RADTeszt

Nem indult jól az ismerkedés a RAD-dal. Valahogy elkerülte a figyelmemet, hogy ez egy rougelike elemekkel feldúsított roguelite akciójáték lesz, némi ARPG fűszerezéssel. Taszít egy játékban a permadeath, ha lehet, mindig kikapcsolom. Nincs már sajnos se időm, se kedvem mindent elölről kezdeni. Biztos vagyok benne, hogy sokan vagyunk így. Néhány óra után azonban - és most jön a csavar - kiderült, komoly hiba lett volna nem kipróbálni a RAD-ot. Sok-sok halál ide vagy oda, a RAD egy jó játék. Megvan benne a hangulat, a kihívás és a nehézség, amelyek miatt még azoknak is bejöhet, akik idegenkednek az ilyen típusú kihívásoktól.

A kezdet jó. Az ember ismerkedik a posztapokalpitikus világgal, amit két világvége is sújtott egymás után. A sugárzás majdnem mindenkit megölt, a túlélőket mutációk (rádióaktivitás, sugárzás, RAD ugye) tarják rettegésben. Van egy jellegzetes, markáns stílusa az anyagnak, ami nagyban köszönhető a grafikai megvalósításnak és az audiónak. A színes grafika szépen egyenletesen fut, a zene kellemes (a kommentátor kifejezetten tetszett), az egész szépen aládolgozik a mutánsok uralta világnak. A setting tehát oké. Kellemes retro hangulat is átlengi a mókát, pld. floppikkal és VHS kazettákkal fizethetünk a dolgokért. És még ha kell humoros is a RAD. De nézzük a kérdéses részt, a játékmenetet. Kétségtelen az első óra kritikus az ilyen játékoknál. Ott dől el minden, hogy hosszabb távon kitartunk a cím mellett, vagy hagyjuk a fenébe az egészet.

Először kiválasztjuk a nekünk tetsző karaktert - én például egy mutáns punkot - majd jöhet az első küldetés. Bejárjuk a falut, majd egy kapunk keresztül irány a terep. 5 percig bírjuk. Halálunk után pénzünk, összegyűjtött energiánk, minden eltűnik, és kezdhetjük elölről majdnem nulláról. Kiábrándító? Az! De ez ilyen ugye. Kezdjük el újra. Most tíz percig jutunk, sikerül feltöltenünk az energiánkat, megvan az első mutáns átalakulás, ezzel újabb képesség birtokába kerülünk és máris könnyebb az egész. Közben rájövünk mi a spéci küldetés, találunk egy barlangot is, majd ott ér a halál. Még egyszer! Megvannak a mellékbarlangok, megtaláljuk a nagyot, megvan az átalakulás, de bent meghalunk. Újra! Most már az első pályát lenyomjuk, jöhet az újabb. És ez így megy a végéig. Minden halállal hiába nullázódik mindenünk, mégis egyre több eszköz, lehetőség nyílik meg a faluban, pld. újabb karakterek. A több lehetőség birtokában egyre tovább és tovább jutunk a játékban. Lehet, hogy csak egy 15 perces Run-ra van lehetőségünk, de akkor csak annyit nyomunk, az élvezeti faktor mellett, ennyi idő alatt is nyithatunk meg lehetőségeket. Mert ott van a „Még egyszer!” érzés az anyagban, ami a kisebb nagyobb hibák sem tudnak elrontani. Mert azért vannak.

A harci rendszerrel például nem voltam megelégedve. A szörnyek sokkal nagyobb hatótávról is meg tudnak sebezni, mint mi őket (legalábbis az alap fegyverrel, ez később változik), és a nagyobb tumultusban könnyű sérüléseket szerezni. Az energiánkat jelző három szívecske nagyon kevés, néhány pillanat alatt elfogy. Ha egy kicsit skálázhatóbb lenne a nehézség, az nekem biztosan pozitívum lenne. A másik probléma, ami jobban veszélyezteti a szórakozást az az unalom. Egy idő után elkezdjük érezni, hogy kifullad a játék, nincs kedvünk elölről kezdeni.

Összességében nem tettem le rossz szájízzel a RAD-ot. A kezdeti idegenkedés után egy kellemes élménnyel gazdagodtam, ami - egy ideig -egész jól képes fenntartani a játékos érdeklődését. Ha vonzódunk a kihívásokhoz, nem riaszt el a csomó újrakezdés, akkor érdemes vele tenni egy próbát.

Veres Miki