Starlink - Battle for AtlasTeszt

Az, hogy miért pont azután akarja kihasítani a maga kis szeletét a Ubisoft a saját úgynevezett Toy-to-Life játékával, miután az Activision, a Disney és a Nintendo már konkrétan megették a tortát, érdekes kérdés. Lehet úgy gondolják, most hogy a piac konkrétan kiürült, most kell megágyazni a Következő Nagy Impozáns Cukrászterméknek, és minderre a legalkalmasabb szetting egy open world… nem is, legyen inkább open space felfedezős, kalandozós és persze grandiózus űr és földfelszíni csatákkal megtámogatott repülős anyag? Még ha egy marketing-mumus sikítva is menekülne a kihívás elől, azért az általunk csak No Man's Skylanders-ként emlegetett Starlink igencsak igyekszik hozni az elvárásoknak megfelelő élmény-csomagot.

Mivel egy teljesen új IP-ről van szó, ildomos egy erős sztoriszállal és szimpatikus karakterekkel megágyazni az eseményeknek és ez többnyire meg is történik: a közeljövőben járunk ahol egy St. Grand nevű kutató és kellően diverz csapata (van itt kérem a csendes-morcos szamurájtól kezdve az infantilis lájkvadászig minden) kijutnak az Atlas csillagrendszerbe, ahol in medias res a galaxist épp jól leigázni készülő Elfelejtett Légió karjaiba csöppennek. Akik persze nem restek kirobbantani a Nagy Galibát és jól eltulajdonítják St. Grand-et - ugyanis világpusztító tervükhöz az ő fejében levő tudás az utolsó puzzle darabka. Mi pedig jótékonyan a legközelebb eső bolygó felszínére pottyanunk, így aztán se kapitány, se működőképes űrhajó… innen szép nyerni, na.

De mivel hogy a kesergéstől még egyetlen galaxis sem menekült még meg, ezért szépen kapjuk elő a dobozból a kontroller foglalatunkat, erre lesznek ugyanis felhelyezhetőek a pilóták, a hajók és ezek díszes köcölléi. Ezek egyébként igazán szépen kidolgozott darabok, gyermeknek is bátran odaadhatóak egy kis röptetésre, stapabíróak és helyt állnak a konkrét játék-játékok mellett is minőségüket tekintve. No, szóval ha a gyerek kiröpködte az űrhajóval magát, akkor helyezzük fel foglalatra kapitányostól, ugyanis ők lesznek a játék főhősei. Ennek megfelelően: ők zsebelik be a megszerzett tapasztalati pontokat, ők fognak fejlődni, őket lehet majd felruházni mindenféle stat-növelő addonnal - ezeket a rendszer szépen tárolja is, szóval akárhogy variáljuk az arzenálunkat, semmilyen beállítás nem fog elveszni. Ha már a variálás szóba került, egy tipp: figyeljünk arra, hogy ne tegyük fel fordítva az ágyúkat, mert bizony a játékban is úgy jelennek meg.

A Starlink kétféle helyszínen játszódik: vagy valamelyik bolygó felszínén siklóként ténykedünk vagy kint a világűrt túrjuk fel/próbálunk eljutni másik planétára/harcolunk a különféle űrkalózokkal. A váltás a két “színpad” között egészen bámulatos, talán még egyetlen játékban se láttam ilyen folyékonyan, természetesen megoldani ezt. A felszínek tényleg minden bolygón eltérőek, saját flórával és faunával, a világűr pedig csendes, rideg és monumentális: tényleg aprócska porszemeknek érezzük magunkat benne. A kissé generikus karakterábrázolás ellenére a játék néhol igencsak impozáns látványt produkál - no, nem a Red Dead 2-höz, inkább csak úgy önmagához képest. És még valami, amit nagyon jól csinál a Starlink: a Switch exkluzív Starfox tartalmak olyan nagyszerűen integrálódnak az egészbe, hogy egyszerűen el se nagyon tudom képzelni, hogy miként működhet ez enélkül, a többi gépen.

Eddig úgy minden már-már bántóan szép és jó, de természetesen semmi sem lehet tökéletes: a Starlink sajnos sok helyen gázol bele a klasszikus Ubisoft: a Videojáték milliőbe, méghozzá többször térdig. Először akkor rántjuk fel a szemöldököt, amikor egy laza bolygóközi hiperűr utazást negyedszerre szakítanak félbe ugyanazok a looter-ek. Oké, az űrcsaták tök jók, de amikor negyedszerre állnak neki konkrétan az időt rabolni a semmiért, az nem annyira mókás. Pláne ha még el is találnánk halálozni: ekkor a program könyörtelenül visszadob minket az utolsó bázisra. Ha ez 40000 kilóméterrel az elhalálozási pont előtt volt, akkor 40000 kilóméterről indulhatunk ismét útnak.

A nagyobb gond az, hogy amikor a játék kiteríti a lapjait, onnantól már csak önmagát ismétli, és ez sajnos mindenre igaz, a százezerszer újrahasznosított asset-ektől kezdve a küldetésekre és a harcokra is. A legproblémásabbak a mellékküldetések, amikkel egész addig nincs gond, amíg nem kényszerülsz bele… ám van az a pont, ahol minden kétséget kizáróan belekényszerülsz, és akkor bizony nincs más hátra, mint nagy nyelések közepette repetitív feladatokat végrehajtani. Persze vannak jópofa feladványok is, meg vannak kifejezetten hihetetlenek is. Például platforming. Igen, nem te ittál eggyel többet, kedves olvasó, vannak a játékban platforming szekciók, mégpedig sikló üzemmódban, amikor éppenhogy a föld felett lebegteted a hajót és valamit fel kell juttatnod egy magasabb szintre, akkor az energianyalábon tartott súlynak köszönhetően nem tudsz repülő módba váltani - ilyenkor lehet nagyokat “ugrálni”, ami a maga kínos módján még vicces is.

A látványról már meséltem: az összkép egészen rendben van és a különféle bugok sem képviseltetik magukat túl gyakran, a kiadó játékaihoz megszokott mennyiségben. A Switch verzió mondjuk szereti látványosan popup-oltatni a környezet bizonyos elemeit, és egyes renderelt video-k eléggé alacsony mintavétellel vannak tömörítve. Amúgy technikailag ezt leszámítva teljesen rendben van a játék, nem lassul be, nem omlik össze a Snowdrop még hordozható Switch módban sem. Zeneileg viszont sajnos semmilyen téren nem hoz emlékezeteset: inkább egy space effektgyűjteményből kiollózgatott atmoszféra-tuningnak nevezném a játék alá felsorakoztatott hangokat, semmint gondosan megalkotott melódiáknak.

Az Xbox One X változat

Volt szerencsém Xbox One X-en tesztelni a játékot, és mindent egybevetve csak pozitívat tudunk mondani a játék portjával kapcsolatban. A Snowdrop által hajtott látvány igencsak szájtátós tud lenni, már ami a vizuális megoldások részletgazdagságát és az effektek minőségét illeti. És ami a legjobb, hogy állítólag a Switch verzió a képi tisztaságot és a felbontást illetően van csak lemaradva. A program atomstabilan fut, röccenéseket nem lehet tapasztalni, de ez azt is jelenti, hogy 30 FPS mutatónál érezhetően nem mászik feljebb a képfrissítés értéke. Egyesek elmosott képről számoltak be az X változatban, ezt csak cáfolni tudjuk. 55 inch átmérőjű 4K kijelzőn kicsit sem tűnt fakónak vagy otrombának a képminőség.

A számomra nem túl izgalmas design stílus nyilvánvalóan más tészta, de a Spore-ból exportált állatkák és a No Man's Sky randomgenerált növényzetére hajazó flóra+fauna “izgalmatlan” mivolta maradjon az én hasfájásom...

*mcmacko*

Nincs könnyű helyzetben az egyszeri teszter, amikor értékelnie kell a Starlink-et, ugyanis a témaválasztás remek, a stílust igazán kevesen képviselik manapság és egyes elemek nagyszerűen működnek - kár, hogy egészében nem tudja hozni azt a színvonalat, amit az első harmadában felemel. Valahol reménykedem benne, hogy siker lesz és azt mondják a Ubi fejesek, hogy legyen második rész, ami - csak úgy mint mondjuk az Assassin's Creed esetében - elébe megy a felmerülő problémáknak. És valahol nagyon remélem, hogy tágabb értelembe vett “házon belül” is levonják a tanulságokat és a Beyond Good and Evil 2-vel már nem mennek bele azokba a (zsák)utcákba, amikbe a Starlink-et akarva vagy akaratlanul beküldték.