Broken Sword - Shadow of the Templars: ReforgedTeszt

Nem is ez volt a gond, hanem ha már arra jártak, átírtak egy-két sort is a szövegben, kiszedték a meghalásokhoz tartozó jeleneteket, illetve a francia újságíró hölgy, Nico szerepét egy kicsit hangsúlyosabbá tették. Tehát pont olyan változtatásokat eszközöltek, amiket a frissen érkező játékosok akár még értékelhettek is, a régi rajongók azonban ferde szemmel néztek ezek (mármint a változtatások) mindegyikére.

A fentiek után a Reforged kicsit más irányban próbálkozik. Egyrészt visszanyúltak az eredetihez, ami azt jelenti, hogy nincsenek új jelenetek és párbeszédek, minden teljesen ugyanúgy történik, ahogy 1996-ban. Aprólékosan újrarajzoltak mindent, immár 4K-ban tündököl a grafika, és valóban fantasztikusan is néz ki minden helyszín és karakter egészen a legapróbb részletekig. Vizuálisan egyébként a Broken Sword megelőzte a korát - pedig volt akkoriban néhány igen szép kalandjáték -, és mivel egy gombnyomással lehet váltatni a régi és új kinézet között, erről most is megbizonyosodhatunk. Ezzel együtt nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a felújítás valóban csodaszép lett, egészen biztosan ez a legnagyobb erénye, akár már emiatt érdemes volt elkészíteni.

Ugyanilyan ráncfelvarráson estek át a hangok is, ami főleg a szinkronban érezhető. Érdemes meghallgatni a korabeli narrációt, agyontömörített és "koszosan" szól, a remaster viszont hozza a ma elvárt szintet. Bevallom egyébként, hogy elsőre azt hittem, hogy újravettek minden szereplőt más színészekkel, annyira karakteridegen volt Nico hangja (a másik főszereplő, George Stobbart teljesen stimmelt). Egy fiatal huszonéves lányhoz egy erősen ötvenes, kiélt luxuskurtizán orgánumát gondolták jónak castingolni, de visszahallgatva a régit, ő mindig ilyen volt sajnos - szerintem a játéktörténelem egyik leginkább oda nem illő szinkronteljesítményét prezentálván ezzel.

Ha valaki esetleg nem ismeri a Broken Sword sorozatot, foglaljuk össze, mitől is különleges. A kilencvenes években aranykorukat élő point and click kalandjátékok közül ponyvaregényes hangulatával és történetével lógott ki leginkább (előbb volt danbrownos, mintsem az író regényei megjelentek volna), a templomosok összeesküvéséről szóló történetet a zsánerhez képest sokszor akciódúsabb jelenetsorokban mutatva be, mint versenytársai jelentős része. És rengeteg, extrém hosszúságú párbeszédben. Ez az, ami 20-30 évvel ezelőtt szintén nem tűnt fel, és legkevésbé sem zavart senkit sem, ma viszont egészen anakronisztikusnak tűnik. A beszélgetések nagy része egyáltalán nincsen feszesen megírva, amikor a fontos információ már átjött, a résztvevők még akkor is váltanak 4-6 mondatot egymással, bármi is legyen a téma.

Nyilván mára megváltoztak a fogyasztói szokások, még a boomer gamerek is sokat puhultak, de míg a Lucasarts kalandjátékai például ezen a téren is tökéletesen öregedtek, addig számomra ez 2024-ben már túl sok volt. Még szerencse, hogy nagyjából ötödik alkalommal játszottam végig a történetet, ezért ahol akartam, tudtam ugrálni a beszélgetésekben, de aki elsőre kezd neki, készüljön maratoni szócsatákra.

Régi címek felújításához méltó módon természetesen most is érkeztek kényelmi funkciók. Egyrészt van két játékmód, az eredetit ("Classic") nem kell magyarázni, a könnyítettben ("Story") kiszedték azokat a környezeti interakciókat, amik kizárólag színesítő funkcióval bírnak (tudjátok, amire rákattintva valami vicceset mond a szereplő, ezzel is emelve a játék hangulatát), így károsítva a felfedezni vágyókat és kielégítve az inkább sétálószimes igényekkel érkezőket. A játékmódok mellett kapunk egy csomó beállítási lehetőséget is, amelyek egy része abban segít, hogy könnyeben megtaláljuk az előrejutást segítő utat, de akadnak olyanok is, amik csalásmentesen tényleg csak megkönnyítik az életünket, mint például az aktuális képernyő azonnali elhagyása, ha duplán kattintunk a kijáratra. A végigjátszás 8-10 órás hosszúsága nagyságrendileg úgysem fog változni.