The WitnessTeszt

Mi az első dolog, amit a Witness kér a játékostól? Egyszerű: húzzon egy vonalat. És majd sok-sok óra múlva az utolsó feladat is ez lesz. Ami a kettő közt van az pedig egy olyan hullámvasút, mely az elején rendkívül izgalmas, majd szép lassan a bukkanók helyét egyenletes lejtmenet veszi át egészen addig, míg csak pillanatok választják el a kisiklástól.

Pedig az első órák, na azok mámorosak voltak, a feladványok nagyon ügyes, már-már csaliként funkcionáló elrendezése és még inkább a hihetetlenül profi vizuális megoldások szó szerint odaszegeztek a képernyő elé. Lehet hibákat találni a játékban, de azt nem lehet elvitatni, hogy valami egészen brutális művészi dizájnt raktak hozzá össze a Thekla műhelyében, kétségkívül komoly versenyző lesz kategóriájában az év végi toplistákban. A szikrázó napsütés, az élettel teli színek, az egyszerűségében is részletesnek tűnő objektumok egész egyszerűen belevésik magukat a retinánkba, szó szerint a szemünkön keresztül súgják azt, hogy „Gyere, fedezz fel, néz szét!”. Szigorúan technikai oldalról talán nem akkora eredmény amit összeraktak, de ez az a helyzet és ez az a játék, mikor nem textúra- vagy modell részletességgel kell foglalkoznunk, hanem egyszerűen élveznünk kell a táj gyönyörű nyugalmát.

És ha ez nem lenne elég, akkor ott vannak azok az említett kezdeti feladványok! Mert ugye ebből áll a játék, puzzle puzzle hátán, titokba csavarva, rejtélyekkel átszőve. Ami pedig a legérdekesebb: ha szigorúan nézzük, akkor összesen egy feladattípust kapunk - több százszor. Alapvetően mindig az lesz a dolgunk, hogy egy négyzetrácsos labirintus egyik végpontjából eljussunk a másikba, mely kezdetben, mikor szó szerint csak a labirintus áll velünk szemben, nem túl bonyolult, azonban a játék folyamán ez a recept egyre csak bonyolódik, új elemeket kap egészen addig, míg eljutunk oda, hogy maga az útvonal megtalálása lesz a legkisebb gondunk. Ez kezdetben tök jó, dinamikusnak tűnő, fokozatosan nehezedő. Egymás után következő táblákon kapjuk az újabb és újabb feladványt, melyek apró lépésekben bonyolódnak egésze addig míg - a fejlesztők reményei szerint - meg nem értjük az adott változat szabályait. Aztán vagy ez gabalyodik tovább, vagy szembe kerülünk egy egészen másik változattal, esetleg kettő vagy több változat keverékével. A The Witness szavak nélkül kommunikál, egyik feladványhoz sincs leírás, vagy segítség, cserébe viszont színtisztán a logikánkra (durván ferdítve: az IQ-ra) épít, nem kell hozzá bármilyen más ismeret. Ahogy írtam, ez a kezdeti órákban (feltéve, hogy nagyjából arra megyünk amerre a készítők gondolták) nagyon jónak tűnik, az első néhány tucat feladványnál szinte folyamatos az a nagyon jóleső, a játékost folyamatos haladásra ösztönző „heuréka-pillanat”.

Aztán viszont valami eltörik, vagy legalábbis nálam eltört. Órák múltán hiányérzetem támadt, egyszerűen a megoldás öröme nem volt elég mikor világossá vált, hogy egyedül ezt kaphatom, illetve további feladványokat. Ismerve Blow korábbi munkáját nem feltétlen számítottam pontosan körülírt, szájbarágós történetre, hiszen a Braid befejezése után is hosszas vitákat folytathattunk annak eseményeiről. Igen ám, de ott legalább volt min vitatkozni, ez a nagy különbség! Itt ezzel szemben nincs semmi, ami keretet adna kalandjainknak, a legtöbb amit találunk azok különböző hangfelvételek, melyek jellemzően idézetek híres emberektől, valamint néhány olyan videofelvétel, mely szintén nem elégíti ki a történetéhségünket.

Aztán, feltéve, hogy az IQ szintünk nem üti ki a mennyezetet, előbb-utóbb bele fogunk futni olyan feladványokba, melyek egész egyszerűen megakasztanak. Nem feltétlen azért, mert olyan nehezek (sokszor azok is, mondjuk), hanem akár azért, mert egy olyan változatba ütközünk, melyet még nem láttunk, nem tudtunk megtanulni. A Witness teljesen nyílt, nincs kikövezett útvonal, egyedül annyi a szabály, hogy a végjáték megnyitásához bizonyos feladatokat teljesítenünk kell - bár ezt se mondják el, egyszerűen rá kell jönnünk. Ez pedig azt is jelenti, hogy a játék elején még könnyedén vesszük, ha valami ismeretlennel kerülünk szembe, hiszen van még néhány száz másik feladvány, majd visszatérünk később. Azonban ahogy fogynak a teendők, egyre zavaróbbá válik, mikor valami olyan újdonságba futunk bele, ahova még nem „szabadott volna” eljutnunk, nincs meg a megfelelő tudásunk. Mondhatjuk, hogy szép organikusan terelget a játék és ez részben igaz, hiszen bizonyos "későbbi" területeken esélyünk sincs, ha a szabályrendszerük alapjait korábban nem tanultuk meg - viszont a nap végén ez azt jelenti, hogy a felfedezés sokszor inkább frusztrációba fordul. Ráadásul főleg a későbbi feladványoknál feltűnt, hogy a bonyolultabb változatoknál nem feltétlen működik a „soktáblás-tutorial”, maradnak olyan trükkök, melyeket azok nem mondanak el és éppen ezért szembe kerülhetünk olyan feladvánnyal, melynek egyes elemeit korábbról más ismerhetjük, de mégis, ebben a formában valahogy nem áll össze. És ilyenkor nem lehet tudni, hogy birtokában vagyunk-e a tudásnak és csak próbálkoznunk kell valamennyit, vagy egyszerűen csak nem jártunk valahol, ahonnan plusz információt szerezhetnénk. Ez az egész végül sokszor teljesen céltalan bolyongásba torkollik, kutatjuk, hogy lehet-e találni valamit, amit megoldva talán tovább tudunk haladni, mely folyamat nyűgét tovább tetézi, hogy a Witnessben a mozgás rémisztően lassú, még „futva” is belefájdul az ember ujja, míg a sziget egyik oldaláról a másikra jut.

És az ilyen "élmények" eredményezik azt, hogy dacára a vele töltött hosszú óráknak, dacára annak, hogy a játék alapvetően azokat a húrokat pengeti, melyek nálam működnének, egyszerűen nem tudtam megszeretni a The Witnesst. Nincs azzal baj, ha valaki járatlan úton indul el, nem vártam, hogy egy újabb Talos Principle-t, vagy esetleg egy másik Layton játékot kapjak, hiszen tudom, hogy a fejlődés követelménye az, hogy valaki elinduljon egy új irányba. Viszont Blow és csapata ezen a felfedezetlen úton haladva nem tudott semmi olyat hozzárakni a stílushoz, mely új szintre emelné azt, sok döntés (például a zene teljes kihagyása, mely hosszú távon nagyon idegesítő tud lenni) éppen ezért erőltetettnek és öncélúnak és kicsit értelmetlennek hat. Szóval akkor végül is milyen lett, rossz? Nem, egyáltalán nem lett rossz játék, sőt: ha szereted a titkokba burkolt titkokat, ha szereted az agyadat tornáztatni, ha bírod, hogy teljesen váratlan helyeken bukkansz rejtélyekre és állhatsz neki felgöngyölíteni őket, akkor mindenképp érdemes egy kört tenned vele. Egész egyszerűen arról van szó, hogy a fejlesztés kezdete óta eltelt hét-nyolc évben kaptunk olyan jól sikerült alkotásokat ebben a műfajban, melyek olyan magasra emelték meg azt a képzeletbeli lécet, hogy azt most nem sikerült átugrani.

***The Witness | PC, PlayStation 4 (tesztelt)

Fejlesztő: Thekla, Inc.***

És itt még nincs vége! Tartsatok velünk hétfőn 19 órától, mikor drag streameli a játékot és mondja el róla a véleményét!