Ken Follett's The Pillars of the EarthTeszt

Valószínűleg nem sok ismertebb történelmi kalandregény létezik Ken Follet 1989-ben született Katedrálisánál. A nagyívű, ötven év történéseit átfogó, kimondottan szórakoztató ezer oldalas írás tele van fordulatokkal, intrikával és drámával, de sikerének nyilván az egyik legfontosabb oka a könnyen befogadható nyelvezet és az, hogy gördülékenyen csúszik. Az angol történelem - sok közül - egyik vérzivataros időszakát mutatja be az egyszerű emberek és a nagyobb hatalommal rendelkezők szemszögéből is. Az olvasni kevésbé szeretők próbálkozhattak eddig a néhány évvel ezelőtti minisorozattal, de most már játék formájában is megismerhető a sztori.

A “The Pillars of the Earth” három, egyenként hat-nyolc óra hosszúságú rész formjában érkezik, és nagyjából három-négy havonta követik egymást az epizódok. Az első kérdés, ami felötlik az emberben, hogy mi fér bele az ezer oldalból egy húsz órás játékba. Ha a helyszíneket és a szereplőket vizsgáljuk, a válasz kielégítő: meglepően sok. Az eredetiben meglévő fontosabb konfliktusok és a fő karakterek nagy része helyet kapott a játékban is. Ha műfajra kell belőni a Katedrálist, kis túlzással mondhatjuk azt, hogy egy Telltale-klónról van szó, magyarul az interakciók nagyrészt beszélgetésekben merülnek ki, a döntéseinkkel valamelyest befolyásolhatjuk a későbbi történéseket és formálhatjuk a fontosabb szereplők közötti viszonyrendszert. Itt se számítson senki világmegváltó dolgokra, az elágazásoknak (egyelőre legalábbis) nincs igazi súlya, viszont legalább nagyobb szabadságot kapunk, mint a Telltale játékaiban, legyen szó a terület bejárásáról vagy az egyébként egyszerű feladatok teljesítésének módjáról.

Ahogy a Daedalic legtöbb játékánál megszokhattuk, a vizuális körítés pazar, és igaz ez általában a hangulatra is, nagyon stílusosan sikerült elkapni a szereplőket és a környezetet is, valóban a tizenkettedik századba repülünk vissza. Kellően pontos képet kapunk mind az egyházi, mind a világi hatalom romlottságáról, az akkori viszonyokról és az emberek életéről. Amit már nem lehet megmutatni, az vagy elmondják szóban, vagy valamilyen írásos utalást kapunk rá, össszességében tehát látszik, hogy mindent elkövettek, hogy élményjátékos eszközökkel a legtöbbet hozzák ki egy regényátiratból.

A probléma nem az, hogy a Katedrális rossz, esetleg ezt a mechanikát ilyen formában már láttuk valahol. Sokkal inkább kérdéses, hogy kinek szól ez az egész. Minden erőlködés ellenére teljes szálak hiányoznak, illetve lettek megkurtítva, aki tehát olvasta a regényt, az előzetesen is sokkal teljesebb képet rakott össze az elméjében. Aki nem, az nem fogja érteni, mitől lett az elmúlt harminc évben akkora siker az eredeti. Az élményjátékos jelleg ugyanis magával hozta azt is, hogy nagyon lassan, komótosan halad előre a történet, nincs sehol a sodró lendület, a nagy fordulatok hiába érkeznek ólomlábakon, mégis súlytalanul érnek földet.

Fura ezt mondani, de néha nagyon hiányoznak a Walking Deadek hatásvadász megoldásai, mert hiába a komoly történet, nem mindig izgalmas két szerzetes beszélgetését végighallgatni. Úgyhogy ha olvastad, maximum azért érdemes végigjátszani, mert audiovizuálisan is megelevenedik a világ, ezzel kétségkívül nagyszerű munkát végeztek a fejlesztők. Ha viszont új számodra a történet, ezt a húsz órát inkább olvasással töltsd, ne a végigjátszással. Időben pont ugyanannyi mindkét formátum, de az egyik maradandóbb élmény lesz. Vagy egyszerűen csak hagyd figyelmen kívül a morgolódásomat, a maga módján ugyanis korrekt lett a “játékosítás”.