Destiny 2Teszt

Előzetesen két dolgot szeretnék tisztázni, mielőtt belekezdek a hosszabb fejtegetésekbe. Az első - ami valószínűleg nyilvánvaló, de ettől függetlenül ki kell térnem rá -, hogy a teszt kizárólag a játék eddig megjelent állapotát és elérhető funkcióit méltatja, nem célom a hosszabb távú jövőkép latolgatása. Még akkor sem, ha egyes mechanikák megvalósításai és lehetőségei már most előrevetíthetnek bizonyos problémákat. A második pedig, hogy a játék körüli technikai problémák miatt nem fogom elmarasztalni a produktumot. Ennek hátterében nem az áll, hogy el szeretném bagatellizálni ezeket a hibákat, hiszen rengeteg játékos képtelen miattuk játszani. Pusztán arról van szó, hogy én (szerencsére) ezek egyikével sem találkoztam, ezért nem tisztem ezeket felróni neki. De kezdjünk is bele.

Ha nagyon rövid és felszínes lennék, a fenti GIF segítségével tudnám legegyszerűbben bemutatni a Destiny 2-t. A második rész bár sok mindenben változtat és átdolgoz, a felszín alatt ugyanazok a megoldások és alapok lapulnak, amik már a Taken King idejében bemutatkoztak. Ez azonban nem jelent azonnal hátrányt, hiszen (talán megegyezhetünk benne) az a kiegészítő volt az első rész legjobb vívmánya, több olyan részegység került a játékba, melyek azóta alapkőnek számítanak.

A történet esetében rögtön előrelépések figyelhetőek meg, ezek pedig több oldalról körbejárva rajzolódnak ki igazán. Az első és legszembetűnőbb, hogy végre nem pusztán az egyes küldetések töltőképernyői alatt kapunk némi odadobott információt, a legtöbb misszió előtt és után is átvezető videók segítik a jobb tálalást és színesítik az egyébként változatos (bár nem túl eredeti) történetet. A másik szempont, hogy jelen esetben egy kerek egész eseménysort követhetünk végig, nincsenek szerteágazó mellékszálak, felbukkanó epizódszereplők és kikacsintások, melyek végül sehová sem vezetnek. A kampány teljes egésze a cabal invázióra és annak leverésére fókuszál. Ennek hátránya nem is a második részre, hanem a teljes szériára van. Hol az Exo Stranger? Mihez kezdett Eris a kristállyal? Az Awokenek valóban kipusztultak? Ezek és még legalább egy tucat olyan kérdés van, amik sajnos továbbra is a levegőben lógnak, még csak egy széljegyzet sincs ezekről.

Hasonlóan megosztó képet kaphatunk, ha végigtekintünk a rendelkezésre álló tevékenységek listáján. Az első látszatra impozáns felhozatal valóban az, hiszen a négy eltérő lokáción nem csak a történeti szál küldetései találhatóak meg, hanem vagy féltucat egyéb elfoglaltság. Kezdésképp a jóval nagyobb terekkel operáló patrol zónák, ahol a már ismerős csip-csup feladatok mellett ezúttal már mellékküldetéseket is vállalhatunk (Adventures), rejtett kincsek után kutathatunk (Region chest), saját kihívást generálhatunk (Lost Sector) és mindezeket csak tetőzhetjük a kampány végeztével. A Bungie ügyesen emelte át a Taken Kinggel bevezetett formulát, nevezetesen, hogy nem terítik ki azonnal a kártyákat, hagynak bőven elfoglaltságot a későbbiekre is. Ezek egyike a helyszíneken lévő képviselőknél való szintlépések, melyek minden egyes alkalommal újabb és újabb tárgyakat adnak nekünk, valamint a folyamatosan érkező, véletlenszerű kihívások, melyek az összes lehetséges tevékenységnél jelen vannak, az egyszeri patrolozástól kezdve egészen a raidig.

Ez elsőre nagyon biztatóan hangzik, a játék vége felé közeledve azonban szembesülünk vele, hogy ezen lehetőségek egy ponton túl erősen kifulladnak. Az Adventure-öket ismételhetjük ugyan, de a sokadik alkalomra már a legelső pillanattól fogva unalomba süllyednek. A Lost Sectorok az előzetes ígéretekkel ellentétben egyáltalán nem randomgeneráltak, ráadásul a folyamatos farmolásuk is korlátozva van. A történet küldetéseit nem tudjuk bármikor újrajátszani, csak az erre szolgáló ponton mehetünk vissza minden héten 3 véletlenszerűen választott bevetésre. A public eventek és a challenge-ek hajszolása hamar monotonná válik (még a hozzájuk érkező speciális küldetésekkel is), így a végén maradnak a tényleges endgame tartalmak.

Ezeknél azonban felüti a fejét a játék egyik legnagyobb hátránya, az indokolatlan mértékű áramvonalasítás és ezzel együtt a túlzott egyszerűsítés is. Ezt már a kezdetekben is megfigyelhetjük, elég csak a karakterfejlesztésre vetni egy rövid pillantást. Dacára a behozott új aktív képességeknek, az összes kaszt mindegyik képességfája erős kiherélésen esett át, mindezeket tetézendő pedig még erős megszorításokkal is számolnunk kell. A már ismerős ugrások, gránátok és közelharci csapások mellett mindössze 8-8 képesség nyitható meg (a korábbi részben ennek bőven a duplája volt), ráadásul ezek mellé még néhány személyre szabási rendszer is ki- vagy átkerült innen máshova. Itt azonban még nincs vége a dolognak, a 8 képesség két négyes csokorba van elosztva, melyek közül egyszerre csak egy lehet aktív (tehát mindössze négy passzív módosító), továbbá nem áll módunkban a két elosztásból saját kedvünk szerint variálni a bónuszokat, vagy az egyik, vagy a másik kvartettet leszünk kénytelenek használni.

Hasonlóan érdekes, ám kevésbé szíven ütő megoldás adódik a felszerelésünk fejlesztésénél is. Az első rész során végső formáját elnyerő infuse rendszer teljes pompájában tér vissza, így a lehető legkönnyebben tudjuk eszköztárunkat folyamatosan szinten tartani. Az egyetlen probléma, hogy a folyamatosan felvett újabb és újabb fegyverek és páncélok lépcsőzetesen lesznek egyre nagyobb értékűek, így bizonyos pontokon akarva-akaratlanul meg-megtorpanunk a fejlődés útján, ilyenkor csak a korábban már említett challenge-ek (egészen pontosan úgynevezett milestone-ok) segíthetnek, hiszen ezekből biztosan az aktuális szintünknél magasabb tárgyakat kapunk.

Vissza kell térnem az egyszerűsítésekre, hiszen ezek egyik legrosszabb képviselőiről nem ejtettem szót. Ezek pedig a strike-ok és a PvP meccsek. Na nem magukkal a küldetésekkel vagy a multis pályákkal van a probléma, hanem azzal a ténnyel, hogy a Bungie valamiért úgy látta jónak, hogy ezen opcióknál a lehető legminimálisabbra csökkentse a rendelkezésünkre álló választásokat. A strike-ok esetében az alapküldetéseket kiegészítendőek között nem tudunk mi magunk választani, hogy melyiket szeretnénk indítani, pusztán egy végtelenített listába kerülhetünk, ahol teljesen véletlenszerűen váltogatják egymást a küldetések, vagy választhatjuk a nagyobb kihívást nyújtó nightfallt. Hasonlóan lecsupaszított a Crucible is. Itt nagyjából még annyi lehetőségünk sincs, mint a strike-oknál, hiszen a két elérhető játékmód (Quickplay és Competitive) csak annyiban tér el egymástól, hogy a meccsek során más kihívásokat teljesíthetünk. Azonban itt is egy mixbe kerülünk, ahol a rendelkezésre álló módok folyamatosan váltogatják egymást, nincs lehetőségünk nekünk kiválasztani, mit is szeretnénk indítani. Fel nem tudom fogni, ezt mégis hogy gondolhatták, tovább megyek, hogy gondolhatták azt, hogy ez jó megvalósítás lesz.

A multiplayer másik nagy átalakítása az egymással szemben álló csapatok létszámnak csökkentése, melyet én nem éltem meg hatalmas érvágásként. Kicsit olyan érzésem volt, mint amikor a House of Wolves-szal elkezdték kisebb csoportokra darabolni a nagyobb közösségeket és klánokat. A csapatlétszám 4 főre redukálása sokkal taktikusabb hozzáállást kíván meg, itt aki elkószál a társaitól, az jó eséllyel pillanatokkal később már erőtlenül esik össze az ellenséges össztűz közepette. Biztosan lesznek olyanok, akiknek keserű ízt hagy a szájában a változtatás, én azonban sokkal égetőbb problémának tartom a fentebb említett játékmód korlátozásokat, mint a résztvevők csökkentését.

Szerencsére mire ezeken a megoldásokon elkezdünk fennakadni, bőséges és változatos tennivalók során vezet az utunk, ahol azért erősen tetten érhető az újrahasznosítás is. Hiába a megint elképesztően látványos helyszínek, ha a legtöbb építőkocka ismerős az előd bolygóiról, raidjeiről. És akkor a már évek óta ismerős fegyverekről és páncélokról még nem is beszéltünk. Szerencsére ezeket jól ellensúlyozza a még mindig zseniális és élvezetes gunplay, a klasszisokkal erőteljesebb és kidolgozottabb zenei kíséret (bizonyos pillanatokban szabályosan libabőrös lesz tőlük az ember), valamint a nem pusztán nagyobb terekkel, de sokkal több effekttel és kevésbé statikus helyszínekkel dolgozó helyszínek is. A kampány jelenetei monumentálisak, lehengerlőek és nem kevésbé látványosak, azonban egy ponton a készítők saját magukat járatják le, ez pedig olyan mértékben ordít magáról, hogy kár is lenne tagadni: a karakterünk még mindig egy büdös szót sem szól. Már a béta során is felróttam, hogy mennyire nevetséges szituációkat eredményez, amikor derék Őrzőnk némán, hadonászva és bólogatva próbál kommunikálni, mindez azonban csak még jobban kicsúcsosodik, amikor erre a fejlesztők maguk játszanak rá (és átvezetőkben kérlelnek minket, hogy szólaljunk meg), csak még jobban nevetségessé téve az egyébként remekül megírt jeleneteket.

Ha már a jelenetekre rátértem, ez megint olyan pontja a játéknak, ami elismerést érdemel. A korábbi rész kitaposott ösvényén továbbhaladva, az egyes karakterek rendes jellemvonásokat, eltérő személyiségeket kaptak, amiknek hála végre rengeteg érdekes és nem utolsó sorban vicces szituáció alakulhat ki. Ennek éllovasa természetesen megint Cayde lesz, ezúttal azonban már társat is kap maga mellé, aki hasonlóan könnyed stílussal rendelkezik. Örömmel konstatáltam, hogy a Bungie végre nem pusztán a fő történetre összpontosít igazán, sok esetben a mellékküldetések vezetnek igazán bámulatos helyekre, ezek alatt tudhatunk meg igazi érdekességeket a játék univerzumáról vagy csak hallgathatunk remek párbeszédeket.

Másodjára sem sikerült a Bungie-nak megtalálnia az arany középutat. Dacára a jóval bővebb és változatosabb tennivalóknak, az átgondoltabb történetvezetésnek, a megkötésekbe kényszerítő áramvonalasítások és egyszerűsítések miatt a játéknak azon pontjait éri negatív visszhang, melyek korábban nem ilyen jelzőkkel voltak illetve. Mindezek ellenére még mindig ugyanazt az élményt tudja nyújtani, amit az elődje már megismertetett velünk, még akkor is, ha itt-ott folt esik a büszkeségén. A legjobb pillanataiban azonban még mindig egy elképesztően élvezetes, látványos és hangulatos utazásra invitál, amit ezúttal is társakkal vállt vállnak vetve érdemes igazán átélni. És persze némán. Mert az mennyire professzionális.