BattletoadsTeszt

A magamfajta harmincasok talán emlékeznek még az eredeti 1991-es Battletoads NES Turbo Tunnel pályájára, amely arról vált hírhedté, hogy szinte teljesíthetetlenül nehézre sikerült. Akkor persze nem létezett még a day0 (és gyakorlatilag semmilyen) patch lehetősége, így ha valami meggondolatlanul csúszott ki a fejlesztők kezéből, az gyakorlatilag már úgy is maradt. Érdekes egyébként, hogy miféle indíttatásból övezi underground hype a Battletoads reinkarnációját - ha csak nem azért, mert az akkoriban feltörekvő brit RARE a ‘90-es évek média-szenzációjaként hírnevet szerzett Teenage Mutant Ninja Turtles direkt ellenfeleként szánta a játékot.

Hajtotta a vitorlát az is, hogy a Nintendo-pénzelte angliai csapat rövid időn belül a kiotói óriás prominens 2nd party stúdiójává nőtte ki magát, szép sorban csurgatva ezzel a jobbnál jobb NES (később SNES) címeket (ki is járt nekik a a Seal of Quality plecsni). A mutáns teknőcök vs. békák táncát végül előbbi csapat nyerte, a Battletoads pedig megmaradt a videojáték zsáner egyik bohókás, groteszk vagánysággal nyakon csapott fekete bárányának… jobban mondva békájának.

Nem ez az első alkalom, hogy a Microsoft egykori underground játékokat kotorászik elő az ezredforduló környékéről: Phil Spencer ominózus 2013-as finom belépője (a Battletoadsos pólós prezi-blokk) sem volt véletlen, a Killer Instinct egykori RARE tulajdonban levő frencsájzának sikeres újraélesztése után evidens volt, hogy valami más is érkezik a britek kifőzdéjéből. Habár bő hét évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a 26 éves álmából feléledt békaság valósággá váljon. Ami kellemes meglepetés, hogy még mindig akad RARE szál a történetben, igaz, csak leheletnyi: ugyan a DLaLa Studios végezte az érdemi munka nagy részét, de a britek becsületesen végigasszisztáltak és kollaborálták a az egész projektet, elejétől a végéig így azért az ő kezük is csirizes maradt a nagy barkácsolás közben.

Na, de milyen lett a 2020-as Battletoads? Röviden: felemás. Egyfelől továbbra is csábítja az embert a rajzfilmszerű vizuális képorgia (a ‘80-as neonbeütésű szakaszok nagyon adják), a nagyszájú (és nagyképű) karakterek, és a megmásíthatatlan klasszikus beat'em up élmény, ami gyakorlatilag ugyanúgy kitölti a gameplay nagy hányadát, mint huszonsok évvel ezelőtt, habár - bizonyos szempontok alapján újra is gondolja azt a Battletoads élményt, amit gyermekkorunkban anno megtapasztaltunk. Az új epizód inkább egyfajta szerelmeslevél a leköszönő generáció népszerű zsánere felé felé egy kissé erőltetett, ám szerethető animációs kalandjátékba oltva.

Ahogy a franchise története, úgy Rash, Pimple és Zitz, a három jómadár sorsa is összefügg: a korai dicsfénynek már nyoma sincs, de egy közös kaland ismét összehozza a szuperbékákat, hogy a klasszikus árkád vonalon keresztül még egyszer belenyaljanak mindabba, ami egykoron “légy”eges volt számukra. Visszatérnek a kaotikus bunyók, a fejvesztett menekülés, az őrült száguldások (természetesen bérelt járgányokon), a látványos versenyek, és logikai és ügyességi feladványok is, sőt! a repertoárt kibővítve a platformer, de még az árkád shooter kvintesszenciáját is maximálisan kiélvezheti az, aki velük tart és bírja a gyomra. Az új Battletoads ugyanis nem hazudtolja meg magát és ugyanúgy viseli az elődei stigmáit (a csapongást és a kaotikus megvalósítást), mint az évtizedek során megjelent összes variánsa.

A narratív szál és a gameplay etapok közt sokszor érezni azt, hogy nincs koherens irányvonal a történetben, a játék csak úgy dobálja egymás után a különböző játékstílusokat és szinte erőlködve vet be mindent, hogy a figyelmet mindvégig fenntartsa. Ennek az lett a következménye, hogy bizonyos szakaszok minőségi szintje erősen hullámzóra sikerült. Így akadnak, melyek elnagyoltak, töltelékként funkcionálnak, vagy épp túlzottan nehéz mivoltukkal próbálják a játékidőt kitölteni. Alapvetően fel sem tűnnének, ha az amúgy is gyors tempójú játékmenet flow élménye elkapja a játékost - inkább akkor érezhető a “vörös béka” effektus, ha újrajátszuk vagy újra próbáljuk ezeket a fejezeteket.

Szerencsére a gyengébb etapokat valamelyest ellensúlyozzák azok, amelyek egész jól sikerültek, vagyis mindig mesteri kivitelezéssel párosultak - úgymint a beat'em up szekciók, ahol a kombóra épülő pofozkodáson van a hangsúly. Ezeknél nagyon jól érezni azt, hogy minden egyes mozdulat, animáció, képesség vagy jelenet szinte hangversenybe illő módon van koreografálva és kiváló visszajelzést ad a játékosnak - akármelyik karakterrel is küzd éppen. Az új mozdulatok, a team kombók, vagy a karakterswap lehetősége és az eltérő stílusokból (erő, gyorsaság, technika) adódó mozdulatok pedig ízletes masszává állnak össze a legvégén. A bunyót felváltó platforming, vagy egyéb zsánereket ötvöző kiállások inkább stressz levezetésként használhatóak, de a narratívának köszönhetően nem akasztják meg annyira a cselekményt, mint várnánk tőlük, sőt! A Battletoads olykor veszettül jól forgatja a rá jellemző kiszámíthatatlan zagyvaságot, így a meglepetéseknek hála ez inkább pozitívan sül el, ami az egyik legnagyobb erénye a DLaLa játékának (leszámítva az utolsó harmad erölködéseit, de ezt nézzük el neki). A három players couch-coop szintúgy veszettül jól áll neki, főleg a Rayman-szerű áthallásokkal, így ezért is szép nagy kudos jár.

A Bossharcok hasonlóképp a játék lényegi mivoltához, a ‘80-as, ‘90-es évek oldschool mechanikáját követik. A siker garantált, ha a velük egykorú árkád játékok klasszikus trükkjeit követjük, azaz: a felmenőikkel azonos módon, az ugrabugra, a kitérések-hárítások és a megfelelő időben bevitt támadások ideális együttállásában murdálnak meg leggyorsabban. Minden egyes ilyen harc egy-egy speciális gameplay mechanikai láncra épül fel, és ezek ismerete szükséges is lesz ahhoz, hogy végigasszisztáljuk a három dude legújabb, szteroidtól duzzadó ámokfutását.

Habár a kampány enyhe szóval is kaotikus és a stílus kedvelőinek az egész egy bizarr utazásnak hat majd, valójában nem túl hosszú kalandra kell készüni, ez pedig sajnos érződik is a játékon is. Olykor feltűnhet (és fel is fog), hogy a szóban forgó cselekmény (illetve a bugyuta minijátékok tömkelege) a történet szempontjából vagy teljesen felesleges, vagy időhúzó szándékkal erőlködik kitolni a játék szavatosságát, esetleg csak a keresgélhető cuccok gyűjtögetése miatt szorulunk további ismétlésekre (már ha perfekcionistaként az összes jópofa csecsebecsét meg akarod nyitogatni). Mindenesetre a Battletoads 2020-as visszatérése talán azzal lep meg legjobban, hogy totál másképp szolgáltat videojátékos élményt a mai gamer társadalom számára: egy korokon és stílusokon átívelő nosztalgikus kaland, néhol erőltetett (és talán ezért elhasaló) groteszk humorral felcicomázott köntösben. Rétegjáték, de az becsülendő, hogy majd' harminc év után is hű maradt önmagához.