Final Fantasy XII: The Zodiac AgeTeszt

Valószínűleg a videojátékos történelem során nem sok olyan cím van, ami annyi értetlenkedő véleménnyel szembesült, mint a Final Fantasy XII. A 2006-os japán szerepjáték a PS2 utolsó jó időszakában érkezve több ok miatt sem kerülhetett soha az őt megillető helyre. Egyrészt egy olyan sorozat - akkor - utolsó tagja volt, amelyről szinte mindenkinek megvan a karakteres véleménye. Másrészről a rajongás korábbi tárgyai mellett minden szempontból idegennek hatott a merészen újító rpg. Aki a karakterek vagy a történet miatt szerette a szériát, az ugyanúgy kényelmetlenül érezte magát, mint aki az évek, évtizedek alatt csiszolt harcrendszer teljes átalakításán hökkent meg, vagy aki az akkoriban rendszeridegennek tűnő nyitott level designra csodálkozott rá. Jó tíz év távlatából ugyanakkor tisztán látszik, hogy a Final Fantasy XII-nek a legnagyobb hibája az volt, hogy Final Fantasy címkével próbálta meggyőzni a rajongók - nagyrészt vaskalapos - seregét.

A program valójában teljesen megelőzte a korát. A hatalmas kiterjedésű világ, amelynek a bejárása nagyon hamar szinte teljesen szabaddá válik, konzolon addig ritkán látott jelenség volt. De ugyanilyen meghökkentő még utólag is a gambit rendszer, amit sokan lenézően egy “auto-battle, micsoda egyszerűsítés” legyintéssel intéztek el, mégis a csapatunk “programozásának” azóta se nagyon látott mélységeibe lehetett alámerülni. Ráadásul az a fajta dinamikus harcrendszer, amit a japán zsenik kitaláltak ehhez az epizódhoz, egyenesen megkövetelte azt, hogy magas szinten turkáljunk a társak mesterséges agyában. Teszem hozzá, sokkal kielégítőbb eredményre juthatunk így, mintha öt másodpercenként megszakítottuk volna az összecsapásokat új parancsokat adva. (Amire egyébként itt is lehetőség van bármikor, ha valakinek ez kell.)

Na jó, de a gyenge a történet és a karakterek is... Hangzik el az ismert sirám. Igazából nem erőtlen volt a sztorivonal, csak kevésbé volt nagyszabású, mint sok más részben. Van a Final Fantasy játékoknak egy olyan ága, amelynek a történései sokkal földhözragadtabbak, politikával átitatottabbak és realisztikusabbak (már ha lehet ezt a szót használni ebben az összefüggésben). Ebbe a sorba illeszkedik a Tactics és a Type-0 mellett a tizenkettedik epizód is, nem csoda hát, ha többet van szó benne hatalmi harcokról mint könnyed fantáziáról. Semmiképp sem a gyenge jelzőt használnám a történettel kapcsolatban, bár az vitathatatlan, hogy az addig megszokott sodró lendület talán hiányzott belőle.

Nem akarok képmutató lenni, a beleölt több mint száz óra ellenére tíz évvel ezelőtt nekem sem volt a kedvencem a Final Fantasy XII. Most, 2017-ben ugyanakkor minden a helyére került. Ebben biztosan szerepet játszik az is, hogy mind a szériát, mind a japán szerepjátékok műfaját eléggé megtépázták az elmúlt évtizedben, de legalább ennyire fontos az, hogy Zodiac Age az általam valaha látott legjobban öregedő játék - talán még jobb is, mint első megjelenésekor volt. Az pedig a sorozat igazi tragédiája, hogy ez az időben túlzottan is előreszaladó koncepció, amit oly nagy értetlenség övezett, végül hogyan vezetett a tőle MINDENBEN totálisan különböző tizenharmadik részhez. De ez már egy másik történet, ennél sokkal fontosabb, hogy a Zodiac Age mint felújított verzió mit képes felmutatni.

Valójában a legtöbb változtatás nem új keletű, ugyanis a játék nem az eredeti újrahúzott változata, hanem a 2007-es, kizárólag Japánban megjelenő “Final Fantasy XII International Zodiac Job System” HD verziója. Ha valaki azt ismeri, igazából nem sok oka van arra, hogy megvegye ezt az új verziót, azonban ha nem így van, akkor korántsem csak korrekt módon felskálázott grafikát fog kapni a pénzéért. Már a hosszú cím is árulkodik róla, hogy a legnagyobb újdonságot a “jobok” (karakterosztályok) jelentik. (Hello, FFV barátom! - a szerk.) Az eredetiben mindenki ugyanazon a fejlesztési abroszon indult el, csak épp a készítők által előre kitalált sarokból (hogy aztán a végére mindenki kifejlesszen mindent).

A Bírák, ahogy Yoshitaka Amano mester megálmodta őket az International Zodiac Job System verzióhoz.

Ilyen most nincs. Ezek helyett az összes jobnak (összesen tizenkettőnek) saját, sokkal kevesebb képességet és szakértelmet tartalmazó táblája van. Mivel minden karakter kettő osztályt vehet fel a játék során, ezért NAGYON meg kell fontolni, hogy kihez melyiket rendeljük, mert ha mindent meg akarunk tanulni, akkor ugyebár nem lehet két lovagunk vagy fehér mágusunk. Ez nyilván azt is magával vonta, hogy teljesen átalakították a képességek rendszerét és erősségét, kisebb gyógyításokra például szinte mindenki képes, de a legerősebb támadások egyediek, karakterhez kötöttek lesznek. Sok volt annak idején a panasz, hogy a szokatlan harcrendszer miatt a többség nehéznek találta a játékot, ez a fejlesztők szerint mérséklődött az új játékegyensúllyal. Nincs ok szomorkodni, én már néhány óra után kaptam igazán emlékezetes veréseket, amelyek eszemben juttatták, hogy itt nem a játék utolsó tíz százalékában nyílik meg a világ (és vele a tápolás kötelezettsége), hanem korlátozottan már az elejétől számít az, hogy mennyire vagyunk elhivatottak. Végigrohanni biztosan nem fogunk rajta.

Illetve dehogy nem, ugyanis bekerült a kétszeres vagy négyszeres gyorsítás lehetősége. Aki annak idején játszott a Chrono Cross-szal, az talán emlékszik, hogy a végigjátszás után ott és annyit gyorsíthattunk mindenen, amennyit nem szégyelltünk. Itt ez alapból adott, és mivel a harcok nem egy külön rétegen zajlanak, hanem a élő-lélegző világ szerves részei, ez azt jelenti, hogy a videókon kívül tényleg nagyságrendekkel csökkenthető a játékkal töltött felesleges idő. Jól összeállított gambitokkal tulajdonképpen az automatizált farmolás is biztosított, de egy-egy ezerszer bejárt területen is érdemes néha gyorsítva átrohanni. Kanyarokat négyszeres sebességgel már nagyon nehéz bevenni, és valahogy az embernek lelkiismeret-furdalása is lesz az egésztől, szóval tiszta szívből nem ajánlom a használatát. (Amúgy meg nyilván dehogynem.)

Szintén a “mai” játékost segítő funkció, hogy minden egyes töltőképernyőre bekerült az automatikus mentés, néhol negyed-fél órás újratöltésektől kímélve meg a felhasználót. A játéknézetre kitehető, szerepjátékokban mára standarddá váló overlay térkép is nagyban segíti az eligazodást, ráadásul nem kell fél percenként bemenni a menübe, hogy lássuk, hol vagyunk és merre járunk. Van még ezen kívül Trial mód (száz csata egymás után, tízesével lehet menteni és a főjátékba bevihető jutalmakat szerezni), New game plusz és mínusz (utóbbiban nincs szintlépés, így csakis a képességeken keresztül lehet erősödni). Egyaránt választható a japán és az angol szinkron, a zenéket pedig nagyzenekarral is újravették, de akinek a régi jobban bejött, lehetősége van visszaállni arra. A HD grafika olyan, amilyen - ne feledjük, hogy nem egy, hanem két generáció választja el a mostani verziót az eredetitől. Még így is döbbenetes látni a városokban a grandiózus épületeket és azt, hogy milyen változatosan építkeztek a pályatervezők vertikálisan is, nem csak a vízszintes látószögben gondolkodókat kényeztetve ezzel. Jól nézett ki a program már tíz éve is, most már nyilván technikailag minden szebb és jobb, művészileg viszont a mai napig egyedi és tetszetős az összhatás.

*Igazából egy másodpercig sem kérdés, hogy ajánlom-e a felújított Final Fantasy XII-t. Ajánlom azoknak, akik rég kiábrándultak a sorozatból. Azoknak is, akik annak idején pont ezt a részt nem szerették. Azoknak pláne, akik már egy évtizede is rajongtak érte. Aztán azoknak, akik régen odavoltak a műfajért, de ma már nem értik, hogy miért a hét pontnál többet soha nem érő, biztosra utazó (és a maga módján korrekt) “Tales of” sorozat jelenti a csúcsot. Akik várják a következő Dragon Questet vagy a Ni No Kunit. És akik már nem várnak semmit ettől a zsánertől. Szóval nagyjából mindenkinek, mert bár annyiszor elhangzott, hogy “ez már nem Final Fantasy”, mára már szerencsére senkit nem érdekel ez a morgolódás.

Csak ismételni tudom magamat a végén, minden idők egyik legjobban öregedő játéka a Final Fantasy XII The Zodiac Age, ami remélhetőleg ezúttal sokkal jobban be fog találni, mint első alkalommal.*