South Park: The Fractured But WholeTeszt

Három évvel és két évaddal később ismét egy South Park játékkal boldogíthatjuk magunkat - már ha fogékonyak vagyunk a sorozat groteszk humorára és társadalomkritikájára. Mivel a fantasy kalandok kora már kicsit lecsengett (már ami a filmeket illeti), és a csapból is szuperhősök folynak, ezúttal a South Park mondavilága is alaposan elmerül a Marvel/DC univerzumban, néhol kendőzetlenül átvett hősökkel, másutt elegáns utalásokkal, és persze rengeteg túlzó paródiával.

Az új rész pont olyan, mint az előző, csak éppen teljesen más. A grafika ezúttal is hű maradt a sorozathoz, ismét South Park papírvárosát járhatjuk be, ám ezúttal sokkal modernebb tálalásban. Ahogy a sorozatban is kezdtek egyre jobban bejönni a speciális effektek, a teljesen sík papírlapok helyett a térbelibb ábrázolás és a finomabb animációk, úgy a játékban is ez tapasztalható: míg a Stick of Truth kifejezetten a darabos animációkra és papírhatásra ment rá, addig a Fractured But Whole nem fogja vissza magát effektek terén - ez pedig iszonyatosan jól illik az új szuperhősös témához is.

Amikor elkezdtem a játékot meglehetősen szkeptikusan és cinikusan álltam hozzá. Nem voltam benne biztos, hogy ismét le tud-e nyűgözni ahogy South Parkban csatangolhatok, hogy nem veszítenek-e erejükből a különböző részekre tett utalások, hogy megint sikerül-e olyan poénokat tenni a játékba, amik meglepnek, megmosolyogtatnak (vagy éppen egyszerre fog el az undor és az döbbenet). Kételyeim voltak és a játék első másfél órája mindent meg is tett azért, hogy úgy érezzem, ez most másodjára már kevés lesz. De aztán megváltoztak a dolgok.

A történet szerint ismét az új kölyköt alakítjuk, aki valamiért ismét néma lesz és kérdés nélkül elvállal minden hülye küldetést. Mielőtt szuperhőssé válhatnánk először a múltban lesz dolgunk, ahol még megy a harc az előző játékból ismert Igazság Pálcájáért - ez a bevezető, tutorialnak szánt rész azonban többet árt, mint használ, feleslegesen tolja ki a játékidőt és a történetet egyaránt. Arról nem is beszélve, hogy egy: már úgysem ezekkel a képességekkel fogunk harcolni; kettő: még a harc alatti quick time eventeket is kihagyták ebből a bevezetőből, hogy aztán bejelentés nélkül csapjon arcon, hogy de mégis vannak (ahogy a SoT-ban, úgy most is meg kell majd nyomni egyes gombokat a megfelelő időben, ami hatással van az általunk okozott sebzésre, védekezésnél pedig a visszanyert életerőnkre).

Eleinte sem a harc nem tűnik túl izgalmasnak, sem a felfedezés (mert valljuk be, hogy átkutatni minden szobát néhány törött vacakért az nem olyasmi, amit érdemben játékélménynek lehetne hívni), a Facebook Coonstagramra való cseréje is olcsónak tűnik, és a fingós-szarós poénok sem ütnek már akkorát. Aztán lassan, nagyon lassan, amikor már kiválasztottuk a szuperhős képességeinket, elnyomtuk a tutorial szövegdobozokat, kibővülnek a lehetőségeink a menüben (crafting, a játékhoz mérten komplex talentek és extra képességek) és túl vagyunk az első olyan pillanaton, amikor őszintén felröhögünk - onnantól kezdve egyszer csak átalakul a Fractured But Whole egy jó játékká. És bár szkeptikus hozzáállásomat még sokáig szorongattam, a sokadik meglepő pillanatnál és spontán felnyerítésnél el kellett engednem.

A South Park: The Fractured But Whole legnagyobb erőssége ismét az írás és a rendezés, ami nem a fő történeti vonalra korlátozódik, hanem mindent érint. Mindent. A hangeffektektől, a pályatervezésen át az utolsó beszólásig minden profin a helyén van. Míg az első részben az ember úgy érezte, hogy a készítők megpróbáltak minden tipikus south parki nevezetességet belezsúfolni a játékba, akkor is, ha annak kibontására már nem volt idő, és a végére csak egy hatalmas gennyes gombóc kerekedett az egészből, addig a TFbW nem kapkod, hanem szépen viszi előre a történetet és ismerteti meg velünk az összes gyerek szuperhős énjét, közben harci repertoárunk is folyamatosan bővül. Jutott hely a klasszikus elemekre és az újabb évadokban bejött témáknak is (memberberries, PC Principal, Sodo Sopa, yaoi collection, hogy csak párat említsek), de sok minden még a harcrendszerbe is beépítésre került.

A FbW harcrendszere az előző részhez hasonlóan körökre osztott azzal a különbséggel, hogy már a térbeli pozíciónk is számít. A kis méretű csatateren úgy kell helyezkednünk, hogy el tudjuk találni az ellenfeleinket vagy saját társainkat egy-egy gyógyító varázslattal vagy tárggyal. Minden képesség más paraméterekkel bír, melyek közül a legfontosabbnak a hatótávolság bizonyult. Sok támadás ugyanis a közvetlenül velünk szemben álló ellenfélre hat, és ha sok olyan karakterünk van, aki ilyen képességekkel operál akkor könnyen kifogyhatunk a helyből. A monoton püföléssel tehát nem megyünk sokra, a játék sokkal jobban díjazza, ha dotokat és debuffokat dobálunk az ellenfeleinkre és okosan szervezzük meg a csapatunkat és a lépéseinket. Nem mondanám, hogy a legnehezebb fokozaton bármikor veszélyben éreztem volna magam, de az sem igaz, hogy a csatákat autopilot módban, odafigyelés nélkül lehetne teljesíteni.

A képességek kellően változatosak, mind paraméterekre, mind animációra, és nem csak a szuperhősöké, de az ellenfeleké is. Pár ismétlődést persze felfedezhetünk, főleg amikor archetípusokról van szó, de a csaták alatti folyamatos beszólogatások az egyébként repetitív elemeket is jól feldobják. A játék gondoskodik arról, hogy ne érezzük unalmasnak a harcokat: az ellenfelek és támadásaik kelően változatosak, mindig illenek az adott helyhez és meglepetéseket is tudnak okozni. Mindehhez hozzájön az is, hogy a csapatunkat még az utolsó pillanatban, az adott harrc előtt is módosíthatjuk, a képességeinket is variálhatjuk attól függően, hogy éppen milyen kasztokba tartozunk. Persze ha nagyon akarjuk, az utóbbin is változtahatunk a játék során akár többször is, csak fel kell keressük hozzá a Mosómedvét, hogy változtatnánk a háttértörténetünkön.

Nagyon jót tett a karaktereknek a szuperhősös téma: mindenki emlékezetesebb és kőarcabb lett, mint valaha. Nemcsak azért, mert a történetben felváltva kerül középpontba egy-egy szereplő, hanem a harci képességik is sokkal változatosabbak és látványosabbak. Ezúttal nem Sárkányleheletnek gúnyolt petárdát dobunk az ellenfélre, hanem konkrétan tüzet idézünk, Jimmy meggörbíti a teret szupersebességével, Kyle egészen az űrig repül Human Kite-os végső képességével - szóval finomkodásról szó sincs. Ráadásul nem csak a srácok válnak szuperhősökké, hanem például a frankó FF-stílusú summoning által előhúzott felnőttek is abszolút a legkeményebb pillanataikat húzzák elő, szürreális „szuperhősös” csavarral - a röhögés pedig garantált. Egyszerűen elvarázsolja az embert az egész, még akkor is (vagy különösen akkor?), ha valaki amúgy nem rajong a képregényes filmekért.

És akkor összegezném az élményeimet. Miközben a történet egyre magasabb fordulatszámra kapcsol, a játék folyamatosan bebizonyítja, hogy minden egyes aspektusát az elődnek sikerült még jobb, még magabiztosabb, letisztultabb (és még ide tessék képzelni egy fél tucat grandiózus jelzőt) formában, mint korábban. Fel voltam pedig arra készülve, hogy ez az egész SP-játék mizéria másodjára már nem fog akkorát ütni.

Paradox módon tehát az a helyzet, hogy míg a képregényes filmekbe bele lehet fáradni, főleg ha egy folytatás nem sikerül annyira jól, ez a folytatás (ez a képregényes-mozis folytatás, wink) bizony még az elődnél is sokkal jobban sikerült. Persze határai ennek a résznek is akadnak: az élmény egy jelentős részét az adja, hogy a South Park városának minden esszenciáját felhasználták - ha ez hidegen hagy, akkor csak egy n+1-edik rpg vár majd, néhol még így is szórakoztató, másutt pedig érthetetlen utalásokkal és poénokkal.

A tesztet Írta: Nami