ObserverTeszt

Sokak kedvence volt a tavalyi év egyik legsikeresebb sétálószimulátora, a Layers of Fear, amely a korlátozott interakciós lehetőségeket felkavaró vizualitással, a gazdag világábrázolást pedig egy megbomlott elme totális káoszának bemutatásával próbálta egyensúlyozni. A lengyel Bloober Team alkotása a műfajon belül valóban újszerűen használt olyan eszközöket, amelyek korábban máshol kiegészítő szereppel bírtak (folyamatosan változó pálya, rémálomszerű képsorok gyakori "villogásokkal"), de igazán az erős vízión kívül nem tudott felmutatni túl sok kimagaslót (ezzel persze szerkesztőtársaim egy része bizonyára nem ért egyet). Sokkal izgalmasabbnak tűnt ugyanakkor a fejlesztők új projektje, nem csak amiatt, mert a pszichohorrort ezúttal cyberpunk környezetbe ültették, hanem mert sokkal komolyabb szabadságot és a sétálószimek kötöttségei helyett valódi kalandjátékos eszközöket is ígértek.

Ízlelgessük egy kicsit: cyberpunk horror. Azért ennél tényleg nehéz egyedibb keretbe foglalni egy kalandjátékot. Az >OBSERVER_ világábrázolása egyszerre visszafogott és ambiciózus. A hat-nyolc órás történet alatt alapvetően egyetlen lezárt háztömböt járunk be az alagsortól a legfelső szintig. Vizuálisan minden egyes lépésnél érződik, hogy az információtechnológia olyannyira a mindennapok részévé vált 2084-re, hogy még a falak is mátrixos futó karakterekel vannak beborítva, de közben a szolid, ká-európai retro sci-fis báj is visszaköszön. Egyes berendezések ugyanis pont úgy néznek ki, mint a történések előtt egy évszázaddal. Folyamatosan adagolva kapjuk, hogy mi történik a nagyvilágban, hol tart az emberiség, mennyire határozzák meg a létezést és a boldogulást az implantátumok, és szerencsére ehhez könyvnyi leírásokat sem kell elolvasni. Szépen fokozatosan érkeznek az infómorzsák a beszélgetésekből, a történésekből és a környezetből. A házban többé-kevésbé szabadon járkálhatunk, az egész helyszín tele van opcionális feladatokkal, beszélgetésekkel és szobákkal, amelyek ugyan nem sokat adnak hozzá a fő nyomozáshoz, de annál többet a háttér megismeréséhez.

A nyolcvanas évek ikonja, Rutger Hauer adta az arcát és a hangját Daniel Lazarskinak, a főszereplőnek. Lazarski egy olyan nyomozó, akinek a testében jóval több a mesterséges implantátum, mint a természetes “anyag”, ennek köszönhetően képes a külvilágból olyan dolgokat is észrevenni, amit más nem. Egy gombnyomással átválthatunk a normál látásról a bioszkennerre, amellyel szerves dolgokat vizsgálhatunk meg alaposabban, vagy akár elektromágneses érzékelésre, amellyel értelemszerűen a környezetünkben lévő elektromos eszközök lesznek beszédesebbek. A játékidő nagy részben ezek segítségével fogunk információkat gyűjteni, és bár szigorú értelemben vett tárgyhasználat nincs, egyszerűbb feladványok többször is előfordulnak. Lazarski még egy fontos dologra képes, be tudja drótozni magát mások agyába és átélni azok emlékeit és félelmeit. Ezt alapvetően élő személyeken szabadna csak alkalmaznia, de a mostani ügyben személyesen is érintett, úgyhogy ezt a határt gondolkodás nélkül lépi át.

Fontos, hogy miben merül ki az Observer horror jellege. Lazarski az apartman bejárása során több brutálisan megcsonkított holttestbe botlik, így az alapsztori már önmagában is elég nyomasztó, de az igazi rémálom akkor kezdődik, amikor elkezdi átélni az áldozatok emlékeit. Ezekben a negyed órás jelenetekben az Observer tulajdonképpen visszavált Layers of Fearre. Egyrészt a viszonylagos interakciós szabadság megszűnik, ezek a szegmensek nagyrészt az iránygombok nyomogatásából állnak. Másrészt az emlékek nem kézzel fogható történések, hanem olyanok, mint az álmok, ezért ezekben a cyberpunk atmoszféra is visszaszorul és átadja a helyét a tíz másodpercenként változó környezetnek és a zavarosan értelmezhető történéseknek. Inkább emlékeztet az egész egy hiperaktív rendező videoklipjére, mintsem játékra, ráadásul szinte mindben van valami frusztráló és rossz értelemben zavaró. Bár ezeknek az elmeturkálásoknak kellene a játék csúcspontját jelenteniük, bevallom, gyűlöltem szinte az összeset. Mindegy, le kell tudni őket, hogy a végén valami olyan információ birtokába jussunk, ami előregördíti az eseményeket.

Az Observer óvatosan, és néhol ügyesen egyensúlyoz a kalandjátékok és a sétaszimulátorok mezsgyéjén. Összességében semmiképpen sem illetheti az a vád, hogy csak menni kell előre és élvezni a történetet, másik oldalról ugyanakkor jogos az a kritika, hogy a feladványok egyszerűek, gondolkodásra pedig leginkább a sztori összerakása miatt van csak szükség. Ha műfajilag rokon játékot kellene említenem, az a SOMA lenne, de az szinte minden szempontból ügyesebben vonta össze a két zsánert. Az Observert valószínűleg inkább azok fogják élvezni, akik a Layers of Feart szerették, nem pedig azok, akik egy jó cyberpunk kalandjátékra vágynak. Mert bár a világot meglepően ötletesen sikerült felépíteni és tartalommal megtölteni, ráadásul még a játékos kezét is el merték engedni, azért összességében jót tett volna neki, ha nem csak az apartman bekapcsolható számítógépein elérhető logikai minijátékkal dolgoztatják meg az agysejteket. Ambiciózus kísérlet, a Layers of Fearnél én mindenképpen eggyel magasabb polcra tenném, de még mindig nem tökéletesek az arányok.