tudásukat bevetve kell felvenniük a harcot a kórral. Erre mindegyiküknek csak úgy van esélye, ha minél alaposabban megismeri a várost és átlátja a fontosabb polgárok közötti bonyolult viszonyrendszert, az átlagemberek hiedelmeiről és pletykáiról nem is beszélve. A pestisjárvány megfékezésére mindössze tizenkét nap áll rendelkezésükre, és az idővel való versenyfutás mellett a kulcsszereplők életben tartásáért is mindent meg kell tenniük, egy-egy fontosabb egyén halála ugyanis szörnyű következényekkel járhat az egész közösségre nézve, hiszen nélkülözhetetlen információt vihet magával a sírba.

Bár két rejtélyes figurától kapunk némi eligazítást például arra vonatkozóan, hogy az emberek a viselkedésünk alapján ítélnek meg, vagy hogy ne felejtsünk el pihenni, a Pathologic az a játék, ahol az első pár órában fogalmad sincs, mi történik, és rossz esetben akár újra is kell kezdened. Az egyik legszigorúbb és legéletszerűbb húzása, hogy az események tőlünk függetlenül is zajlanak, vagyis egy küldetés nem feltétlenül akkkor kezdődik, amikor épp arra járunk, ha pedig a nap végére valamire nem jutott idő, másnap már nincs lehetőség bepótolni (éjfélkor minden küldetés törlődik a naplóból). A legfontosabb a napi egy főküldetés teljesítése, amin egy-egy jeles városlakó élete múlik, a mellékküldetésekkel pedig pénzt, vagy eladható tárgyakat szerezhetünk, amiből kaját és felszerelést véve saját túlélési esélyeinket növeljük. Hősünk állapotára is oda kell figyelnünk, mert kezdetben csak az éhség és a kimerültség okozhat gondot, később azonban gondoskodnunk kell megfelelő védőöltözetről, és különböző tabletták szedésével szervezetünk ellenállóképességét is szinten kell tartanunk, hogy ne kapjuk el a homokpestist. A város - részben tetteink és döntéseink tükrében - napról napra változik, hol alig észrevehetően, hol drasztikusan, és minél többet tudunk, annál visszásabb érzéseink lesznek a fő célt illetően, tudniillik egyre kevésbé tűnik majd megmentésre érdemesnek a sötét titkokat rejtő hely, mégis egyre elszántabban fogunk küzdeni érte.

A Pathologicra a készítők játék helyett a döntéshozó gyakorlat meghatározást használják, mivel úgy tartják, egy játék attól igazán jó, ha nem csak szórakoztat, hanem elgondolkodtat, és a manapság túlzásba vitt kézfogás mellőzésével akár kimondottan szokatlan, vagy kényelmetlen helyzetekbe hozza a játékost. Ilyen például, amikor az éhhalál elkerülése érdekében kénytelen házakba betörve fosztogatni, vagy akár egy sikátorban ártatlanokat ölni, a karantén miatt ugyanis felszöknek az árak, az egyre nagyobb fertőzött területen pedig eluralkodik a káosz. A helyi gazdasági szabályokat elsajátítva kukákból túrt kacatokat cserélünk a gyanúsan sok utcagyerekkel lőszerre és pirulákra, vagy részeg alakoktól szerzünk pár üveg ivóvízért kötszert, de előfordulhat, hogy pár nappal később teljes pánikban fogjuk eladni a javát, hogy vehessünk egy vekni kenyeret. A térkép csak a fontosabb NPC-k házát jelöli, úgyhogy időbe fog telni, mire nagyjából megtanuljuk a sok belső szervről elnevezett városrész helyét, viszont akadnak rettentő furcsa és titokzatos építmények, mint például a gyerekek lakta Polyhedron, amik segítenek a tájékozódásban. Bármelyik karaktert is irányítjuk éppen, két „kollégánk” is jelen van a történetben, többször találkozunk és beszélünk velük, ugyanakkor mindhármuknak megvan a maga baja, és a bizalmatlan légkör miatt még véletlenül sem dolgoznak együtt.

A mai szemmel még leporolva is kissé csúnyácska és lassú játékmenetű Pathologicot övező kultusz nem véletlen, hiszen történet és hangulatteremtés tekintetében olyan élményt nyújt, amihez hasonlóban a horror műfajon belül még nem volt részem. Az időben bajosan elhelyezhető város mintha egy rémálomszerű párhuzamos dimenzióban létezne, a benne lakók valamennyien furcsán viselkednek és rébuszokban beszélnek, az pedig mindenki számára magától értetődő, hogy egyesek megjósolják a jövőt, vagy hogy a pusztában emberre alig emlékeztető szörnyszülöttek élnek. A felnőttek és a gyerekek mintha külön társadalmat alkotnának, itt-ott egy rejtélyes bikakultusz motívumai bukkannak fel, miközben az őrültek háza-hullaház és a már említett, teljesen szürreális kinézetű Polyhedron mellett a húsfeldolgozó üzem az egyik városképet meghatározó építmény. Lehet, hogy ezek némelyikébe sosem tesszük be a lábunkat, ezért csak rémisztő külsejük, és az utcai szóbeszéd alapján tudjuk elképzelni, mi zajlik a falak mögött. A mellékszereplőkről sosem tudhatjuk, mikor mennyire őszinték, néha pedig olyan sérelmek érnek, melyekre sosem kapunk magyarázatot, legfeljebb egy következő végigjátszás során egy másik főszereplő szemszögéből nézve. A túlélés napról napra nehezebb, és meghalni egyébként is nagyon könnyű ezért a játékmenet egészen szadista túlélő-aspektusáról szintén oldalakat lehetne még írni, de sokkal izgalmasabb személyesen kitapasztalni.

A Pathologichoz befordult hangulat, jó adag elvetemültség és kitartás, valamint magabiztos angoltudás kell, sokszor pedig annyira könyörtelen, hogy az a legkevésbé sem szórakoztató. Ennek ellenére nem véletlen, hogy a Rock Paper Shotgun írója, Quintin Smith is úgy tartja, ez a valaha készült legjobb és legfontosabb játék, amivel sosem játszottál (zseniális háromrészes cikksorozatát akkor is csak ajánlani tudom, ha tényleg soha nem fogsz játszani vele). Igazi kuriózum, amely játéktól egészen szokatlan módszerekkel éri el, hogy napokig rágódjunk rajta és rettentő kényelmetlenül érezzük magunkat tőle. Az eredeti kiadás a játékosok 99%-ának kimaradt, a Classic HD verzió azonban jóval fogyaszthatóbb formában nyújt lehetőséget a pestis sújtotta város hátborzongató történetének bepótlásra, amire minden horrorkedvelőt csak bátorítani tudok.