Crackdown 3Teszt

A Crackdown sorozat mindig is mostoha szerepet töltött be a Microsoft címei között. A 2007-es első részt, emlékszünk, sokan csak azért vették meg, mert a Halo 3 béta járt mellé, aztán rá kellett jönni, hogy valójában egy marha szórakoztató sandbox akciójátékkal van dolgunk. Nem véletlen, hogy ez az első rész a mai napig szép emlékeket idéz fel sokakban (nem utolsó sorban a magyar szinkronnak is hála, ó, de hiányzik Bozsó Péter hangja azóta is!). Három évvel később a második rész egy abszolút felejthető, sötét mutánsos témával próbálkozott, nem sok sikerrel - a Crackdown élmény esszenciáját az első rész jelentette, de a franchise soha nem jutott előrébb a másodhegedűs szerepkörből.

Ezek után talán stílszerű is, hogy a legújabb rész csak nagy szenvedések árán, több évnyi csúszást követően, több fejlesztőcsapat által, szó szerint darabokban tudott csak megjelenni. A Crackdown 3 ötletét egyébként maga David Jones (a Lemmings, a GTA és az eredeti Crackdown alkotója) dobta fel, mert szerette volna kihasználni a Microsoft Azure felhőben rejlő lehetőségeket. Kampány eredetileg nem is lett volna a játékban, ezt később a Sumo Digital kapta meg bérmunkában, miután a felhőalapú rombolás csak nem akart összeállni. Ilyen kezdetek után valójában nem sok jóra lehetett számítani - de aztán, annyi év után megérkezett maga a játék.

A Crackdown 3 olyan szintén két részre osztható, hogy szó szerint két darabból (kliensből) áll össze. Az egyik a kampány, a másik pedig a Wrecking Zone névre keresztelt, felhőalapú online multiplayer mód, amit teljesen külön projektként a Ruffian Games hozott tető alá, Jones cégével, a Cloudgine-nel közösen. Ha nehéz követni, akkor mit szólhatnak a fejlesztők, akik ezt a projektet szerintem úgy tolták ki a gyárkapun, hogy mindegy, csak valaki vigye már el innen. Én pedig rettegve indítottam el a játékot, mert hiába szerettem nagyon az első részt, ez azért mégiscsak kínosnak ígérkezett. Aztán…

Nézzük először a kampányt, mert a felhő ereje ide, meg rombolás oda, igazából ez a Crackdown 3 fő vonzereje. Az események az első két rész után játszódnak, de itt aztán végképp nem szükséges ezek ismerete - a harmadik rész legalább annyira reboot, mint folytatás. Röviden a lényeg, hogy terrortámadások kiütik a világ teljes áramellátását, még maga az Ügynökség (a jövő rendfenntartó szerve) is megvakul egy időre. Aztán rájönnek, hogy a nagy sötétségben egy sziget úgy ragyog, mint egy világítótorony - a TerraNova vállalat komplett várost húzott fel itt, amit „érdekes módon” nem érintett az elektronikus világvége. Az Ügynökség csapata Terry Crews (akarom mondani Jaxon parancsnok) vezetésével elindul, hogy rendet tegyen, de a dolgok hamar rosszra fordulnak, és csak mi maradunk életben némi DNS minta társaságában.

A sztori innentől tök mellékes, mert a Crackdown 3 lényege ettől még ugyanaz, mint volt: adott egy nagyváros, amit a Gonosz Bűnszervezet ural, és ezt pontról pontra vissza kell foglalni. A harmadik részbe szerencsére több változatosság szorult, mint elődeibe. Míg korábban bárhová odamehettünk, és a főellenségeket csak le kellett lőni, addig most szépen sorban, hierarchikus rendszerben küldhetjük a másvilágra a TerraNova vezetőit. Kisebb célpontok elfoglalása után megjelenik a kisfőnök, őt legyalulva előbújik a középvezető, és így tovább. Maguk a célpontok is sokkal változatosabbak: különböző gépezeteket kell szétlőni, mágnesvasút-állomásokat kell elfoglalni, propaganda tornyokat kell átprogramozni, börtönöket felszabadítani… Sokféle feladat van, mind egy kicsit más kihívást jelent, a féktelen rombolástól a durva platformer ugrabugráig egészen jól elfoglalhatjuk magunkat. Tény: legfeljebb néhány óra után ez is teljesen önismétlővé válik - a Crackdown 3 végig megmarad annak a faék egyszerű ugrálós akciójátéknak, ami az első rész is volt, szóval ha az nem tetszett, akkor ezt tizenkét évvel később még elavultabbnak fogod érezni.

A kampánycélok mellett visszatérnek a jól ismert gyűjtögetnivalók. Ó, igen, AZ ORBOK! A minden ház tetején ott vigyorgó zöld Agility Orbok, és a legszemetebb helyekre eldugott rejtett gömbök, amik folyamatosan tápolják Ügynökünket. A Crackdown igazi vonzereje ez: nagyon bénán indul (karakterünk lassú, gyenge, kicsit ugrik), de minél többet fejlődünk, annál durvább dolgokra vagyunk képesek. Nagyobb tűzerő, dupla (sőt tripla) ugrás, jobb autóvezetés, közben maga a karakter is izmosodik. Emellett visszatérnek a háztető- és utcai versenyek, amik szintén a képességeinket javítják. A Crackdown 3-ban kell nagyjából 1-2 óra, hogy igazán beinduljon, de miután már egész épületeket ugrunk át, és tucatszámra verjük bele az aszfaltba az ellenséget, dobáljuk a tankokat, akkor lehet csettinteni, hogy na, igen, ez a Crackdown! A boss harcok különösen jók, színesek és változatosak, és visszatér az alakváltó Ügynökségi autó is, amivel többféle trükköt is kivitelezhetünk.

A Sumo Digital egyébként soha nem adott ki rossz játékot a kezei közül, és még így, ezzel a kényszerű bérmunkával is simán megugrották azt a szintet, amit a harmadik résztől elvártunk. A karakter lendülete, irányítása tökéletes (igaz, az animáció semmit nem fejlődött 2007 óta), a sorozatban megszokott „célkereszt rögzítős” harc ugyanolyan jól működik, mint korábban, hiszen itt nem az a lényeg, hogy ki mennyire jól céloz, hanem hogy minél nagyobb káoszt okozzunk, és minden repüljön, robbanjon, pusztuljon! Az egész akár Terry Crews: The Videogame címen is megjelenhetett volna, mert a színész maga is ilyen: egy élő képregényfigura, egy karikatúra, ez pedig az ő egyszemélyes Expendables videojátéka. Hatalmas tisztelet a brit fejlesztőknek, hogy a kacskaringós fejlesztés ellenére is igazi ízt és egyéniséget, humort, stílust adtak a játéknak.

Arról a megjelenés után biztosan megoszlanak majd a vélemények, hogy a Crackdown 3 most akkor ronda, mint a bűn, vagy csak stílusos. Szerintem valahol a két megállapítás között van. Ha valaki szerint egy exkluzív játék csak fotorealisztikus, filmszerű, epikus kaland lehet, az nyilván csalódni fog, mert a Crackdown soha nem volt ilyen. Ez gyakorlatilag egy 3D-s képregény, tök jól kidolgozott karakterekkel, de rajzfilmszerű textúrákkal és körvonalakkal. Maga a város nappal kifejezetten Sunset Overdrive hangulatot áraszt, hatalmas, színes fényreklámokkal és gyönyörű napsütéssel, éjszaka pedig inkább Blade Runner, rengeteg neonfénnyel és hipermodern autókkal. Tény, hogy vannak elnagyolt részek, itt New Providence inkább tűnik egymásra pakolt geometriai elemeknek, semmint igazi helyszínnek, de érdemes bejárni az egész várost, mert a sematikustól a kifejezetten látványosig sokféle körzetben meg lehet fordulni. A tériszonyt okozó szédítő magasságok is visszatérnek, nagyon jó látótávolsággal, Xbox One X-en (és PC-n persze) 4K felbontással, néhány modern fényeffekttel és szép robbanással, stabil képfrissítéssel, akármi is történik a képen. Úgyhogy nem rossz ez, de a képregényes stílus értelemszerűen behatárolja a lehetőségeket.

Ha a kampányt végigtoltuk / meguntuk, akkor ott a Crackdown 3: Wrecking Zone, vagyis az annyit reklámozott felhőalapú multiplayer mód, amiben 5v5 meccsekben lövöldözhetünk egymásra, és a teljes játéktér lerombolható. A fizikai számításokat itt nem az Xbox, hanem a felhő végzi el, és küldi szét minden résztvevőnek, így az elmélet az, hogy képfrissítési problémák nélkül lehet nagyon kemény rombolást produkálni, akár atomjaikra hulló felhőkarcolókkal. A gyakorlat viszont az, hogy ez a technológia csak nagyon nehezen állt össze, ezért volt a sok csúszás, ezért jelent meg ez a mód külön, és még a barátokat sem lehet egy lobbiba hívni (ez nemsokára bekerül egyébként, de így is az ág és a szegény ember esete). Alig néhány pálya és mindössze két játékmód áll rendelkezésre, úgyhogy lehet ezt szépíteni, de ez inkább csak egy techdemó, egy „proof of concept”, hogy működik a módszer, amit majd későbbi Microsoft játékokban kamatoztathatnak.

Már ha akarnak vele vesződni, mert David Jones koncepciója sajnos a gyakorlatban nem úgy muzsikál, ahogy ő azt elképzelte. A két játékmód (az Agent Hunter, ami a sima deatchmatch, a lelőtt Ügynökök jelvényeit össze kell gyűjteni, plusz a Territories, ami a területfoglalós opció) egyébként tök élvezetes, a PvP harc kaotikus és szórakoztató, a rombolás pedig látványos. Azért az nem semmi, amikor a komplett emeletet kilövik alólunk, mi pedig zuhanunk a törmelékkel, vagy amikor a falakon áttörve lepjük meg az ellenfelet. Az arénák nagyon vertikálisak, a hatalmas ugrásokra és az épületek rombolására lettek tervezve, és akadnak tényleg látványos, epikus momentumok. Hanem a probléma az egésszel, hogy nagyon darabosan fut. Nyilván a folyamatos adatszinkronizálás az oka, de amíg a kampány sziklaszilárd képfrissítést produkál, addig a Wrecking Zone hevesen ingadozik, és ez sajnos a játékélményre is kihat. Vagy nagyon sok munka lesz még ezzel a technológiával, vagy jobb lenne hagyni, mert ebben a formában nincs igazán értelme. Ha a teljesítményt sikerülne orvosolni, és még több játékmód illetve pálya kerülne be, akkor egész jó PvP őrültség lehetne ebből - kérdés, hogy a Microsoft fog-e még erre pénzt és időt áldozni.

A Crackdown 3 összességében pont azt nyújtja, amit a sorozat folytatásától elvártunk. A második részt el lehet felejteni, ez a produkció az első rész hangulatát hozza, nagyobb, színesebb, látványosabb annál, és technikailag is rendben van. Igaz, ennél nem több: nem lép túl a szép emlékű eredetin, csupán a szórakoztató, ütős, de generikus és önismétlő játékmenetét idézi meg sikerrel. A multiplayer koncepciója érdekes, de tartalom és stabil teljesítmény híján nem lesz hosszútávú kedvenc, a kampány viszont megér egy misét. Talán a történelem ismétli önmagát: az első részt annak idején csak a Halo 3 béta miatt próbálták ki sokan, ezt pedig a Game Pass miatt fogják, de talán most is kellemes meglepetés lesz. A brit szumósokat dicséret illeti, a Crackdown esszencia továbbra is csípős - hogy ezt szereti valaki, vagy sem, az innentől egyéni ízlés kérdése. Én a magam részéről megyek vissza zúzni.

dreampage