The Outer WorldsTeszt

Álmodni csudijó dolog. Legfőképp azért, mert sokszor azt mutatja, hogy mi jár a fejünkben de olykor a tartalmuk inkább a kívánságaink, vagy a vágyott dolgaink beteljesüléséhez köthető. A minap, egy késő este lejátszódott jelenet kapcsán serkent a gondolat, vajon mi a bánat járhatott Tim Cain és Leonard Boyarsky fejében, hogy ennyi eszement sületlenséget, hülyeséget és sötét humort voltak képesek összehozni legújabb játékukban, az Outer Worldsban. A játék ugyanis minden sarkon mutat valami elrettentőt, meghökkentőt vagy épp vicces szatirikus jelenetet, amelytől könnyen azt hihetjük, hogy valami csillagközi bohózat részesei vagyunk már az első perctől kezdve.

Pedig (és itt jön a nagy fordulat) a kifacsart, Falloutisztikus külső mögött elég éles párhuzam állítható a világ problémáival, akármilyen alternatív szemüvegen keresztül is nézzük: az erőszakos kolonizáció, a megavállalatok nem épp etikus húzásai, vagy a klasszikus emberi sztereotípiák forgatagában sorsok, történetek és döntések nyomják a főhős vállát, mely a történet végét lezáró (?) kimenetelek közül nem biztos, hogy minden szempontból a legjobb eredményt hozza majd. Végre egy játék, ahol nincs egyértelműen rossz vagy jó oldal: az OW inkább a szürkezóna és a szimpátia megfeszített kötelén egyensúlyoz és csak rajtunk múlik, milyen utánajárásra alapozva hozunk sorsfordító döntéseket - legyen az egy felrobbantott gyár munkásainak élete, egy halálraítélt áramtalanított kolónia, vagy a Spacerek frakcióinak hatalomra juttatása.

Szóval, Outer Worlds. Így, nagyjából egy hónapnyi játék után bevallom, (bár itt kopogtat már az ajtón, de) még mindig nem értem a végére a történetnek, így egy kicsit rendhagyóbb vélemény íródik most ezáltal: az ismétléstől eltekintve (házi feladatnak ajánlom az “Ilyen lesz az Outer Worlds” című figyelemfelkeltőnket) a fókusz plecsnit inkább a játék lényegi mivoltára csapnám, azaz arról mesélnék, hogy mi is van valójában a színfalak mögött.

Egy mondatba sűrítve a bevezetést: a klisés jelzőket elítélendő az OW sokkal több, mint Fallout az űrben. Valójában egy akció-szerepjáték a csapattól nem ismeretlen 50-es évekbeli science fiction beütéssel, helyenként érezhető steampunk vonásokkal olyan klasszikus képregényeket idéző külcsínbe oltva, mint amelyet anno pl. a Dan Dare: Pilot of the Future című brit klasszikusban láthattunk. A nem is annyira magányos hős története FPS kiadásban, aki arra keresi a választ, vajon milyen módon lehetne életre kelteni azt a több százezres populációt számoló utazóközönséget, aki a Hope nevű kolonizáló hajó fedélzetén alussza a Halcyon rendszerig tartó kiber-álmát. Hogy miért vesztegel egy ilyen jószág a kozmosz űr sötétjében, arra (egyelőre) nincs válasz. Persze azt már eleinte is sejthető, hogy - légüres tér ide, hibernáció oda - valami igencsak bűzlik a hajó körül és ránk vár majd a feladat, hogy a végére járjunk a történetnek.

Amelyben az Outer Worlds nagyon erős, az a történetmesélés, illetve maga a szövegezés. Valójában bármennyire is élvezetes az önfeledt lövöldözés és a karakter- illetve tárgymachinálás amely a játék elég nagy szeletét adja, valójában a párbeszédek, az azokból kinyerhető információk és a döntések következményeként máshogyan alakuló sztori viszi a prímet végig, a játék során. Nem a mennyiség, inkább a minőség az, amely meghatározza mindezt: az oly' sokszor emlegetett sötét humor, az empátia megléte, vagy épp teljes hiánya, a grimaszoló és haláli véleményeket megformáló karakterek és társaink azok, amelyek mindezt végül összehozzák. Az egyik legmeglepőbb dolog a játékban, hogy az érzelmek, indulatok kifejezése mennyire széles mezsgyén mozog: perceken belül képes a nézőpontunkat megváltoztatni, és a vicces párbeszédeknek vagy épp komoly tétet sugalló helyzeteknek a keveréke egy sokszor kiszámíthatatlan eseményláncot eredményez végül. Ezért is lehetséges az, hogy nem csak a főküldetéseknek, de a számtalan mennyiségű sidequestnek, azok opcionális szubmisszióinak, vagy a lojális küldetéseinknek is szerteágazó kimenetele lehet, amelyek kombinációi a későbbiekben teljesen egyedi szituációkhoz vezetnek majd.

Erre az Obsidian már a fejlesztői interjúk alkalmával is felhívta a figyelmet: nincs paragon, renegade vagy neutral válasz és szándékosan nem is tüntetik fel, melyik a támogató, vagy inkább az ellenséges álláspont, sőt! Az OW szerepjáték elemeinek hála, a ráhatás, meggyőzés, hazugság, vagy elferdítések a karakter jártasságától mérten alternatív irányba is vezethetik a történetet amely kevésbé lenne fajsúlyos, ha nem társulnának hozzá játékmenetbeli elemek is. Ezért van az, hogy bizonyos helyzetek a heves párbeszédek-, nyomozások-, vagy diplomatikus úton történő rendezés ellenére akár fegyveres összecsapásokba is torkollhatnak, amely vagy egy új helyszín megnyitásához vezet, vagy épp elvágjuk magunkat tőle örökre.

Természetesen az OW nem lenne akciójáték, ha nem lenne benne lövöldözés: az egzotikus (gyakran vicces technikai bravúrokat fitogtató) fegyverarzenál, a tonnányi fajtájú és típusú felszerelés amellett, hogy darabokra szedhető, javítható, fejleszthető, a gunplay-t is erősen meghatározza. Egy dolog, hogy a szerelőpultoknál gyakorlatilag szinte bármilyen sebzésű és mókolt fegyver, illetve felszerelés összeépíthető a meglévő dolgok átalakításával (nyilván célszerű olyat összeeszkábálni, amelyhez a karakterünk a legjobban passzol, de a sajátos skillek és perkek segítségével még ezek a statok is jócskán módosíthatóak. A teljesítményünkre a kiválasztott társaink is hatással lehetnek, sőt: akadnak perkek amelyek kifejezetten az ilyen kooperatív mechanizmusra építkeznek. A végleges setupot ettől függetlenül a több százféle felvehető tudatmódosító szerrel, élelmiszerrel, illetve vitaminkoktélokkal is módosíthatjuk, sőt! A megfelelő szint elérésével megnyíló új skillekkel (melyek a kapitány társainál is ugyanúgy specializálhatóak) még az így elért eredményen is lehet egy nagyot facsarni.

A karakterfejlesztés egyébiránt kulcsfontosságú a játékban: a szakosodás alapvetően nem változtatható, de az egyes kategóriák (fegyveres harcok, kézitusa, tech skillek, vezetői képességek) és azok speciális területei átvariálhatóak és akár egyenként is fejleszthetőek. A specializált fejlődés ráadásul a társaság tagjaira külön-külön érvényes, így nem csak a viselkedésük kalibrálható (reakció, agresszió, stb.), hanem a felszerelésük, stat értékeik és perkjeik is általunk fejlődnek. Ezzel a kombinációval teljesen a kedvünkre formálhatjuk a csapat minden tagját, ezzel is növelve a küldetések, párbeszédek és a gameplay alatt a hatékonyságot.

Ha már karakterek: nagyszerű párhuzam vonható a klasszikus sci-fi sztereotípiák között, hiszen ahogy a Mass Effectben, a Star Warsban vagy épp a Firefly-ban, itt is felbukkannak a klasszikus westernhősök, sőt! Járműveik is, melyek gyakorlatilag elengedhetetlen kellékei az efféle intergalaktikus kalandoknak. Csak a Mass Effect nyomdokain lépkedve több ilyet is felfedezhetünk, hisz' a tech geek Parvati nem más, mint Tali' Zorah karaktere, Ellie a vagány mesterlövész Garrust testesíti meg, Nyoka szakasztott Ashley Williams, a kissé önfejű és vicces kompjúter ADA pedig, nos... a Normandy SR-2 szeszélyes sexbotja (EDI) ja, igen: az Ebon Hawk (KOTOR) és Normandy nyomdokaiba eredő bárkánk, a “megbízhatatlan” gyakorlatilag a Halcyon cluster Szentjánosbogara (Firefly), mellesleg számos vicces és jópofa esemény színhelye, ahol alkalomadtán a kapitány tudta nélkül még akár szarvasmarhák és mindenféle egyéb csempészáruk is előfordulnak a raktérben.

A hajó elnevezése már önmagában kétkedésre adhat okot: az “un”reliable nevéhez hűen egy ütött-kopott bárka, amely nem épp az a megbízható fajta. Akár az Ezeréves Sólyom, kicsit lepukkant, kicsit hektikus, ahol még a WC-ből is ömlik a víz - viszont kiváló otthonául szolgál a hatfős csapatnak, amelyben még egy harci robot is a legénység részét képezi (aki egyébként kiváló takarítógépként is hasznosítható és szeretőként sem utolsó - ugye, ADA? 😊). A bárka falai amellett, hogy elrepítik a seggünket az egyik bolygóról a másikra, a társasági élet központjául is szolgálnak: a konyhában történő heves vitatkozások, a célzás gyakorlására helyet adó raktér, a meghitt beszélgetések, vagy lágy légyottok helyszínéül szolgáló kajütök ugyanúgy a történet részei, mint a csillagbázisok, kolóniák, vagy elhagyott aszteroidák terraformálásra kijelölt helyszínei. A hajó olyan, mint a kapitánya: remélem Lana Ryder nem úgy végzi, mint Alex Hawthorne, a korábbi tulajdonos, aki valójában miattunk szagolja alulról a hajtóműv ... izé ibolyát.

A játék elbeszélése egyébként szép lassan adagolja az újabb és újabb helyszíneket: bár alapvetően két nagy bolygó, a Monarch és a Terra 2 felszínén játszódik a történet első harmada, elégséges mennyiségű kitekintőt kaphatunk az űrállomások és bázisok, aszteroidák vagy a többi bolygó leszállásra alkalmas helyszíneiből. Az OW alapvetően sandbox jellegű, szabadon kóricálhatunk bennük, de a bejárható területek nagyságát jól kivehető határvonalak jelölik. Ennek nyomós oka van, a fejlesztők több alkalommal is elmondták, hogy nem szeretnének Andromeda-jellegű gigantikus helyszíneket, inkább a rendelkezésre álló keretet próbálták megtölteni élettel.

A kevesebb néha több mezsgyéjén repülve ez a cél összességében sikerült is nekik. Akad ugyan némi botlás az újrahasznosított építőkockák miatt, de ahogy fentebb említettem, a shooting nagyot lendít ezen - igaz, önmagában azért nem lenne elégséges a sikerhez. Szerencsére az ellenfelek okosak, intelligensek, gondolkodnak és kihasználják a környezet adta lehetőségeket, ám bajban lenne a narratíva, ha csak likvidáló ellenfelekről szólna a történet. Ugyanúgy szerephez jut a lopakodás, a hacking, az egyszerűbb- és bonyolultabb fejtörők megoldása, amelyhez társaink is hozzáteszik a magukét, sőt: a vezetői képességeink hatására akár el is vihetik a cselekményt, megélve a saját kis dramatikus szappanoperába illő villanásaikat.

A Halcyon ökoszisztéma eléggé változatos világ, ám a sajátosságok ellenére a rendszerek többsége ugyanazoktól a hatásoktól szenved. A Földtől legtávolabb eső föderáció bolygóit általában más és más megavállalatok honosították, így alapvetően eltérő szolgáltatásra is szakosodtak: míg az egyik a tartós élelmiszerek köré építette a gazdaságát, a többiek fegyvereket, nyersanyagot, vagy épp gyógyszerek előállítását végzik. Egy közös bennük, ez pedig a szigorú szabályozás, amely ahogy lenni szokott, komoly érdekellentéteket, viszályokat és puskaporos helyzeteket szül. Frakciók feszülnek egymásnak, miközben néhány vállalkozó szellemű csoport inkább a függetlenedést választva próbál(na) a saját lábán megállni, feltételes módban persze.

Az már elsőre is fel fog tűnni, hogy ezen kis frakciók mindennapjai nem túl rózsásak és a kolóniák által bevezetett szankciók, illetve a hátráltatásuk mellett a Board sem nézi jó szemmel a függetlenedési szándékaikat. Megfelelő védelem nélkül ugyanis - legyen bármily' nemes a cél - a bolygók változatos környezete, s annak élővilága is tizedeli őket, melyet még a szakadár milicistákkal vívott csatáik is nehezítenek. Az ún. Kerekasztal viszont ügyet sem vet rájuk, ők ugyanis a megavállalatok felett gyakorol(nák) a hatalmat, és nem titkolt céljuk a totális kontroll megteremtése, legyen bármekkora is az ár.

A kalózok és szakadárok (ún. Marauderek) pedig azok, akik a fentiek közé épülve, a társadalom peremre szorulva afféle törvényenkívüliként mindent és mindenkit gyűlölnek, így gyakorlatilag katonai módszerekkel tolvajlásból és különböző bérmunkákból tartják fenn magukat. Nincs különösebb céljuk, habár néhányan épp a kaland kedvéért csatlakoznak hozzájuk, és attól sem riadnak vissza, hogy piszkos ügyletekhez asszisztáljanak - például a Board árnyékszervezeteként. A kialakult helyzet Nem telik bele sok idő és a játék szépen rávezeti a játékost arra, hogy itt nagyon nincs minden rendben, az egész felbolydult méhkast összetartó board terve pedig - hogy a Hope-on veszteglő kolonisták a jóba becsücsülve majd jól beindítják az újonnan épített emberi civilizációt és pénzgyárat - totálisan félresiklott.

A szerzőpárosra és az Obsidianra oly' jellemző 50'es évek noire science-fiction stílusvilága, változatos megnyilvánulásai és a közéjük szőtt történetmesélés küldetés- rendszerére (amely valójában szépen belesimul a felfedezés örömébe) felhúzott Outer Worlds legnagyobb vonzereje, ahogy észrevétel nélkül szippantja be a játékost a képzelt valóság vodkás-likőrös forgatagába. Finoman adagolva a brutális mennyiségű háttérinformációt gyakran okoz olyan helyzeteket, amelyben a játékos kénytelen a komfortzónájából kilépve állást foglalni olyan dolgok mellett, melyekre vagy nincs rálátása, vagy utánjárás nélkül kétséges a kimenetele. Persze, ez is a cél: az írói munka a kiválóan megírt karakterek elbeszélésein, vagy megbízásain keresztül vezeti végig a történetet, melyek annyira életszerű viselkedési jegyeket produkálnak, hogy könnyen érzelmi kapcsolatot teremtenek a játék és a játékos közt. Ráadásul mindezt úgy, hogy a szereplőkkel felépített emocionális köteléket kihasználva még döntési helyzetbe is állítják a főhőst, aki gyakran nem csak egy-egy frakciónak, de akár egy egész bolygóknak vagy ökoszisztémának is sorsdöntő ítéletet hozhat.

Ez a vibráló, impulzus-szerű hatás a játék egyik legnagyobb erénye, amely a fantasztikus történetvezetéssel, a téma feldolgozásával, a sötét humoros, ugyanakkor érzelmi töltetekkel operáló szerepjáték mivoltával bőven elegendő arra, hogy akár hónapokra is beszippantsa a játékost.

Nincs is jobb ismérve a JÓ videójáték fogalmának, mint amikor azt kívánod: bárcsak beleálmodhatnék még néhány grátisz órát a történetbe csak azért, hogy ezzel elodázzuk az ending képsorok eljövetelét. Valahol itt ragadtam én is mikor eme sorokat írom és talán épp ezért jelenthető ki bátran, hogy az Outer Worlds AZ igazi hiánypótló akció-szerepjáték, amely októberi debütálásával hosszú évek múltán hozta el újra azt a definitív történetmesélős sci-fi hangulatot, amit oly' sokan annyira szerettünk (és szeretünk ma is).