Digimon Story: Cyber Sleuth - Hacker's MemoryTeszt

Még élénken él emlékeimben a legutóbbi Digimon játékkal eltöltött kínzó percek sora, ezért már előre óvatosan közelítettem a Digimon Story: Cyber Sleuth - Hacker's Memory-hoz, abban a hitben, hogy hasonlóan sekélyes produkcióra kell készülöm. Legnagyobb meglepetésemre azonban pozitívan kellett csalódnom.

A játék története nagyjából azt a szintet hozza, amit egy ilyen JRPG-től elvárhatunk: azaz ad némi keretet, hogy éppen miért is tiplizünk A-ból B-be, illetve éppen kinek és miért ugrálunk, és hogyan keveredünk folyamatosan harcokba. Bár a játék alapvetően egyenes ági folytatása az előd Digimon Story: Cyber Sleuth-nak, ez szerencsére nem jelenti azt, hogy annak ismerete nélkülözhetetlen a játék ezen elemének élvezetéhez. Természetesen nem kell bestselleri mélységet várni, az alapkonfliktuson túl (hackerek hackerkednek más hackerek ellen, hűha) a klasszikus, a lények a barátaink és nem csak kihasználni kell őket mantra is kötelezően előkerül.

Nem meglepő módon a játékidő tetemes részét a különféle virtuális lények terelgetése, fejlesztése és a velük való harc fogja kitenni. Az összecsapások rendszere egy egyszerűsített mechanikát követ, ahol - a Digimon játékoktól nem meglepő módon - a már sokszor látott kő-papír-olló felállás kerül elő, ráadásul rögtön két lépésben. Az első a lények típusa, ami lehet vírus, adat, antivírus vagy semleges. Könnyen kitalálható módon a nyilvánvaló logikai kapcsolat mentén (antivírus üti vírust, vírus üti adatot, adat üti antivírust, még ha utóbbi kicsit fura is) tudnak az egyes lények erősebb vagy gyengébb sebzéseket kiosztani. Logikus módon ha széllel szembe akarunk pisiltetni a lényekkel, akkor csak a saját dolgunkat nehezítjük meg. Valamint szintén nem kell atomtudósnak lenni hozzá, hogy rájöjjünk: a semleges lények sem nem erősek, se nem gyengék más típusok ellen, szimplán csak… semlegesek. Ezen kívül a lényegnek van még egy elementális besorolásuk is, ami szintén egy körbeveréses mechanikát követ, ami azt jelenti, hogy megfelelő leosztás esetén drasztikus nagy pofonok is kioszthatóak.

Maguk a harcok tényleg a már ősidők óta ismert leosztást követik, mindegyik lényünknek van egy teljesen alap támadása, ami mellé az egyre nagyobb szinteken kapjuk a különféle speciális mozdulatokat, a feladat pedig nem több, mint hogy azelőtt nullázzuk a velünk szemben álló lények életcsíkját, amíg a mi digitális fenevadjaink nem harapnak a virtuális fűbe. Bizony, a spanyolviaszt nem itt találja fel a játék. Sőt, továbbmegyek, talán sehol máshol sem. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a játék ezen része ne lenne kellően kidolgozott, inkább csak arról van szó, hogy vagy nem tudtak/mertek a betonbiztos alapokról elrugaszkodni. Inkább csak a kényelmes utat választották és továbbra is erre építettek

A sima egy-egy elleni harcok mellett a sztori során néha 3v3 meccsekre is kényszerülünk, ilyenkor nem pusztán egy csapatalapú leosztásra kell készülnünk, hanem az egészet megfejelték egy területfoglalós játékkal is, ahol a feladat a pálya bizonyos pontjainak egyidejű birtoklása. Nem számít, ha ennek során egyszer-kétszer kikapunk, esetleg teljesen nullázzuk a lények életét, ilyenkor szimplán csak visszakerülünk a kezdőpontra. Ha viszont az ellenfél adott számú területet birtokol, akkor övé a győzelem, függetlenül attól, hogy az egyes harcok kimenetele mi volt.

A harcokon túl pedig a legtöbb elfoglaltságot a különféle digitális lények pesztrálása adja, azonban mivel esetünkben a fejlődés nem egyenes ágú, valamint nem is feltétlen egyirányú, ezért a lehetőségeink száma hatványozottan magas. Ráadásul zsebszörnyes társával ellentétben itt a kispados lények is tudnak fejlődni (ha nem jobban, mint a kezdőcsapatunk), ezért megéri kellő figyelmet fordítani erre is. Mindezen túl a dolgunkat csak egyszerűsíti és a könnyíti a tény, hogy a fejlesztők a lehető legtöbb hozzájuk köthető funkciót egy viszonylag kicsi, de szerencsére kismillió pontról megközelíthető területre tették. A DigiLab a játék során bejárt helyszínek majd' mindegyikéről azonnal elérhető, így nem kell hosszú perceken át fel-alá rohangálnunk, ha éppen új lényekkel akarunk foglalkozni vagy másokat hadrendbe állítani.

Első körben a csapatunk menedzselése intézhető a laborból, vagyis itt tudjuk lecserélni az éppen velünk tartó lények egységét, megpróbálva a lehető legváltozatosabb és emiatt minden eshetőségre felkészült leosztást kialakítani. Ezen kívül a más lényekkel való harcok során a megfelelő mennyiségű adat birtokában új lényeket gyárthatunk le, majd az újoncokat rögtön el is küldhetjük a digitális edzőtáborba, ahol folyamatosan fejlődnek (nyilván a velünk harcolók ugyanúgy lépik a szinteket), majd kellő szint elérése után magasabb formába evolválódhatnak. Itt pedig a korábban említett többlépcsős kő-papír-olló mechanika köszön vissza, aminek következtében a semleges lényekből altípussal rendelkezőt faraghatunk vagy éppen fordítva, esetleg új vagy másik elementál besorolással ruházhatjuk fel őket. A magasabb szintű lényeket tovább negatív irányba is fejleszthetjük, ilyenkor alacsonyabb variánsukból másik irányba nevelhetjük őket tovább. Ha pedig végleg ráununk valamelyikre, visszafejthetjük őket nyers adatra, melyből aztán a későbbiek során más lényeket hozhatunk létre. A tárház tehát nagy, ezáltal pedig az elfoglaltságok, valamint a kombinációs lehetőségek száma is rendkívül magas.

Ha sikerül összeverbuválnunk az ütőképes kis brigádunkat, nem marad más hátra, mint a lehetséges feladatok között válogatva végighaladnunk a játékon. A fő- és mellékkükldetések mellett pedig lehetőségünk lesz más játékosok ellen online párbajozni, vagy a Colosseumban az egyre nehezedő ellenfeleket sorra venni. Utóbbinál észre fogjuk venni, hogy a korábban megismert lények nem éppen egy ligában indulnak, így például a pattogó labdára hasonlító kezdeti stádiumban leledzők is képesek akkora csapásokat bevinni, mint a legmagasabb szintű óriások. Ami azonban az igazi negatív élt adja a játék küldetésrendszerének, hogy sok esetben nem kapunk egyértelmű jelzést, pontosan hova is kéne mennünk, csak a párbeszédek alatt elejtett információkból következtethetjük ki. Ez már csak azért problémás, mert a felkereshető helyek száma már az első néhány óra után is több, mint elégséges, a későbbiekben pedig ez értelemszerűen csak növekedni fog. Az sem segíti a helyzetünket, hogy sok területet csak gyalogosan közelíthetünk meg, ilyenkor pedig mindig számítanunk kell a virtuális tér kósza bitjeiből elugró véletlenszerű ellenfelekre, hogy az adott pontokon elszórt kötelező kihívókról már ne is beszéljek.

Szintén kissé kettős élményt hagyott bennem az a megoldás, melynek köszönhetően az átvezetők egy része kifejezetten igényes animációkat és nem kevésbé minőségi szinkront kapott, más esetekben pedig Chaplint megszégyenítő némafilm fesztivál kerül a képernyőre, ahol a karakterek két-három előre megszabott arckifejezéssel oldanak meg minden szituációt. (Tudjuk, ez a megoldás sok más japán szerepjátékban is megtalálható...)

A Digimon Story: Cyber Sleuth - Hacker's Memory hozza a zsebszörnyes JRPG-k minden kötelező elemét, kiegészítve az inspirációs forrás sajátosságaival, ennél többet azonban nem vállal. Hogy ez a biztonsági játéknak vagy a fejlesztők kútfőjének kiapadásáról tesz tanúbizonyságot, azt nehéz megállapítani, mindenesetre aki ettől várja a speciális alzsáner úttörését, az némileg csalódni fog. Aki viszont csak egy könnyed JRPG-re vágyik, digiszörnyekkel és vaskos csatákkal, az minden bizonnyal megtalálja a számítását.

***Digimon Story: Cyber Sleuth - Hacker's Memory | Platform: PS Vita, PS4 (tesztelt)

Kiadó: Bandai Namco Entertainment | Fejlesztő: Media.Vision

Megjelenés: 2018. január 18.***