Resident Evil 7: BiohazardTeszt

A teszt spoilermentes!

Az ígéret kétélű fegyver: tökéletes eszköz az érdeklődés felkorbácsolására, ugyanakkor a csalódottság legfőbb katalizátora is tud lenni, ha felelőtlenül használják. Ilyesfajta ígéret a "visszatérés a gyökerekhez" is, melyet előszeretettel hangoztatnak a szórakoztató-ipar minden szegletében, ha egy franchise újragondolására esik sor, valódi igazságtartama azonban ritkán van - sokkal inkább egy olcsó trükk a régi rajongók figyelmének megragadására.

Mindezek alapján nem túlzunk, amikor azt mondjuk, hogy a Capcom a tűzzel játszott, amikor hasonlót ígértek a legújabb Resident Evil kapcsán, hiszen azok után, hogy a hatodik résszel kis híján a földbe állították húsz év munkáját, aligha fért volna bele még egy kínos kudarc. Most azonban itt ülök megdöbbent arccal, újból és újból lepörgetve a fejemben a mögöttem lévő tíz órát, az igazság ugyanis az, hogy a Capcom megcsinálta. Megcsinálta azt, amiről jó ideje már én is azt gondoltam, hogy talán nem is lehetséges. Pedig az: a Resident Evil 7: Biohazard igazi, vérbeli túlélő-horror - az előző évezredben ragadt Resident Evil-esszencia tálalása 2017-es színvonalon és megközelítésben.

Három demó ide vagy oda, az óriási titkolózás miatt az emberek többségét nem nagyon lehetett meggyőzni arról, hogy a Resident Evil 7 valójában több lesz, mint egy újabb variáció az Outlasttel azonosított belső nézetű horrorjátékokra. Ám az igazság az, hogy tényleg több annál, sokkal-sokkal több, erre pedig mindenki rá fog jönni, aki átverekszi magát a narratív felvezetésként szolgáló első egy-másfél órán. Ekkor ugyanis a Resident Evil 7 végérvényesen átadja a kezedbe az irányítást, hogy végképp meggyőzzön arról: itt nem lesz állandó menekülés és bujkálás, mint ahogy a játékélmény sem merül ki a tehetetlen rettegésben és a végeláthatatlan jumpscare-hullámvasútban.

Lényeg a lényeg: a belső nézet itt nem műfaji korlát, sokkal inkább egy hatásos kelléke a vérfrissítésnek. Olyannyira, hogy ha elvonatkoztatunk tőle, akkor hirtelen megkapjuk a széria eredeti, 1996-os formuláját, csak éppen rögzített kameraállások, renderelt hátterek és tank-irányítás nélkül. Ez A Resident Evil. A Baker-birtok például kiköpött Spencer-kúria: nem lineáris folyosók egymásutánja, hanem egy térben elhelyezkedő - és persze nem túlságosan komplikált - logikai feladvány, amely szobáról-szobára tárja fel előttünk rejtélyeit, az idő múlásával pedig sokkal nagyobb méreteket ölt annál, mint azt eredetileg elképzeltük. Emlékeztek még a kulcsokra, melyek több adagban fedték fel számunkra a térkép korábban ismeretlen sarkait? A falak mögött megbúvó titkos átjárókra? Vagy éppen az alagsorban várakozó titkokra? Mind itt vannak, pont mint régen, mégsem érződik olcsó újrahasznosításnak - márcsak azért sem, mert emberemlékezet óta nem volt olyan AAA-játék, mely ezt a klasszikus receptet használta volna.

A túlélő-horror persze nem attól lesz túlélő-horror, hogy egy házban és környékén szaladgálunk fel-alá, azon gondolkodva, vajon mi a következő lépés a továbbjutáshoz. Hogy akkor mitől? Attól, hogy a túlélést helyezi előtérbe, a lehető leginkább megnehezítve azt számodra. Leginkább az alábbi módokon:

*1. Valódi veszélyt jelentő ellenfelekkel

2. Szűkös erőforrásokkal (muníció és gyógyítás)

3. Amiket még jobban leszűkít azzal, hogy nem vihetsz magaddal bármennyit*

Bárhogy is nézzük, igazából ezek az elemek a klasszikus Resident Evil játékmenet alappillérei, és ezek azok, amik most újból visszaköszönnek a hetedik részben. Nagyjából tizenöt évet kellett várnia arra, hogy újból felfedezzék őket.

A Resident Evil 7 - az elődökhöz hasonlóan - attól lesz igazi túlélő-horror, hogy minden egyes összecsapásnak valódi tétje van. Nincsenek könnyű ellenfelek, szinte bármilyen szituációban meg tudunk halni, és éppen ennek a tudata az, amely feszültséget visz az összecsapásokba. Pedig azt hinnénk, hogy belső nézetből könnyebb dolgunk lesz, de a furmányos dizájnerek pont úgy álmodták meg a szűk tereket és a szörnyetegek kiszámíthatatlan animációit, hogy ne legyen könnyű dolgunk azokkal a fejlövésekkel. Sőt, valójában pont erről szól a játék, ha a teljes képet nézzük: arról, hogy folyamatos döntéseket hozunk arról, mennyit kockáztatunk. A testlövés pontosabb, de több lőszer megy el vele. A puska közelről egy lövéssel elintézhet bárkit, de lehet, hogy egy főellenfélharcnál jobban fognak kelleni azok a sörétek. Még csak fél életerőn vagy, várhatnál, de lehet, hogy a következő ütés után már nem lesz időd gyógyítani. Ezek azok az elemek, melyek folyamatosan fenntartják az izgalmat: az, hogy állandóan menedzselned kell az erőforrásaidat és az eszköztáradat. Nem pazarolhatsz ugyanis felelőtlenül, mint ahogy a hátizsákodban sem fér el minden, így döntened kell, hogy mit viszel magaddal és mit hagysz az egymással összeköttetésben lévő item boxokban. Félreértés ne essék: a Resident Evil 7-ben a fegyverek nem csak mutatóba vannak, használni fogod őket, méghozzá folyamatosan - a feszültség ettől nem válik nyomasztóvá, mert az eszközök a "győzelemhez" mindig adottak. De igenis meg kell becsülnöd azt, ami a rendelkezésedre áll: itt a lelőtt ellenfelek nem dobnak muníciót, mint ahogy regenerálódó életerő sincs. Még szerencse, hogy a korlátozott mentési lehetőséget nem hozták vissza a fejlesztők - igaz, aki erre vágyik, a legmagasabb nehézségi fokozaton ezt is megkapja.

Jól mutatja, milyen óriási hiánypótló alkotás a Resident Evil 7, hogy annak ellenére is abszolút frissnek hat, hogy a játékmenet tekintetében lényegében a klasszikus trilógiából ollózták össze a játékot - mindegyik epizódból szigorúan a legjobb dolgokat kivéve. Az első részből a játéktér felépítése, na meg persze az egész gameplay alapja köszön vissza. A másodikból a karakterekkel kapcsolatos, sokszor utólag értelmet nyerő döntési variációk. A Nemesisből pedig a csak ideiglenesen legyőzhető, rendre visszatérő ellenfél, illetve a bővebb crafting lehetőségek lettek ismételten felhasználva. Ezeken túl is van persze jó néhány kikacsintás: a puska megszerzése például egy olyan ikonikus megoldást húz elő ismét, ami garantáltan megdobbantja a rajongók szívét. De említhetném az opcionális backtrackinggel fellelhető rengeteg apró titkot és jutalmat, vagy éppen a szokás szerint akciódús végső felvonást, ahol végre a ránk özönlő mutánsokra zúdíthatjuk az item boxban őrizgetett "kincseinket", amiket a Nagy Végső Összecsapásra tartalékoltunk. Amit persze most is egy... na jó, megígértem, hogy nem spoilerezek.

De hogy lehet friss egy olyan játék, amely már réges-rég látott, évtizedes elemekre épít? A válasz ott van a bevezetőben: úgy, hogy képes más formában tálalni ezeket. És valójában itt dől el végérvényesen a belső nézet létjogosultsága, a Resident Evil 7 ugyanis éppen ettől új: szó szerint más szemszögből rakja elénk a klasszikus túlélő-horror élményt. A hetedik rész helyszínei nem csupán változatosak és hihetőek, de az új perspektívának köszönhetően még inkább átjön az erőteljes atmoszféra, amire még rádob egy lapáttal a fergeteges audio és a legjobb pillanataiban túlzás nélkül fotorealisztikus hatást keltő látvány.

A belső nézetnek emellett van még egy jól ismert előnye: sokkal jobban szolgálja a folyamatos, átélhetőbb történetmesélést azzal, hogy szükségtelenné teszi a hagyományos átvezetőket. A Resident Evil 7 cselekménye ezáltal végig feszes és izgalmas tud maradni, arra ösztökélve bennünket, hogy minél előbb végére járjunk a nagy rejtélynek. A sztori részleteibe - ahogy ígértem - nem szeretnék belemenni, annyit azonban mindenképpen érdemes megemlíteni pozitívum gyanánt, hogy nincs az az érzés, mint például a hatodik résznél vagy éppen a Revelations-nél, vagyis hogy túlságosan nagyot akar markolni. A hetedik rész emészthető léptékű, ugyanakkor érdekes történet, amely teljesen új alapokra épít és nem erőszakol meg semmit, ami a múltban történt - de elegánsan azért becsatlakoztatja magát a Resident Evil-univerzumba.

Két nappal a premier után elhamarkodott kijelentés lenne azt mondani, hogy a hetedik résszel a Capcom visszalőtte a Resident Evilt a videojátékok elitjébe, azt azonban be kell látni, hogy nem mindennap látunk ennyire bevállalós folytatást - mit folytatást, franchise-rebootot! Nem mondom, hogy a Resident Evil 7 hibátlan, mert vannak olyan élei, amiken lehetett volna még csiszolni. Ilyenek például a logikai feladványok, melyek tekintetében nem igazán ér fel az elődökhöz, vagy hogy az első pár bossfight során kicsit túlzásba estek a készítők a szűk terekkel és a szaladgálással. Összességében azonban egy olyan játékról beszélünk, amely sikeresen végigvitt egy őrületesen kockázatos, radikális újragondolást, ami már önmagában kiemeli a tömegből. Pláne akkor, ha annyira hiánypótló és minőségi, mint a Resident Evil 7.

*Hölgyeim és Uraim, a Capcom megcsinálta: sikeresen feltámasztottak egy olyan receptet, amiről azt hittük, sosem ízlelhetjük már meg többé. A Resident Evil 7 játékmenete klasszikus elemekre építkezik, élményként viszont teljesen új, összességében pedig alaposan feladja a leckét a trónkövetelőknek: a mára kissé eltorzult túlélő-horror titulus ezzel a játékkal visszanyerte a valódi, eredeti jelentését.

Még hogy nem Resident Evil? Ugyan: ez a játék Resident Evilebb, mint bármi, ami az elmúlt 15 évben megjelent.*

***Resident Evil 7: Biohazard | PC, PS4 (tesztelt), Xbox One

Fejlesztő: Capcom | Kiadó: Capcom***