Octopath TravelerTeszt

A történetmesélés mindennek alárendelve? Valószínűleg a (sajnos) sokakat elijesztő pixelgrafika mellett ez az elem lesz az, amely a legtöbbeket el fogja tántorítani az Octopath Travelertől. A címben szereplő “octo” szócska ugyanis a játék felépítésére is utal egyben. Nyolc szereplő vág neki a nagyvilágnak, egymástól teljesen függetlenül, mindannyian a saját problémájukra, küldetésükre koncentrálva. Az utazásuk során NEM derül ki róluk, hogy egymás titkos testvérei, hogy egy másik létsíkról érkeztek, hogy meg kell küzdeniük egy fenyegető birodalom elnyomó erejével, de még csak nem is a világmindenség lesz a végső csatában az ellenfelük. Nagy részük még csak nem is klasszikus hős: van köztük vadász, kereskedő, táncos rabszolga és falusi gyógyító - a hétköznapi embereknél többek, világmegváltó tényezőnél kevesebbek. És ebből adódóan nem is fogják megváltani a világot, ugyanis azon kívül, hogy egymás mellé csapódnak, nem sok közös pont lesz a történetükben. Lefordítom magyarra: az Octopath Traveler hatalmas világában nem fogunk összefüggő sztorival találkozni, helyette kapunk nyolc, rövidebb kalandot, amelyet tetszőleges sorrendben göngyölíthetünk fel, akár teljes szálakat kihagyva, szabadon mászkálva a világban. A végtelenül elhivatottak akár megpróbálkozhatnak azzal is, hogy az elején kiválasztott karakteren kívül a többieket meg sem keresik és fel sem veszik, bár ehhez valószínűleg olyan mennyiségű farmolás kellene, amit a viszonylag dinamikusan szinteződő ellenfelek sem tudnának ellensúlyozni.

Ha nem lenne elég a nagyívű sztori hiánya, a kisebb életutak sem fognak osztatlan sikert aratni. Mindenkinek jut négy fejezet, egyenként egy-két órás játékidővel. Vannak érdekesebb és kevésbé izgalmas szálak, általában az a forgatókönyv, hogy egy-egy fontos városba eljutva eldönthetjük, hogy folytatjuk-e valamelyik vonatkozó karakter sztorivonalát. Ezek általában beszélgetésekkel kezdődnek, valamilyen labirintussal folytatódnak, majd valamilyen epikus boss-harccal végződnek (ez utóbbira később külön is kitérek). Kapunk közben rövid szöveges leírást, a csapatban lévők kommentálhatják a történteket (a tolvaj például elég erősen kapja az ívet), de vannak néha visszaemlékezések is, amik kerekké teszik az egészet. Az biztos, hogy akár tetszenek ezek a különálló fejezetek, akár nem, viszonylag gyorsan karakteressé formálódnak a szereplők, soha nem fogjuk összekeverni őket, legyen szó a hátterükön és személyiségükön kívül akár a csatában betöltött szerepükről vagy az egyedi képességeikről.

A körökre osztott harcokkal eltöltött néhány óra után bevallom, az fogalmazódott meg bennem, hogy én nem szeretnék többet csapat alapú szerepjátékokban valós idejű csatákban, egy karaktert irányítva bohóckodni. Legkésőbb a második-harmadik bossig nyilvánvalóvá válik ugyanis, hogy nem csak minden csatának, de szinte minden egyes meghozott döntésnek súlya van, ergo az egész komoly gondolkodást, taktikai tervezést igényel. Nem fogom leírni a teljes rendszert, mert elolvasva a világ legszárazabb szövege lenne, másrészt kipróbálás nélkül úgysem fog meggyőzni senkit, de néhány mondatban érdemes foglalkozni vele. A használt képességek mellett alapvetően három dolog vezérli a csatákat. Az ellenfelek mindegyike rendelkezik három-négy gyengeséggel, legyen ez valamilyen fegyvertípus vagy elemi sebzés. Ezek rejtettek, ki kell ismerni/kísérletezni, hogy kinél mi működik. Aztán van nekik egy pajzzsal szimbolizált védettségük, amit le kell bontani, mert ha ez sikerül, egy körre megzavarodnak, elveszítik a támadásukat és sokkal komolyabban sebzi őket minden. Pajzsot egy módon lehet bontani, ha olyan támadással kapjuk el őket, ami ellen gyengék. Itt jön be a képbe a harmadik elem. Minden egyes sikeres akció után a karakterek kapnak egy boost lehetőséget, amit akár fel is tudnak halmozni. Ezzel minden pillanatban taktikázni kell, vajon érdemes-e ellőni a boostokat és gyorsabban lebontani a pajzsot, vagy ellenkezőleg, tartalékoljuk-e arra a körre, amikor le van gyengülve egy ellenfél. Akikből általában három-négy áll velünk szemben, természetesen mindegyik más erősségekkel és gyengeségekkel, közben pedig alaposan kell menedzselni az életerőt és az energiát... Szóval nem ritka, hogy másodpercekig csak állunk és azon gondolkodunk, hol fog állni az egész csata három kör múlva. Viszonylagos egyszerűsége mellett én simán bevállalom, hogy az elmúlt évtizedben kevés jobban belőtt rendszert láttam, simán elviszi a hátán az egész játékot.

Erre már csak azért is szükség van, mert a játékidőnek igen jelentős részét (sokkal több mint felét) ez teszi ki, az ellenfelek ugyanis sunyin, igazi old-school módon a semmiből jönnek és elkerülni sincs nagy esélyünk őket. Vannak persze passzív képességek, amelyekkel ritkíthatjuk a számosságukat, esetleg javíthatjuk az elfutási esélyeinket, de összességében túl nagy a csaták száma, legyenek bármennyire is élvezetesek. Az egész rendszerre egyébként a bossok teszik fel a koronát, ezek a harcok simán fel tudnak mászni negyed órás hossz fölé, de volt olyan is, amelyben pontosan huszonöt perc után halt meg a teljes csapatom és kellett az egészet az elejéről újrakezdenem. Az Octopath Traveler ugyanis nehéz, és bár túl lehet szintezni az ellenfeleket, illetve lophatunk/vásárolhatunk felszereléseket, amik megkönnyítik a dolgunkat, soha, semmilyen körülmények között nem lesz könnyű, ha flegmáskodunk, az öt szinttel alacsonyabb főnök három kör alatt kicsinál.

A harcokon és a sztorivonalakon kívül vannak még mellékküldetések a játékban, ezekre igazán sok szót nem érdemes vesztegetni, egy részük szerencsére túlmutat a szabvány fetch-questek primitív egyszerűségén, de a legtöbbet nem azért fogjuk csinálni, mert érdekesek, hanem azért, mert irgalmatlanul sok arany jár értük. Ami érdekes színt visz a városok felfedezésébe (van belőlük vagy két tucatnyi), hogy minden karakter rendelkezik egy csakis rá jellemző képességgel. Van, aki lopni tud, más csatára hívhat ki szinte bárkit, de van, aki rejtett tárgyak lelőhelyét vagy fontos információkat tud kiszedni a lakókból. Ezek a képességek jópofák, pláne úgy, hogy a nyolcból ugye mindig csak négy csapattag lehet aktív, de végig az az érzés volt bennem, hogy sokkal többet is kihozhattak volna belőle. Vannak ugyanis egyértelműen jó és rossz cselekedetek, de igazából nem sok minden függ attól, hogy melyeket hányszor használjuk. Ha sokszor megvernek vagy lopáson kapnak, az adott településen csökken a reputációnk, amit aztán pénzért visszaállíthatunk, de ennyi. Ennél azért már a kilencvenes években előrébb járt a nyugati szerepjátékok nagy része.

A masszív, legalább ötven órás tartalomban a harc mellett az a legjobb, hogy végig képes magasan tartani a játékosban a felfedezés vágyát. Bevallom, végig gyűlöltem a teljesen használhatatlan radart a képernyő sarkában (minimapről tetszettek már hallani?), de a nagytérkép se mutatja meg igazán pontosan, hogy az adott területen hol vagy, találd meg saját magad, hogy merre vannak az utak és hol lehet továbbmenni. És ez, ahogy néhány óra után be is láttam, működik. Mert nem szívat a játék, hanem csak megpróbál finoman rásegíteni, hogy merre kellene keresgélned, de a megoldást sosem tolja eléd. A nem lineáris felépítés miatt ez különösen izgalmas volt néhol, mert ránézel a nagytérképre, látsz berajzolva egy érdekes barlangszájat vagy épületet, de elsőre elképzelésed nincs, hogy jutsz el oda (az pedig, hogy mit rejt, még nagyobb rejtély). És nekimész innen, nekimész onnan, aztán előbb-utóbb meglesz a megoldás. De ugyanez a helyzet az értelmesebb mellékküldetésekkel is. Mivel nincs “hozz három rókaprémet” típusú feladat, a legtöbbször tényleg el kell olvasni a leírást és elgondolkodni azon, hogy melyik karakter képessége segíthet benne és vajon hova kellhet menni.

Audiovizuális szempontból az Octopath Taveler igazi remekmű. Igen, tudom, sokan nem tudják 2018-ban hova tenni a pixelgrafikát, valami filléres parasztvakításnak tartják. Az ő véleményükön nyilván nem fog ez a játék sem változtatni, de érdemes ránézni élőben. A szín és formavilága erősen hajaz a Final Fantasy Tacticsre és a Vagrant Storyra (amelyekkel szemben elfogult vagyok pozitív irányba), de egy csomó olyan megoldást láttam világításban, pályaépítésben, színhasználatban, amivel pixelgrafikus játéknál nagyon ritkán találkozni. Egészen egyedi árnyalata van a havas helyszíneknek, a sivatagi tájak sárgás homokja is nagyon jól néz ki, de ugyanez mondható el a környezet mozgó elemeiről is (folyók, szálló biszbaszok, becsillanások). Tetszik vagy sem, nagyon egyedien fest a legtöbb helyszín, amit ezzel a technológiával ki lehetett hozni ebből, azt szerintem elérték. És ugyanez igaz a zenékre is, fantasy játékhoz mindenki hallott már élete során vagy hétszáz muzsikát biztosan, tehát nem könnyű egyedit és érdekeset alkotni. Az Octopath zenéje ha nem is különleges, összességében mindenképp kiváló, kár, hogy ezt a szinkronról nem lehet elmondani. Nem azért, mintha nagyon rossz lenne, inkább amiatt, mert alig van. Pedig összességében nincs annyi szöveg a játékban, hogy ne lehetett volna felvenni a jelenleginél sokkal többet.

Nyilvánvaló, hogy az Octopath Traveler nem kíván mindenki játéka lenni. Ha valaki feltétlenül össze akarja hasonlítani más címekkel, akkor leginkább a Bravely-sorozathoz áll közel szellemiségében, a mostani nagykonzolos jrpg-k világától viszonylag távol helyezkedik el. Mind a vizuális megvalósításával, mind a retro nehézségével és a körökre osztott csatáival elvágja magát a tömegektől. Emellett igazán érdekes sztorit sem tud felvonultatni, újabb rossz pont. Amit viszont fel tud mutatni exkluzív Switch-címként, és ami miatt van esély arra, hogy több év múlva is emlékezzünk rá, az egy nagyon alaposan, több tíz évnyi tapasztalatból összegyúrt harc-és fejlesztési rendszer, valamint egy olyan világ, ami üvölt azért, hogy felfedezze a játékos minden zugát. Hogy ez mire lesz elég, azt majd meglátjuk, én összességében jobban szerettem, mint bármi hasonló címet az elmúlt évekből, de valljuk be, jelenleg nem az egekben van a mérce. Zárjuk azzal, amivel kezdtük: nem renget világokat és nem is váltja meg azt, de pont olyan apró kis csodákat rejt, mint a nyolc szereplő személyes kalandjai.