Batman: A gyilkos tréfaComix

Lelki szemeimmel szinte látom magam előtt a régmúlt bociszemű, a fénysebességgel betörő nyugati popkultúrát két pofára zabáló ifjú férfipalántákat, akik 1990-ben a magyar újságosbódék előtt lecövekelve és egy tapodtat sem mozdulva szuggerálták a frissen indult Batman-képregénysorozat kemény 58 forintért vesztegetett első számát, szinte már könnyes imádsággal remélve, hogy hosszú és kitartó kálváriájuk után szüleik majd megveszik nekik a hőn áhított füzetet. Azt legalább ennyire képes vagyok tisztán elképzelni, hogy miután a kitartó munkával teperő gyermek végre kézhez kapta a tárgyalt képregényt (mert hát az esetek többségében valószínűleg apa-anya engedett a csábításnak, hiszen ami tele van színes, rajzolt képekkel, az csak nem lehet annyira ártalmas egy kiskorúnak, nemde?), majd egy felhőtlen, vidám, színes-szagos kalandra számítva kinyitotta azt, döbbent sápadtsággal, ha nem egyenes megrázkódtatással reagálta le a füzetben látottakat. A gyilkos tréfa (eredeti megjelenés: 1988) ugyanis nem az a képregény volt, amire a korabeli naiv rajongók számítottak – még Tim Burton Batman-filmjének tükrében sem. Csak ízesítésképpen: Batman a sztori elején látogatást tesz ősi ellenségénél, Jokernél, az Arkham Elmegyógyintézetben, azonban csakhamar kiderül, az őrült bohóc egy újabb ravasz szökést hajtott végre, majd ezután vesz egy romos vidámparkot, egyetlen kézfogással megöli a tulajt (akinek szája Joker mérgétől groteszk, félelmetes vigyorra húzódik), majd hasbalövi Barbara Gordont (azaz Batgirlt), lebénítva ezzel a lányt, majd meg is erőszakolja, végül magával viszi a sokkot kapott Gordon rendőrfőnököt a vidámparkjába, hogy meztelenre vetkőztetve felültesse a hullámvasútra, és közben meggyalázott lánya fényképeit mutogatva az őrületbe kergesse őt. És még csak az első néhány oldalon járunk...

Alan Moore-t felesleges bemutatni minden magára valamit is adó szuperhősképregény-rajongónak, és a tájékozottabb olvasók számára az sem túl meglepő, hogy a legendás író utólag már sokkalta kritikusabban nyilatkozik arról a műről, amit a legtöbben nem csupán a Batman-Joker történetek, de maguk a szuperhősképregények alfájának és omegájának tartanak a Watchmen után. Elsősorban a Watchmen erre a képregényre gyakorolt hatását nevezi meg legfőbb negatívumnak, és ha jobban belegondolunk, van is ebben valami (mármint ami a sztorira rávetülő árnyékot illeti, nem azt, hogy ez hiba lenne), viszont mindamellett, hogy minden tiszteletem Moore-é, ebben egész egyszerűen nincs igaza. A gyilkos tréfa ugyanis mesteri narratívával rendelkezik, a Batman-mitológiában és univerzálisan is örök érvényű kérdéseket vet fel, valamint olyan pszichológiai mélységekbe merül alá, ahol addig szuperhősképregény még nem járt – maximum csak az előbb említett Watchmen. Annyi különbséggel, hogy amíg az 12 részben mutatta be a köpenyes igazságosztók deheroizálását és kőkemény társadalomkritikát is gyakorolt, addig A gyilkos tréfa mindössze 48 oldalon ad hatásos képet Batman és Joker összetett viszonyáról és az őrület derűs kötetlenségéről – és még így is zokszó nélkül minden idők egyik legjobb képregénye. Manapság, a túltolt, alaptalan hype korában minimum enyhe ferdítésnek tűnhet a megállapítás, de ha valaki a kezébe veszi ezt a füzetet és elolvassa, az nem csak nagyjából, hanem ténylegesen is minden fontosat megtudhat Batman és Joker kapcsolatáról. Moore mindezt úgy éri el, hogy felismerte azt, amit addig nem igazán feszegettek a Batman-univerzum korábbi írói: hogy a két figura nem csupán ellentéte, hanem egyenesen a tükörképe egymásnak, mi több, Batman sem sokkal különb, mint azok, akikkel folyton folyvást harcol.

Moore erős, azóta is elszakíthatatlan párhuzamot von a két karakter között. Mindkettőjüknek volt egy rossz napjuk, amely során olyan fájdalmas és gyógyíthatatlan tragédiát éltek át, ami örökre megváltoztatta az életüket, és amitől mindketten bukott, megszállott, sőt, pszichológiai értelemben elmebeteg figurák lettek. Amíg Batman esetében ezt a szülei meggyilkolása idézte elő, addig Joker eredete ismeretlen volt az olvasók előtt (legalábbis eddig, de erre mindjárt visszatérünk), viszont az ő múltja sem sokkal szívderítőbb, és hát a történtek ismeretében felmerül a kérdés, hogy vajon lehetne őt, vagy akár Batmant hibáztatni azért, hogy azt tesznek, amit tesznek – mert ilyen körülmények között az, hogy valaki megőrül, nem csupán lehetségesnek, hanem egyenesen logikusnak tűnik. Moore egy kifejezetten merész lépést tett meg, amikor úgy döntött, hogy sok-sok év után lerántja a leplet Joker származásáról, ami egy ilyen karakternél, mint ő, akinek az eredettörténetére települt sűrű köd nem csak előnyére válik, hanem egyik legfontosabb, legnívósabb jellemzője, simán felér egy művészi öngyilkossággal, azonban Moore azzal a frappáns csavarral oldja meg a dolgot és kerüli el a nyilvános megkövezést, hogy visszaemlékezéseken, azaz Joker megbomlott, őrült elméjén keresztül meséli el a figura keletkezését, amely alapból megbízhatatlan, és ezt egy ponton még saját maga is elismeri („Nem vagyok benne egész biztos, hogy mi volt az. Néha úgy emlékszem, néha úgy.”), így Moore gyakorlatilag úgy meséli el Joker eredetét, hogy voltaképp nem meséli el.

Ez pedig több szempontból is telitalálat. Egyrészt nem fosztja meg a karaktert az őt övező hatásos misztikumtól (aminek eloszlatásával egyébként mostanában Geoff Johns is serényen próbálkozik), másrészt ez a titokzatosság kifejezetten illik hozzá. Kőbe vésett alapok helyett Moore a kezünkbe adja a választási lehetőséget, és innentől kezdve csak az olvasó dolga, hogy eldöntse, amit lát, az valóban az igazság-e, vagy csupán egy őrült elme hamis téveszméje. Akárhogy is, A gyilkos tréfa után Joker már nem volt az a bohókás, gonosz terveket kiagyaló, de még így is nehezen komolyan vehető tréfamester, mint azelőtt. Nem is lehetett. A hús-vér fizikai valója ellenére egy természetfeletti entitás, egy kiszámíthatatlan, rémisztő ellenpont vált belőle, aki csakis a Sötét Lovag miatt létezhet, és ez ugyancsak igaz fordítva is. De amíg Batman a bűn elleni hadjáratával elkeseredetten próbál értelmet adni saját tragédiájának, addig Joker pont ezt az értelmet akarja görcsösen kigúnyolni, miközben ironikus módon pontosan azon ügyködik, hogy logikát keressen a megtébolyult világban, annak a bebizonyításával, hogy egy rossz nap mindenkinek elég a komplett elmebajhoz – és a helyzet keserűségét végeredményben az adja, hogy hiába minden erőfeszítés, sem egymást, sem önmagukat nem képesek saját nézeteikről meggyőzni. Ez pedig egyenesen elvezet a tragikus felismerésig, amivel tudat alatt mindketten végig tisztában voltak. Nincs megváltás és happy end, csak az örökös harc, az őrület és az erőszak megállíthatatlan, végtelen körforgása, amitől egyikük sem tud megszabadulni.

Ennek végső tudatosulása egy hátborzongató zárójelenetében csúcsosodik ki, ahol olyan helyzetben láthatjuk a két ősellenséget, amelyben sem az előtt, sem az után nem volt sok példa. Olyan, eddig ismeretlen arcukról mutatkoznak meg, amely egyből beleégett, mind a képregénytörténelem nagykönyvébe, mind az olvasók agyába: Joker levetkőzi minden őrültségét, és néhány pillanatra komoly, már-már racionális emberként nyilvánul meg, és a sápadt, falfehér arc és a groteszk vigyor mögött megvillan a szánalomra méltó férfi, aki számára nincs már semmilyen remény, aki teljes egészében átadta magát a sötétségnek és az elmebajnak. Hozzá hasonlóan a Sötét Lovag is kivetkőzik magából, miután Joker elmesél egy viccet két őrültről, akik nem tudnak megszökni az elmegyógyintézetből, leginkább saját tévképzeteik miatt. Batman hisztérikus nevetésben tör ki, hiszen mindketten nagyon jól tudják: a vicc róluk szól és ők a főszereplői. Ez a sokatmondó, örökzöld momentum tökéletesen felteszi a koronát a sztorira, amely jóval több, mint egy szuperhős-történet, és jóval több, mint egy átlagos képregény. A gyilkos tréfa méltán lett klasszikus és elnyűhetetlen alkotás, ezzel hozzájárulva ahhoz, hogy a kilencedik művészeti ág a ’80-as években végleg kitörjön a komolytalan és gyermekded sztereotípiából. Moore képregénye a lehető legmesszebb áll ettől a két jellemzőtől. Egy velőtrázó, rémálomszerű utazás a totális téboly sötét szívének legmélyére, vagy még inkább: groteszk látlelet az őrület gondtalan, boldog szépségéről.