Kingdoms of Amalur: Re-ReckoningTeszt

Vannak olyan napok, amikor elképesztő öregnek érzem magam. Például, mint amikor pár napja Macaulay Culkin kitweetelte, hogy 40 éves. Nem mondom, hogy pár percig nem ültem csendben a gép előtt, kicsit átgondolni, hogy hova is tűntek az évek. Az Amalur is hasonló érzéseket váltott ki belőlem, hiszen amikor legutoljára kalandoztam a világában, az nyolc éve volt.

Más országban éltem, más dolgokat tartottam fontosnak, és igazából: egy kicsit más ember voltam.

Az viszont biztos, hogy az eredeti játék az egyik legnagyobb meglepetés volt számomra abban a generációban, rendkívül jól eltalálta sok RPG rajongó ízlését, és sok mindenben meg is előzte egy kicsit a korát. Warhawk kollégám értekezett róla egy komolyat, amit nagyon ajánlott elolvasni mielőtt tovább haladsz, hiszen azon kívül, hogy egy remek írás, lényegi változások az alapjátékban nem történtek, így azokra nem is nagyon térnék ki.

A THQ Nordic nagyon belehúzott az elmúlt években, sorra jelentetik meg korábbi sikerjátékok újrafeldolgozását, aminek jelenlegi tesztalanyunk is “áldozatul” esett. A mostani portolást a Kaiko Games készítette, akik a Darksiders 1 és 2 feldolgozásáért voltak felelősek. A legnagyobb ráncfelvarráson természetesen a grafika esett át, ami most már szép & divatos 4K-ban tündököl, legalább is Xbox X és PC platformokon, a PS4 Pro tulajoknak be kell érniük a felskálázott 4k-val, cserébe viszont mindenhol 60 fps-sel kalandozhatnak. Már az eredeti játék is remekül nézett ki, viszont így, feltekerve a látvány már-már kurrens-gen színvonalon mozog néha. Sajnos ez a játék többi eleméről nem mindig mondható el - de ne rohanjunk ennyire előre.

Az Amalur egy vérbeli akció RPG, ahol nagy hangsúlyt fektettek a felfedezésre és a történetre is, attól függetlenül, hogy talán az egész játék legélvezetesebb része maga a harc, mivel akciódús szerepjátékokban elég ritkán látott szabadságot ad a játékos kezébe. Kis túlzással tényleg olyan “hibrid” karakterosztályt csinálunk magunknak, amilyet csak szeretnénk. Az összecsapások még mindig látványosak, gyorsak, és szinte igen nehezen unhatóak. Az újjávarázsolt effektek nagyon jól néznek ki, néha egy kicsit köhög az fps, de ezen, és az esetleges kamera elvándorláson kívül tényleg nem nagyon lehet mibe belekötni.

Amit viszont nagyon sajnálok, hogy ezt a körülbelül két évet még minimálisan sem használták ki arra, hogy komolyabban belenyúljanak a játék menü és kezelési rendszerébe, pedig ezen a területen lett volna mit áttervezni.

Egyszerűen azért, mivel bár sok aspektusában máig megállja a helyét a játék, azért a 2012-es kabátot nem sikerült teljesen szögre akasztania. Ami anno még elment egy RPG esetében, azt mostanra (másoknak) sikerült lényegesen használhatóbbá és modernebbé varázsolni. A legfőbb pronléma az, hogy túlságosan sok időt töltünk el a különféle, mai szemmel nézve erősen túlbonyolított menükben. Vagyis: ha csak a főszálat szeretnénk végigvinni, akkor is legalább 40 órányi játékról beszélünk - ebbe, ha beleszámoljuk, hogy minden frakció összes mellékküldetését szeretnénk abszolválni, miközben felfedezzük az egész világot akkor simán 100 óra felé tendál az a játékidő mutató. Ebben ugyan már benne van a két DLC, amit ez a kiadás tartalmaz, és még erre jön a jövőre megjelenő, frissen bejelentett új Fatesworn DLC, ami elviekben a történetet fogja tovább görgetni.

Ez ugye - akárhonnan is nézzük - nem kevés, és mint minden szerepjátékban itt is szignifikáns mennyiségű időt fogunk a menükben tölteni, ami a 8 év alatt lassan elkopott tolerancia küszöbömnek néha már azért sok volt. Arról van szó, hogy manapság már sokkal kiforrottabb és letisztultabb megoldásokkal találkozhatunk - az Amalurban ismét elmerülve elvártam volna, hogy jobban a 2020-as igényekhez igazítsák a játékot.

A jó hír viszont az, hogy ezen kívül nem nagyon találtam semmit, amibe úgy isten igazából bele tudnék kötni, és megint azon vettem észre magam, hogy éjjel kettő van és teljesen elvesztem Amalur világában. A hangulat, a látvány, az egész millő annyira egyedi és megkapó még mindig, hogy simán beszippantja az arra fogékonyakat, és tényleg annyira nagy a szabadságfaktor, és annyira élvezetes a harc, hogy máig szinte megunhatatlannak tartom a játékot, holott tudom, hogy sokaknál azért hamar monotonná vált anno.

Nem vagyok benne biztos, hogy aki egyszer már végigélte ezt a kalandot, annak érdemes újra beleugrania, függetlenül attól, hogy egész baráti árcédulával jelent meg. Akinek viszont kimaradt, és nem kap sikítófrászt attól, ha meghallja valamiről, hogy “remaster” meg “retro”, meg “régijáték” annak szívből tudom ajánlani, mert ár/érték/élmény arányban, szerintem így, akció-RPG kategóriában nagyjából verhetetlen a cucc.