Jump ForceTeszt

Komoly tudás és elszántság kell ahhoz, hogy egy alapvetően jól hangzó koncepcióból majdhogynem pocsék végterméket hozzunk össze. Azt hihetnénk, hogy az elsőre közel tökéletes fanservice-nek hangzó, népszerű mangahősök egy játékba zsúfolása minden kicsit is fogékony számára azonnali aduászészként vezeti fel a Jump Force-ot. Talán így is van, a végeredmény azonban a legtöbb elemében csalódást keltő produktum lett.

Egy verekedős játékban a történet majdnem teljes egészében zárójelbe tehető, hiszen funkciója nem több, mint hogy valami ürügyet adjon rá, hogy miért is kell nekünk bizonyos karakterekkel oda-vissza püfölni egymást. Nincs ez másként a Jump Force esetében sem, itt azonban annyira blőd már az egész felütés is, hogy a készítők el is szégyellhetnék magukat. Történik ugyanis, hogy a világunk akkora veszélybe kerül, hogy a másik univerzumban létező mangafigurák átugranak hozzánk, hogy rendet tegyenek, mi több, az általunk irányított karakter lesz az események központi szereplője és természetesen minden rossz megszüntetője. A felütés egyik felét még meg is érteném, hiszen kellett valamilyen indok, amivel például egy légtérbe engedhetik Gokut és Narutot. Azt viszont elképesztően nehezemre esett megemészteni, hogy ehhez minek kellett kiegészítésként a való világot is bevonni (még akkor is, ha bizonyos mangák előszeretettel tesznek ilyet, elég csak a Bleach-re gondolni a népszerűbbek közül), hovatovább egy, az eseményekhez teljesen nélkülözhető kitalált karaktert is hozzácsapni (ugye ezek lennénk mi). Az egész megvalósítás annyira erőltetettnek hat, hogy pillanatok alatt képes hazavágni az egész hangulatot.

Ami megmenti ezt az egész ötletet, az a karaktergenerálásban rejlő lehetőségek, aminek segítségével a felhasznált mangák rosterben szereplő karakterei mellett a kimaradt kedvenceinket is megalkothatjuk. Így ha például Urahara Kisukével vagy Hyuuga Hinatával szeretnénk elkenni például Frieza vagy Toguro száját, nos, erre minden lehetőségünk meglesz. Vagy akár kombinálhatjuk is kedvenc mangáink karaktervonásait és igazi hibrid harcost hozhatunk létre. Ez egyébként a játék harcrendszeréhez is kifejezetten tud passzolni, így talán ezzel a megoldással járunk a legjobban. Leendő világmentőnk megformálásánál nem csak a kinézetét szabhatjuk meg, de egyúttal az általa preferált harcmódot is megadhatjuk. Bevallom, ennek jelentőségét nem igazán sikerült megértenem, mivel az igazi figyelmet az ismert támadások lemásolásával hívja fel magára. Külsőnk megalkotása után a tutorial teljesítése után 3 kezdőcsapatból kell belépnünk egybe, ennek pedig a kezdőtámadásaink miatt lesz haszna. Mindhárom csapat a reklámkampány során is mutogatott 3 nagy manga (Dragon Ball, One Piece és Naruto) karaktereiből áll és a belépésünk után a csapat tagjainak egy-egy ismerős mozdulatát sajátítjuk el... mert, csak.

A történet harcainak egymás utáni teljesítései során sem jöttem rá, ennek mennyi értelme is volt. Már csak azért, mert míg például egy Kamehameha elsütése teljesen hihetően mutat, Zoro Senhachiju Pound Hou-ja már egy fokkal nevetségesebb, mivel karakterünk a puszta kezén kívül más fegyvert nem használ. Azonban ez még nem is lenne annyira orbitális probléma, ha a harcrendszer nem szenvedne más, sokkal nagyobb hiányosságokkal és hátrányokkal. Az első és leginkább szembetűnő, hogy a Spike Chunsoft valahogy elfelejtette, mi is a tag team összecsapások lényege és alappillére. A Jump Force-ban ugyanis a három fős csapatunk tagjai közös életerőn osztoznak, így ha az induló karakterünket elpáholják, esélyünk sincs, hogy a maradék kettővel esetleg megfordítsuk a meccset. Ez pedig bizonyos értelemben a köztük való váltogatást is némileg feleslegessé teszi, hiszen a normális körülmények között a tagok életerejének fenntartására is szolgáló váltogatás ezzel a megoldással értelmét is veszti.

A küzdelmek kivitelezései meglepően sok hasonlóságot mutatnak a CyberConnect2-féle Naruto játékok megoldásaival, így itt is találunk az életerőnk alatt egy csíkot, mely a speciális támadások elsütéséért felel, illetve van egy Awakening méterünk, amit viszont különböző szinteken is aktiválhatunk. Ha 50%-os telítettségen hívjuk segítségül, akkor átmenetileg megnöveli a támadóerőnket. Ha viszont kivárjuk, amíg teljesen betelik, akkor az egyszeri erősítés mellett a társainkat is bevonhatjuk rövid időre a pofonosztásba, ilyenkor ők is erősebben csapnak oda. A látványos speciális támadások bevetésért felelős csíkot több szinten keresztül tudjuk tölteni, minél magasabb értékre tornázzuk (legfeljebb 5-ös lehet), annál erősebbek lesznek az általa meghívott mozdulatok. A rendszer papíron meglehetősen jól hangzik, nem túl bonyolult, ugyanakkor kínálna némi taktikázási lehetőséget, példuál az Awakening vagy a speciális támadások feltöltésével kapcsolatban. Már csak azért is, mert míg az Awakening passzívan töltődik, leginkább a bekapott ütések függvényében, addig a másik csíkot mi tudjuk tölteni, ilyenkor azonban mozgásképtelenek leszünk (az inspirációs források tagadhatatlanok). A gondok ott kezdődnek, hogy sok esetben a speciális csík töltése, illetve a különböző látványos mozdulatok bevetése olyan animációkkal jár, aminek következtében meglehetősen nehézkessé válik, hogy lássuk, ellenfelünk például mire készül. Így nem egyszer előfordulhat, hogy miközben mi éppen egy erőteljes támadásra fókuszáljuk erőnket, a velünk szemben álló gyorsan letámad minket vagy bevet egy gyorsabb támadást. Még ezeknél is érdekesebb azonban az a megoldás, hogy a védekezés hihetetlenül hatékony a játékban, még a legerősebb ultimate mozdulatokat is hárítani tudjuk minimális sérülés ellenében, ráadásul a blokkolás egyetlen ellenszere a dobások alkalmazása, ezek azonban elenyésző mértékű sebzéssel járnak.

Amikor éppen nem a harccal leszünk elfoglalva, akkor egy központi lobby-ban rohangálhatunk fel-alá, ahol a küldetések után kapott pénzből és egyéb nyersanyagokból vehetünk új ruhákat a karakterünknek vagy fejleszthetjük a tulajdonságait, esetleg vásárolhatunk neki új támadásokat. Ezek egyébként egytől-egyig a felhalmozott mangák és animék tökéletes megfelelői, ahogy a karakterek is mintha a sorozatok képkockáiról léptek volna ki. Az autentikussághoz szintén jó szolgálatot tesz, hogy a karakterek az ismerős, megszokott szinkronhangokon szólalnak meg. Már amikor megteszik, ugyanis az átvezetők jelentős részében csak a háttérzenét kapjuk meg, a karakterek pedig csak mutogatással kommunikálnak. Ha pedig már az átvezetőket szóba hoztam, ezekhez kapcsolódik a játék következő negatívuma, nevezetesen a tempó. Az arány az átvezetők, összekötő tevékenységek és a harcok között túlságosan egyoldalú. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy nagyjából 3-4 percig nézünk párbeszédet a harcok előtt, majd kapunk egy töltőképernyőt, jöhet a harc, ami a fentebb már részletezett dolgok miatt döntő többségben 1 perc alatt véget ér, majd jöhet egy újabb töltőképernyő, amit megint néhány perces átvezető követ. A dolgot néha megbolondítja, amikor a központba kell ide-oda császkálni, hogy a legújabb küldetést megkapjuk, de egész egyszerűen nincs egyensúly a két oldal között. A dolog pedig még inkább frusztráló, amikor rájövünk, hogy a játék első felében a harcok mindössze arra valók, hogy a roster minden tagját begyűjtsük a táborunkba. Ha pedig megunjuk a brigádunk bővítését, megpróbálhatjuk teljesíteni a különböző mellékes megbízásokat, ahol adott triókat kell különböző körülmények és elvárások mellett legyűrni vagy szerencsét próbálhatunk az online összecsapásokban is. Utóbbi szerencséje, hogy a netkód meglehetősen stabil, amennyiben sikeresen összesorsol minket valakivel a program, nem kell tartanunk attól, hogy esetleg a meccs során megszakad az összeköttetés a szerverekkel, illetve laggal sem találkoztam.

Technikai viszonylatban szerencsére nincs különösebb oka panaszra a Jump Force-nak, a látvány a harcok során mindenképpen parádés, ráadásul az Unreal Engine-nek köszönhetően talán az eddigi legrealisztikusabb megjelenítésben tűnnek fel a kedvenc karakterek, ami még nagyobb pozitívum az olyan régi motorosoknak, mint Yusuke, aki jóval megelőzte a HD korszakot. Zenék terén viszont nem kimondottan világmegváltó a játék, illetve még ha találunk is egy-két jól megkomponált művet, azok is könnyen elvesznek az egyéb hangeffektek mellett, amikor például a világot robbantjuk fel.

Újabb remek példája, amikor egy papíron jónak tűnő ötletből távolról sem képesek kihozni a maximumot. A Jump Force az utóbbi évek egyik legnagyobb potenciáljával rendelkezett, hogy a manga-rajongók számára egy igazi szerelmeslevélként egy helyre gyűjtse a legnépszerűbb és -ismertebb karaktereket. A végeredmény azonban sok tekintetben csalódást keltő, így aki kedvenceivel akar játszani, jobban jár, ha egyelőre a tematikus feldolgozások mellett marad.