Spawn: ArmageddonComix

Magyarország, egy vidéki kisváros óvodája, valamikor a kilencvenes évek végén: öt-hat éves kisgyerekként szinte minden időnket a játék tölti ki, a világról és az életről még vajmi kevés tudomásunk van, viszont épp elég képzelőerővel rendelkezünk ahhoz, hogy két pofára faljuk az akkorra már nálunk is utat törő nyugati popkultúrát. Tévésorozatok, mozifilmek, rajzfilmek, játékfigurák, videojátékok és nem utolsó sorban képregények formálják akkor még fejlődő agyunkat és személyiségünket, olyan korban, amikor még olvasni sem tudtunk – de ez nem akadályozott minket abban, hogy néhány színes jelmez, látványos csata és szép rajz levegyen minket a lábunkról. Az ezen alkotások által fellobbantott hatalmas láng azóta nemhogy enyhült, de elkísért egészen a felnőtt korba, és bizton állíthatom, ha akkor és ott máshogy alakulnak a dolgok, talán ma én sem írnám le ezeket a sorokat. Az olyan meghatározó szuperhősök, mint Pókember, Batman, vagy Superman fénysebességgel furakodott be a szürkeállományunkba, ám a képregényfüzetek sokasága között volt egy cím, ami még az említetteknél is jobban felkeltette az érdeklődésünket. Név szerint: a Spawn. No, nem kifejezetten azért, mert jobban tetszett, vagy jobbnak tartottuk teszem azt egy Pókembernél – hanem mert olyan brutális képi világa volt, hogy attól mindnyájunkat kivert a víz. Rondábbnál rondább démonok, undorító pokolbéli kreatúrák, azaz minden, amit egy művészetre fogékony, rajongói vágytól túlfűtött fiatalembert érdekelhet. Kivétel nélkül mindenki imádta. A mai hiperérzékeny, a legkisebb erőszakra is ugró, túltolt polkorrekt világban biztosan sokan húzzák a szájukat, és nehezen tudják elképzelni, hogy akkoriban még boldogan megfértek egymás mellett a kitépett szívek és a vasárnap reggeli mesematinék – bármiféle káros következmény nélkül. Mint megannyi más hőst, úgy Spawnt is az egyik akkori barátunk jóvoltából ismerhettünk meg, aki egy napon beállított néhány képregényfüzettel, és ami ezután jött, azt valószínűleg mindenki sejti: az elkövetkezendő napokban mindegyikünk kikönyörgött egy Spawn-képregényt, a szülők pedig minden különösebb hezitálás nélkül meg is vették azt – hiszen egy füzet, melyben köpönyeges figurák repkednek össze-vissza, csak nem lehet olyan brutális és ártalmas, nemde?

Spawn 1992-ben indult hódító útjára (nálunk két évig futott, 1997-től 1999-ig, mielőtt a horribilis jogdíjak miatt több más sorozattal egyetemben megszüntette a magyar képregénykiadás akkori pápája, a Semic), a karakter Todd McFarlane író-rajzoló fejéből pattant ki, aki miután egy sor népszerű szuperhős útját egyengette, végül dobbantott a nagy kiadók háza tájáról, hogy sajátot alapítson, mivel a DC-nél és a Marvelnél dolgozva nem érezte úgy, hogy az alkotók olyan fokú kreatív szabadságot, tiszteletet és megbecsülést kapnának, mint amennyit megérdemelnek. Nagy kockázatot vállalt, amikor hatodmagával megalapította az Image Comics-ot, de bejött: elképesztően rövid idő alatt húzta fel a vállalatot a semmiből, és ebben a legnagyobb szerepe pont a Spawn-sorozatnak volt, melynek legelső számából több mint másfél millió példányt adtak el. A Pokolivadék egy csapásra a legnívósabb képregényfigurák közé katapultált, a széria pedig jó pár évig terpeszkedett az eladási listák élén, és bár idővel az eredmények ingadozni kezdtek, sokáig ott maradt még a top 10-ben. McFarlane gyakorlatilag egy egész brandet épített a karakter köré: a szintén általa alapított McFarlane Toys aprólékos kidolgozású játékfigurákat és szobrokat készített a képregény szereplőiből, idővel videojátékokat is kiadtak Spawn főszereplésével, és még egy igencsak jó, az eredeti alapanyaghoz méltó rajzfilmsorozatra és egy B-kategóriás mozifilmre is futotta – a Pokolivadék tehát halhatatlan képregényes ikonná vált. Bár ama rosszmájú megjegyzésekkel, hogy McFarlane elsősorban biznisz-alapon közelítette meg a dolgot, nehezen lehetne vitatkozni (azzal már annál inkább, hogy a Spawnt csak azért találta ki, hogy eladhasson néhány akcióbábut), közben lehetetlen elmenni amellett, hogy milyen markáns főhőst és micsoda komplex univerzumot hozott létre.

A Spawn lényegében a Faust egy modernkori változataként is felfogható. Al Simmons a CIA bérgyilkosaként borzalmas tettek egész sorát követte el az amerikai kormány nevében, ám egy idő után a munkája még számára is megkérdőjelezhetővé vált erkölcsileg. Mivel a világ legbefolyásosabb hírszerző ügynökségénél nemigen díjazzák az önálló gondolatokat és a parancsoknak való ellenszegülést a Simmons-féle hidegvérű, érzéketlen gyilkológépektől, főnöke, Jason Wynn megöleti a férfit, aki a Földön elkövetett rettenetes bűnei miatt a Pokolra kerül. Ott alkut köt a túlvilág egyik helytartójával, Malebolgiával: újra visszatérhet feleségéhez, Wanda Blake-hez, akit mindennél és mindenkinél jobban szeret, és akiért bármit hajlandó lenne megtenni, cserébe elvállalja, hogy tábornokként vezeti majd a Pokol seregeit a Mennyország ellen az Armageddon mindent eldöntő csatájában. Az összecsapás vészesen közeleg, ezért Malebolgia minden évszázadban kiválaszt egy embert, akiből halála után Pokolivadékot csinál, és akit a serege élére állíthat, hogy győzelmet arathasson – ami jelen esetben a korlátlan világuralmat jelenti. Csak egy a baj: mivel a Pokol tűzforró malmai nagyon-nagyon lassan őrölnek, Simmonst öt évvel később dobják vissza, és hamar kiderül, hogy anélkül írta alá a végzetes szerződést, hogy elolvasta volna az apró betűs részt. Meg kell hagyni, McFarlane nem siette el Spawn történetének mesélését: annak a bizonyos mindent eldöntő Armageddonnak pontosan 13 éven és 149 részen keresztül ágyazott meg, és ez idő alatt mondanom sem kell, rengeteg minden zajlott le a sorozatban. Spawn számtalan ellenféllel ütközött meg és szintén számtalan ellenfelet győzött le, többször is megjárta a Poklot oda-vissza, szövetkezett egykori barátjával, aki Simmons halála után feleségül vette Wandát és egy lánygyermeket nemzett neki, Cyant, a felismerhetetlenségig megégett testére telepedett idegparazita komoly átalakuláson esett át, majd egy időre a Pokol és saját láncai szorításából szabadulni próbálva össze-vissza kóborolt a nagyvilágban, és végül megölte Malebolgiát, de a gonosz teremtmény megüresedett trónját már nem kívánta elfoglalni.

Közben Spawn rájött, hogy ő is csupán egy sakkbábú a Menny és a Pokol könyörtelen játszmájában, ahol előbbi tulajdonképpen nem sokban különbözik utóbbitól – mindenki a saját pecsenyéjét sütögeti, mindenki magának akarja a világot, és ebben a brutális viaskodásban az emberi élet, sőt, bármilyen élet úgy en bloc szart sem ér. Ironikus, hogy az egyetlen, aki mégis felveszi a kesztyűt az összes gonosz erő, a Menny és a Pokol ellen is egyaránt, egy olyan valaki, aki a Pokolból érkezve, saját sorsát megtagadva ragad fegyvert, hogy fellázadjon a túlvilág bábmesterei ellen, szerettei biztonsága érdekében. Hogy az ember, aki földi életében megannyi borzalmat követett el, aki nem minden esetben országa, mint inkább saját vérszomja miatt valóságos tömegeket mészárolt le, magát végül a jó cél szolgálatába állítja. Az Armageddon című 15 részes sztori ennek az erőszakkal, szenvedéssel, hullákkal és nekroplazmával kikövezett útnak a vérgőzös, katartikus, mindenféle korláttól és kompromisszumtól mentes epikus betetőzése. Mondhatni, épp ideje volt ennek: az Armageddon megmentette a sorozatot az akkorra már évek óta csökkenő színvonal zűrzavaros posványától, és eltérítette attól a szakadéktól, mely felé a jubileumi századik szám után kezdett lassan, de biztosan zuhanni. Enyhén szólva is nagyon kellett egy ehhez hasonló nagy volumenű történet. Ugyan a sorozatnak mindig is akadtak rosszabb epizódjai, állandó gyengepontjai, vagy épp végtelenségig elnyújtott történetszálai, McFarlane és írócsapata ügyesen lavírozott az események között, és a gyakori hibák ellenére is képes volt mindvégig fenntartani az olvasók figyelmét. Azonban a már említett jubileum után mintha fogyni kezdett volna a kraft. A cselekmény folyamatosan ismételte önmagát, a főhős egyre szerencsétlenebbül sodródott az árral, ráadásul az sem segített sokat a végeredményen, hogy McFarlane és írótársa, Brian Holguin (aki korábban sikeresen vitte a szériát, de aztán mintha megremegett volna a keze) megpróbálták a lehető legjobban csűrni-csavarni a Spawn eredete körüli rejtélyeket.

Ahelyett, hogy ez a sorozat javára vált volna, inkább csak egyre irritálóbb mederbe terelte az összképet. Az még hagyján, hogy nagyjából minden szám elején elmondja a narrátor, vagy ha nem ő, akkor a karakterek mondják el egymásnak ugyanazt a főhősről (ez nyilván azért kellett, hogy a laikus olvasó bármikor be tudjon kapcsolódni a sztoriba), de hogy Cogliostro, aki elvileg mindent tud Spawnról, mégsem mond róla semmit, jobban mondva potom száz részen keresztül írja körül a büdös nagy semmit tőmondatokban beszélve, és amikor a kesze-kusza rajzok miatt (Angel Medinának legalább akkora szerepe volt a romló színvonalban, mint a történetíróknak) már azt sem látod rendesen, hogy voltaképp mi is történik a paneleken, az véleményem szerint minden magára valamit is adó jó ízlésű Spawn-rajongó vérnyomását az egekig tolta. Az Armageddon azonban egyáltalán nem szenved ilyen és ehhez hasonló gyermekbetegségektől. David Hine, McFarlane és Holguin segédletével Spawn végre újra a régi fényében tündökölt, és gyakorlatilag csúcsra járatták a sorozatot. Végre minden kérdésre választ kapunk, régi utalások, korábban elejtett, ártalmatlannak tűnő félmondatok nyernek értelmet, Spawn eredete, jelentősége és rendeltetése is tisztázódik, miközben a Menny és a Pokol brutális, több millió életet követelő háborúba indul egymás ellen. Hine egy pillanatig sem szégyelli magát, és mindent bevet a siker érdekében: agyaras-szarvas szörnyetegeket, túlvilági démonokat, ocsmányabbnál ocsmányabb agyszüleményeket, mindent, ami csak szem-szájnak ingere. Városok pusztulnak el, emberek halnak gyomorforgató halálnemeket, immáron nem csak a világvége egyik lehetséges változatát láthatjuk, hanem maga a nagybetűs Apokalipszis elevenedik meg a szemünk előtt. Olyan az egész, akár egy bibliai vízió, a Jelenések Könyvének modern, XXI. századi változata – ahol még a mindenható Úr sem jelent feloldozást, aki némely vonásaiban még magánál a patás Ördögnél is rosszabb.

Hine az egész Armageddont, az emberi faj minden gyarlóságát, tökéletlenségét, hibáját és teljes történelmének összes konfliktussal teli fejezetét Isten és Sátán szánalomra méltó, kicsinyes viaskodására vezeti vissza. Gyönyörű, boldog, virágzó világot teremthettek volna, ehelyett óvódások módjára civódnak egymással (nagyszerű poén, hogy mielőtt visszanyernék eredeti formájukat, két kisgyerek testében jelennek meg), a világegyetem születése óta, nemzedékek hosszú sorainak elszenesedett csonthalmain. Képtelenek megtagadni önmagukat, tulajdonképpen az ember felnagyított tükörképei ők, és így válik az Armageddon egy brutális, giccsmentes és kendőzetlen tanmesévé magáról az emberről. Ennek következtében a Mennyország ábrázolása is bőven messze van attól a klasszikus, tiszta, földöntúli, boldog, bárányfelhős több évszázados képzelgéstől – hiszen, ha Isten saját képmására teremtette az embert, és tudva azt, hogy milyen módszeresen pusztítjuk környezetünket, társainkat és egymást, akkor mégis milyenek legyenek alkotóink és a bibliai édenkert? Az Armageddon minden szempontból egy új szintre emeli az egész Spawn sagát, és gyönyörű, katarzissal teli pontot tesz az Ivadék tragikus történetének végére – illetve sajnos csak tenne.

Ezt nem is lehet másként, mint valódi, eposzi tragédiaként értelmezni. Az ember, aki egykor hazájához hű hidegvérű gyilkos és szerető férj volt, majd egy groteszk pokolbéli teremtmény lett, aki zavaros emlékektől és egykori felesége iránti halhatatlan szerelemtől fűtve harcra kelt angyalokkal és démonokkal, végül megváltja a világot, Istennel és Sátánnal egyenértékű mindenhatóként, ugyanakkor magát már nem tudja megmenteni. A pusztító háborúnak vége, mindkét oldal felett ítéletet mondanak, a Föld biztonságban van, és végül eljön az ideje, hogy Spawn szembenézzen a múltjával, azzal a borzalmas rémtettel, amit halála előtt még emberként követett el, és amely addig teljesen ismeretlen volt előtte – azzal a szomorú, kijózanító igazsággal, hogy nem Spawn a szörnyeteg, hanem maga Al Simmons. Az Armageddonnal remek befejezést kaphatott volna a sorozat: noha a Spawn bűnei alól való feloldozás akár örökké is eltarthat, a széria addigi 15 évét, 164 számát, a narratíva ívét, valamint azt figyelembe véve, hogy az Armageddonról csakis szuperlatívuszokban lehet beszélni, talán itt kellett volna abbahagyni az egészet.