Yooka-Laylee and the Impossible LairTeszt

Vissza kellett nézzem, hogy Keviny atyánk hogyan is értékelte annak idején a Yooka-Laylee-t, amely erősen megosztotta a játékosokat. Voltak, akik elmaradt, ódivatú platformernek látták az egykori Rare-tagokból összeállt Playtonic játékát. Pláne azután, hogy a program kiemelten sikeres Kickstarter kampánnyal ígérte le a csillagokat az égből. Mások igazi hiánypótlóként tekintettek a játékra, szemet hunyva kisebb-nagyobb problémái felett. Kev szerencsére a két véglet közé húzta be az értékelését (KATT!), és valahol tényleg ott is tanyázik az igazság. A folytatás már nem ekkora dirrel-durral jelent meg, és nem is kellett neki az óriási hírverés. A Yooka-Laylee márkanév már megvetette lábát a piacon az első résszel, ráadásul egy komolyabb kiadó, a Team17 is beállt a régi ninty-s időket idéző kabalapár mögé. A Yooka-Laylee and the Impossible Lair bizonyos szempontból nem is vállal akkora nagyszabású utazást, mint az elődje, de a 2D-s „butítás” ne tévesszen meg senkit. A lelke mélyén az új mese komolyabb ambíciókkal bír, mint gondolnád: befogni és utólérni a Donkey Kong Country játékokat. "It's on, like Donkey Kong!"

Ha most felkaptad a fejed, akkor azt hiszem hamar megtaláljuk a közös nevezőt, és te is meg fogod találnii az Impossible Lair-el. Én nem is emlékszem, hogy a Retro Studios-féle folytatásokon túl bárki tudott-e, akart-e klasszikus értelemben vett DKC klónt gyártani, és emlékeimben nem is nagyon rémlik hasonló mechanikákra építő platformjáték. A Playtonic elérkezettnek látta az időt és a pillanatot arra, hogy ez megtörténjen. És bár az első pár percben voltak fenntartásaim, igazából csak az volt a baj, hogy tényleg a régi DKC feelinget akartam egy az egyben újra látni a játékban. A Yooka-Laylee készítői viszont okosabbak annál, mint hogy egyszerűen a régi élményt alkossák újra.

Mi az, ami minden Kong-fan számára ismerős lehet? A két főhős intézménye. Yooka és Laylee gyakorlatilag egy karakter, mégis ketten vannak a pályán, ha ellenfél támadása ér minket, akkor Laylee kicsit még kóvályog (a'la Baby Mario), majd elrepül, de a terepen található csengettyűkkel visszahívhatjuk magunkhoz. Olyan váltás nincs, mint mondjuk Donkey és Diddy között; van viszont rizikó-faktor az akcióban. Ha feláldozzuk Layleet (azaz „inkább sérülünk, csak haladjunk” elven megyünk előre), akkor bizonyos mozgásokra Yooka önmagában már nem lesz képes, a következő checkpoint előtt pedig lehet pont az a bizonyos dobbantás fog hiányozni a mozgásrepertoárból. A karakterek terelése áramvonalas és remek animációkkal van megtámogatva, a gurulás (és a guruló ugrás) elsajátítása szinte alap követelmény. Ugrás után egyet pördülhetünk is a levegőben, egy kis plusz szökkenés kíséretében. Hőseink egyébként elég nagy objektumként látszódnak a terepen, így az általános gameplay nekem közelebb volt az eredeti Rare-es DKC-k dinamikájához, mint mondjuk a Retro Studios által készített visszatérő epizódokéhoz. Életszámláló nincs, így ebből fakadó frusztráció sincs; csak ellenőrzőpontok vannak, amelyeknél sok szenvedés után akár segítő jobbot is nyújt a játék, a következő checkpointig.

A pályák felépítése is hasonló a régi emlékekhez, mégis alapjaiban más. Képzeljük el, hogy a DKC, a DKCR, az újkori Rayman játékok pályaszervezése lenne összemixelve, de emellé akad néhány további ötlet is a Playtonic tarsolyában. Kezdjük ott, hogy a szintek nem rövidek, nem egyszer akár 5-6 checkpoint is lehet egy pályán. A haladási irány nem feltétlenül a balról-jobbra elvet követi, vannak olyan szintek is, ahol a pálya közepéből csillagiránt mehetünk többfelé. Ajtók is vannak, adott esetben visszatérési ponttal az eredeti nyomvonalra. Mindent egybevetve arra megy ki a játszma, hogy a méhkirálynő seregének tagjait a szintek végén található üvegbúrákból kiszabadítsuk. Emellé jön az érmék gyűjtögetése, minden pályán öt darab van jól kirafinált titkos zugokra, vagy kihívást jelentő helyekre elrejtve. Végül a legkisebb súlyú feladatunk a Quill tollak harácsolása. Aranytollból sok van, mint lumból vagy banánból, de vannak nevezetes, rakoncátlan „élő” Quillek is, akik valamilyen mozgásminta szerint rejtegetik a saját valutájuk sokaságát. Van amelyik a veszélyes zóna felett szeret táncolni, más a speedrun-pályaív szerint húzza a tollcsíkot, és így tovább. Ami a legdurvább: minden szintnek van B verziója is, amit a térképen történő terep változásokkal lehet előcsalni. Ha van egy jó kis vizes pálya a tó szélén, akkor a befagyasztott tóval a pálya maga is átalakul. Feje tetejére áll a világ odakinn? A tényleges stage is megfordul. Nyugodtan mondhatom, hogy ilyenkor teljesen új élményeket kapunk, mert néhány emlékeztető pályaelem és tereptárgy-leosztást leszámítva megváltoznak az utak, a bevilágítás, bejönnek új mechanikák, vált a zene… Háklis vagyok a játékokban látott lusta újrahasznosításra - no, itt teljesen az ellenkezőjéről beszélünk, a Playtonic nagy energiát fektetett abba, hogy ismét élvezetes legyen végigmenni a korábban bejárt szinteken. Persze az átformált pályákon is vannak burába zárt zümik, így nem is kérdés, hogy még egyszer nekifutunk-e a fejezeteknek.

Arról még nem beszéltem, hogy a kiszabadított zümi-harcosok mire kellenek. A címben is említett Impossible Lair a játék fő, és egyben végső óriási poénja. A legeslegelső pálya mindjárt a rettenetes orrprofillal bíró Capital B elleni harccal indul (ő a játék ellenszenves főgonosza), majd utána olyan szivatás jön, amire senki sem számít. Az Impossible Lair az első szint, majd miután az első kanyarban kiszenvedünk, ez lesz maga a végcél is. A horror nehézségűre felépített pályát úgy tudjuk csak elérhető nehézségűvé tenni, ha a kiszabadított méhecskéket felhasználjuk… páncélként! Kiszabadítottunk mondjuk huszonöt zümit az ötvenből? Akkor huszonötször hibázhatunk az Impossible Lair terepén. Jóska-Lali mesterekké avanzsálunk idő közben? Meglehet, hogy kevés zümivel is a Lair végére érünk, de a tesztidőszak során a megnyitott acsik százalékarányából következtetünk, hogy ezt erre egyelőre senki sem volt képes… Hihetetlenül jópofa azt látni, hogy a játék már mindjárt az elején bedobja a befejezés lehetőségét, csak épp a kihívás olyan léptékű, hogy inkább elmegyünk végigvinni a pályákat, mintsem kitanuljuk a Lair minden egyes csapdáját.

És ha azt gondolnád kis naivan, hogy a tartalom ezzel kifújt, akkor nagyot tévedsz. A Yooka-Laylee rengeteg apró tennivalóval, collect-a-thon szintű mókuskodással vár minket. A pályák között mindjárt egy olyan overworld térképpel, ami felér egy kisebb Zelda játékkal. A pályák között apró logikai és környezeti fejtörőket kell megoldanunk, tárgyhasználattal, mozgatással, beszélgetéssel, fizetési pontokkal, olykor a Pagie karakterek által levezényelt egyképernyős challange kihívásokkal. A világ emellett külön zónákra van felosztva (erdő, tengerpart, sivatag, ahogy egy retro-szellemiségű játékban illik), és tonikokat, extra zümiket is kiüthetünk a felülnézetes Link-kalandokat idéző rejtekhelyeken. Mi mire jó? A tonikokkal például klasszikus cheatkód jellegű modifikációkat (nagy fej, Gameboy színpaletta stb.), valamint pályákat könnyítő opciókat vehetünk meg, majd kapcsolhatunk be, egyszerre legfeljebb hármat. A tonikok fellelése után meg is kell őket vásárolni, de ha már bezsebeltük őket sem használhatjuk nyaklóra a kék italokat. A három (később akár négy, izé… majd meglátjátok) tonic-slotba helyezett könnyítő lötty máluszként lecsíp az összegyűjtött toll-mennyiségből (azaz kevesebb pénz üti a markunkat a pályák végén), így nehezebben tudunk újabb bónuszokat vásárolni. A tollakkal amúgy pályák közi, NPC-ket rejtő kalickákat is megnyithatjuk, valamint egyes NPC-ket kifizetve tonikok, vagy rejtekhelyek felé vezető utak válnak egyértelművé. A pályákon összegyűjtött TWIT érmék (tudjátok, amiből öt van egy szinten) a pénzéhes Trowzer fizetős kapuinál fognak jól jönni. Ha egy kicsit ügyesebb vagy az átlag játékosnál, nagyjából a pályák felénél járva már megnyitható az összes fizetőkapu, azaz majdnem az egész világ. Utána Trowzernél grillpartit lehet rendezni az extra pénzmagból (ezzel nyílik meg az elmaradhatatlan helyi „elveszett világ”), az összesen összegyűjthető 200 db érme jutalma pedig maradjon meg titoknak. Meg az is, hogy én tuti nem fogok eljutni odáig, nem akarom, hogy a maradék hajam is kihulljon, vagy hogy a tévében kössön ki a kontroller.

Mert bár a Yooka-Laylee kihívás görbéje nagyon kellemesen mászik felfelé, a tizedik fejezet után azért jönnek a trükkösebbnél-trükkösebb platformer kihívások, és az egyre nehezebben abszolválható bónuszok. Ahogy mackóné fogalmazott itt mellettem a kanapén, ez a játék tapasztalt gamert kíván, ne tévesszen meg senkit sem a gyermekded külső. Ezzel együtt is fantasztikus az érzés, hogy hiába nyomultunk már pályafutásunk során rengeteg platformjátékkal, pályáról pályára mindig valami újat látunk, és építkező, intelligens dinamikával hajthatjuk hőseinket. Yooka és Laylee irányítása flow-szerű, a 2D szintek tökéletes alapanyagnak tekinthetőek a speedrunnerek számára, és a 3D motor ellenére csak nagyon-nagyon ritkán akadunk be, vagy találkozunk furcsa szegletekkel (azért volt erre is példa). Lehet csak a megjelenés előtti verzió tesztelése során találkoztunk a gonddal: de az overworld jeges részein mintha kicsit bugos-beragadós lenne a közlekedés, és pont az egyik jeges (valamint a dinamikus pályaelemeket tartalmazó szélmalmos) pályán találkoztunk olyan sarkokkal, amiből csak a „restart level” opció hozott ki minket.

Lehetek még kicsit savanya? Akármennyire is egyedi a Yooka-Laylee világa, és akármennyire is úgy érződik, hogy ez az univerzum jól ki van találva, azért sem az ellenfelek, sem az NPC-k nem érnek fel az eredeti Rare játékok karaktereivel. Most is van „nyennyenye”, meg „mümbümübmü-mümbü”, tehát a karakterek gügyögnek, mintha félkegyelmű N64-hősök lennének. Szerencsére azok a figurák, akik az előzményben is irritálók voltak és esetleg nagyobb súllyal szerepeltek, most csak abszolút pársoros mellékszereplőként tűnnek fel. Trowzer kivétel, de őt meg eleve szerettük is (nemde?). Tegyük hozzá, hogy a pályák hangulatával sincs baj, a hátterek változatosak, még ha néha érdekesen is keverednek bennük a tematikák, vagy olykor a Skylanders/Spyro univerzumot juttatják az ember eszébe. XOX-en tűéles kép és 60 FPS segíti a korábbi Playtonic címhez mérten végre precíz ugrabugrát. (10 óra után olyan exploitokat találsz, hogy ihaj - még könnycseppeket is elmorzsolsz majd mikor rájössz egy-egy tereptárgy extra lehetőségeire.) A zene pedig nem túrja le a DKC2 OST-t a kultikus pozíciójából, de Grant Kirkhope és David Wise azért most is megmutatják, hogy az atmoszférához és a kellemes dallamokhoz nagyon-nagyon értenek!

Sokat töprengtem azon, hogy a Yooka-Laylee and the Impossible Lair milyen értékelést kapjon. Aztán ahogy teltek-múltak a játékkal töltött órák, rájöttem, hogy a Playtonic nagyon jól összegezte azt, amitől egy DKC klón működőképes lehet. A program ráadásul nem szolgai klón, mert a pályatervekben és a mechanikákban van egyéniség, a felső világban zajló kalandozás szinte egy külön játék a játékban. Végig széles mosollyal az arcomon, pozitív hangulatban, gyermekkorból velem maradt, barátságos érzések között töltöttem el a játékkal az időt. A Yooka-Laylee and the Impossible Lair egy szuper platformer, ami az indie-fejlesztések ligájából feljebb ugrál, a régi DKC rajongók számára masnit köt magára, a stílus kedvelőinek pedig egy kihagyhatatlan címként zörgeti be az októberi szezont. Most érzem igazán, mennyire jól jött ki, hogy a Playtonic ötlete és tudása találkozott a közösség elvárásaival. Ha az első Yooka-Laylee játék nem is lett tökéletes Banjo & Kazooie utód, az Impossible Lair méltó módon lép ki a majomcsalád árnyékából. Hogy rajta lesz-e az idei top 5-ös listámon? Ez nem is kérdés!