Super Mario OdysseyTeszt

Nekifutás, triplaugrás, „va-huhúúú”, a tükörsima animáció végén Mario tökéletesen landol a magaslati pozícióban. Holdacska bezsebelve, tapsvihar, pukedli!

Közben a képernyő másik oldalán a Switchre meredő gamer örömkönnyeket morzsol, és forró érzelmektől részegedve nyugtázza kedvenc hobbijába fektetett energiáit. Mario visszatért emlékeztetni minket arra a tényre, hogy miért is szeretünk játékosnak lenni. Mit visszatért, ismét csúcsformában van, és teljes valóját annak rendeli alá, hogy te, kedves játékos, a lehető legjobban szórakozz! A Super Mario Odyssey tökéletesen viszi tovább a Mario örökséget, minden kötelező leckét közel perfekt módon mond fel, és attól sem berzenkedik, ha a komfortzónából olykor-olykor ki kell ugrani. Napi Coelho: mert a nagy dolgokhoz igenis ki kell lépni abból a bizonyos komfortzónából.

Holdacska-fieszta, majd jöhet a szieszta.

Az Odyssey-t legjobban talán a Mario 64 közvetlen folytatásaként lehetne értelmezni, persze bő húsz évvel az eredeti 3D platformer megszületése után. Visszatérünk a régóta áhított nyitott pályás megközelítéshez, és ettől jóval többet is kapunk. Egy szédületes körutazáson át követhetjük Bowsert, a Broodal nyulakból álló új csatlóssereget, és a sárkányi menyasszonynak elrabolt Peach-et. Kellemes, máriós történetről van szó - semmi többről, a narratíva azonban sohasem volt komoly fókusza ezeknek a játékoknak. Ehhez képest korrekt a sztori, jópofák az apró fordulatok, és a mellékszereplők-helyszínek dinamikája is áramvonalas alapokra helyezi a szórakozást. A történet mellé tehát nyugodtan mehet a nagy zöld pipa, a legjobb dolgok csak ezután következnek!

Igen, ugyanez mozgásban még lenyűgözőbb!

Nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy a játékmenet legalapvetőbb magvai is nagy gondossággal lettek a Mario sorozat történelméből keltetve. Az irányítás pontos, akár egy svejcióra, a Joy-Con féle rángatós mozgásérzékelés pedig nem kötelező kellék, inkább csak amolyan méretes tejszínpamacs az egyébként is zamatos tortaszeleten. Mario mozgáskészlete ráadásul soha nem volt még ennyire széles, legyen szó az alapvető ugrabugráról, vagy az új útitársról, Cappy-ről. A bohókás sapka-szellem duplán édesíti az önfeledt játékot. Egyrészt segít a támadásban, ha kell, összegyűjti az adott magasságban található bónuszokat, és az ugrálásban is jobbot, izé, kalapot nyújt. A legjobb pedig csak ezután következik. Cappyt más lényekre rádobva hősünk átszellemül az így foglyul ejtett lénnyé, ezzel nem csak extra támadásokat vethetünk be, hanem a megszállt mukik jelenthetik a továbbjutás kulcsát. A Cheep-Cheep halacskák segítségével oxigénigény nélkül úszkálhatunk a langyos lagúnában. A Goomba lényeket összeterelve méretes tornyot emelhetünk belőlük, amivel akár a Goombahölgyeknek is imponálhatunk, de a magasban található érméket is begyűjthetjük. A repülésmániás sárkánnyal a levegőt hódíthatjuk meg, a pufi fókaszerű lényekkel pedig pattoghatunk, mint egy kerge gumilabda. És ezek csak hevenyészve kiragadott példák a sok-sok lehetőség közül. A fantasztikus változatosság mellett ott van a tervezők kifogyhatatlan ötletgyára is - olyan megoldásokat hozunk majd elő a királyságokat benépesítő lények képességeivel, hogy mindvégig elhisszük: itt egy soha véget nem érő videojáték-ünnepre váltottunk jegyet.

Mario szájtátva nézi a következő úticélt.

A változatosság és kreativitás a pályák szervezettségében is jelen van. Ahogy fentebb is írtuk, a Mario 64 struktúráját követik a készítők, és egy-egy nyitottabb pályán sok holdacskát rejtettek el, melyeket speciális feladatok megoldásával, a környezet felderítésével, esetleg extra ügyességi kihívások teljesítésével tudunk megnyitni. Namost, amíg a Mario 64-nél pályánként hét csillagot tudtunk összeszedni, itt a holdacskák száma akár az ötven pluszos értéket is elérheti. (Összesen egy híján ezret!) Ez egyrészt jól mutatja, hogy mennyit bővült-tágult húsz év alatt a játéktér mérete, másrészről pedig ez a szám a program által nyújtott rettentően sokrétű és hosszú elfoglaltságról is tanúbizonyságot tesz. Ugye értitek már, mire céloztam, amikor a komfortzónából való kilépésről beszéltem. És mindezt a változatosságot nem a „valóságtól” elvonatkoztatott platformterepeken, hanem klasszikus értelemben vett videojáték-világokban élhetjük át. Ha csak Bowser felé szeretnénk haladni, akkor az utazás során érintett királyságokat, egy-két óra alatt letudhatjuk, az Odyssey nevezetű kalap-hajónk energiaellátásához nincs szükség túl sok holdacskára. Ezzel a sima végigjátszás gyorsan, erőlködés nélkül elérhető, tizenpár óra alatt. De ami ezután következik, arra nehezen lehet felkészülni.

A gépesített fatelepről csak Fűrész Oszkár, és Sonic hiányoznak. Sebaj, nekünk Mario is megteszi!

A pályák a főbb missziók után (a végjáték után pláne) így vagy úgy, de átalakulnak, újraértelmeződnek. Kalap a vízvezetékszerelőn: bónuszként teljesen új lokációk is megnyílnak előttünk. Ezzel pedig friss lehetőséget kapunk további gyűjtögetésre, ráadásszerű jutalmak, ruhák, megvásárlására vagy megnyitására. Azt hitted, hogy a markodban van a klasszikus videojátékos titoktár? Becsukott szemmel megy a kincsek begyűjtése? Úgy gondolod, hogy az elmúlt évek hardcore tapasztalata után képes vagy megerőltetés nélkül a pályatervezők fejével gondolkodni? Nos, a Mario Odyssey megfogja az agyadat, átbogozza a tekervényeidet, és közben felemel egy olyan tudatállapotba, amit a legmélyebb szellemi szórakozásban szoktál tudni kiteljesíteni. Közben pedig ámuldozol a terek kihasználtságán, a falakra vetített kétdimenziós szakaszokon, a konstans hivatkozásokon, negyedik falat áttörő poénokon, a röhejes kosztümökön és az okos univerzumbővítésen…

KEVINY IS ARANYAT LELT

Furán veszi ki magát, amikor a hírhedten vaskalapos, a gyökerekhez tíz körömmel ragaszkodó Nintendo gondol egyet és a közvélekedést kedvesen figyelmen kívül hagyva alaposan megreformálja a saját maga által megalkotott műfajt… pedig idén még csak nem is az első ilyen manőverük. Ha végignézzük a 3D-s Mario játékok életútját, azt látjuk, hogy a Sunshine óta minden epizód egyre letisztultabb, lényegretörőbb és egyértelműbb. A szívemnek oly kedves kalandelemek játékról-játékra egyre kevésbé képviseltették magukat, szóval a tendenciát követve most kapnunk kellene egy háromdésített New Super Mario Bros-t.

Ennek ellenére kaptunk egy hatalmas terekkel operáló kaland-platformert, ahol a játékelemek (újak és régiek) annyira tökéletesen egészítgetik ki egymást, amire korábban nem láttunk még példát. Nem tudunk mást tenni: lekapjuk fejünkről a Cappy-t, (de nem az icefruit-ot) és jó alaposan meglengetjük. Ugrálj, szupersztár, még nagyon sokáig!

Ehhez pedig nem csak a belbecs, a külcsín is alaposan hozzátesz. Nagybetűs Mágia az, amit a kóderek kihoztak a játék külalakjából. A legjobb pillanatokban az Odyssey simán elmenne egy „nagygépes” konzoljátéknak. A homok, a víz, a köd, a különböző furcsa felületek olyan mesés látvánnyal szolgálnak, amelyek izgalmasabbak és érdekesebbek bárminél, amit mostanában platformerben láthattunk. Komolyan, néha olyan érzése van az embernek, hogy a japán grafikusok felszívták magukat egy skandináv demoscene-partin, majd a menet közben kiagyalt trükköket a Tegra magjaira eresztették. Az eredmény többnyire lenyűgöző, olykor hihetetlen, és csak nagyon ritkán lelombozó. Hogy miért mondjuk ezt? Mert bizonyos helyszínek (pl. a Sonic játékokra emlékeztető, gépesített erdős terep, vagy a mini sandbox-város) bizonyos beállításból talán nem állnak annyira jól a Mario játéknak, sem technikailag, sem a vizuális nyelvezet szempontjából. Szerencsére a tényleges feladatmegoldás, azaz az ugrabugra és az ügyességi részek soha nem szenvednek csorbát a technológia miatt. A 60 FPS-sel mért képfrissítés selymes állaga mindenféle döccenés nélkül kíséri végig a kalandot. A handheld üzemmód alacsony felbontása (és olykor műtermékekkel, artifactokkal teleszórt összképe) elnézhető, pláne annak tükrében, hogy a dokkolt üzemmód meg döbbenetesen csinos, még a tesztlaborba költözött 55 inch átmérőjű 4K OLED televízión is. Ugyanígy hibátlan a zeneszerzői munka, a dallamvezetés, a hangszerelés és a gügyögés. Egyedül talán Martinet bácsi Mario-szinkronja kezd kicsit fáradni, de lehet, hogy csak a megkeseredett harmincas beszél belőlem, amikor az amúgy megkérdőjelezhetetlen védjegyet kritizálom.

A fenti képek handheld módban készültek. A Switch képernyőjén talán nem olyan vészes a pixelesedés és a furcsa elmosódás, de néha azért szembetűnő. A cikkben található többi screenshot dokkolt üzemmódban készült.

És miközben a játékon, az élményeken, a magas színvonalon megalkotott kihíváson morfondírozom, az is az eszembe jut, hogy milyen messzire jutott Mario. Több mint 20 éve történt az igazi 3D forradalom, és ehhez képest talán tényleg ez az első Mario játék, amely igazán korszerűen hozza a Mario 64 által széles spektrumon felállított sztenderdeket. Azaz itt vannak a változatos, kalandra csábító, meseszerű pályák, amelyek általában egy, de inkább több látványosság köré vannak felépítve. A pályákról további minijátékokat és absztrakt (pl. a 3D Land/World stílusára emlékeztető) tereket érhetünk el. A környezetben felsejlik a múlt (a Super Mario Land eddig ritkán hivatkozott lényeivel, vagy New Donk City szellemével), a jelen és a jövő - de a ravaszabbak még a konkurenciákra történő kéjes kikacsintásokat is felfedezhetnek. A felépítés pedig úgy tud rétegeződni, hogy szinte vágyódunk a különböző szinteket kibontogató manuál füzetecske után, amit annak idején a SNES és a Game Boy játékaink mellé kaptuk.

De vajh' kié lesz a nap végén a gyönyörű ara?!

Az új Mario játék ismét a teljes piacot megelőző összképpel varázsol el minket. Furcsa ezt mondani, de az Odyssey egy olyan kaland, amely tökéletesíti a korábban is kikezdhetetlen formulát, lerak az asztalra egy minden téren végletekig kidolgozott, parasztvakító akciójátékokat is lepipáló prezentációt. Majd az egészet egy ellenállhatatlan, pozitív energiáktól duzzadozó, műfajában minden téren csúcsnak számító boldogságcsomagban zúdítja ránk. Ha eddig nem akartál Switchet venni barátom, nos, az idei repülőrajt és az új Mario játék után azt mondom, gondold át az eddigi hozzáállásodat. Ez itt a tuti! 2017 videójátéka, amely mindenkinek megmutatja, miért is rajongunk a gyermekkorunk óta oly kedves hobbinkért!