Jupiter hagyatékaComix

Alan Moore és Dave Gibbons méltán legendás Watchmenje óta a szuperhősdekonstrukció alműfaja akkora népszerűségre tett szert, hogy több mint harminc évvel később eljutottunk odáig, hogy a műfaj klasszikus elemeit kiforgató, parodizáló, cinikusan körberöhögő és kiábrándító realizmusba fojtó képregényekből kis túlzással élve lassan annyi lesz már, mint a hagyományos szuperhőstörténetekből. Több elismert modern író mellett egy bizonyos Mark Millar is nagy mestere ennek, aki olyan alkotásokkal vitte tovább a ’80-as évek forradalmi, az egész kilencedik művészeti ágat jelentősen átformáló örökségét, mint a nemrégiben Magyarországon is megjelent Kick-Ass, a Nemesis, a Wanted, vagy épp a Supercrooks, de a földhözragadtabb, brutálisabb gondolatvilága azokra a munkáira is átterjedt, amelyekben egy jól ismert, hosszú múltra visszatekintő szuperhős útját egyengette tovább, hol kevesebb (Marvel Lovagok: Pókember), hol több (Old Man Logan, Polgárháború) sikerrel. Bár legalább annyi rosszat, mint amennyi jót lehet róla mondani, Millar kétségkívül akkor a legjobb, amikor nem hozott alapanyagból dolgozik, hanem saját hősöket, saját univerzumot alkot, és azt formálja kényére-kedvére – a sajátos stílusát és tehetségét az ilyen képregényekben tudja a legjobban kamatoztatni. A Fumax Kiadó jóvoltából a mostanában a boltok polcaira felkerült Jupiter hagyatéka is ebbe a kategóriába tartozik. Millar ezt a két nagy, összesen tíz számra felosztott történetet saját Gyűrűk urájaként aposztrofálta, és noha attól messzi-messzi fényévekre van, az vitathatatlan, hogy a két fő inspirációs forrást az előbb említett Watchmen (egy, a jól ismert történelmet némiképp átformáló alternatív idősík) és a Polgárháború (jelmezes szuperhősök saját elveik és eltérő világnézeteik miatt összecsapnak egymással) jelentette.

A prológus a ’30-as évek rideg, depressziós és kilátástalan világába kalauzol el minket: tombol a Nagy Gazdasági Világválság, amelynek hatására hat kalandor a kezébe veszi sorsát, és elindul egy rejtélyes szigetre, miután a csapat vezetőjét egy titokzatos, láthatatlan erő arra a helyre szólította. Ott emberfeletti képességekre tesznek szert, aminek segítségével szuperhősökké válnak, akik heroikus példát mutatva az emberiségnek sikerrel vezetik át őket a válságon és a második világháború szörnyűségein. A fonalat majdnem egy évszázaddal később vesszük fel: a hősök már régen megvívták nagy csatáikat, gyermekeket nemzettek, azonban a világ közben megváltozott körülöttük. Régi dicsfényük megkopni látszik, magasztos hőstetteiknek immáron csak a halvány emléke maradt meg, és miközben a világ felismerhetetlenné vált számukra, a történelem megismétli önmagát: újabb gazdasági válság tör ki, ők pedig ahelyett, hogy kiutat keresnének a gödörből, csak tehetetlenül szemlélik az egyre inkább elharapódzó káoszt, és jobb híján másodosztályú gonosztevőket agyabugyálnak el, mintha még mindig a múltban lennének. Ráadásul a következő generáció szuperhősei, részben a média hatalmas térnyerésének káros következményei, részben az elődeik által rájuk nehezedő súly, részben pedig az egyéb generációs különbségek miatt önzőek, gyávák, szenzációhajhászok és elképesztően kicsinyesek, és ez forradalomhoz, majd drasztikus tettekhez vezet, amely során az ifjak magukhoz ragadják a hatalmat, és az Amerikai Egyesült Államokat, sőt, a Föld többi részét is a legsötétebb orwelli vízióvá alakítják. A XXI. század szülöttei forró fejjel szembemennek mindazokkal az ideákkal, amiket szüleik oly büszkén és daliásan képviseltek több évtizeden keresztül, és amikor már úgy tűnik minden elveszett, pont az elnyomás után szárba szökkenő nemzedék mutatja meg, hogy az idejétmúltnak gondolt eszmékért igenis megéri harcolni – s így erkölcsileg, morálisan és minden más értelemben is felnőnek nagyszüleik örökségéhez.

A Jupiter hagyatéka a párhuzamok és a kontrasztok képregénye. Egyrészről ott van a Polgárháborúra emlékeztető alapszituáció, amit a szabadság kérdéskörének, a kapitalizmus megreformálásának és a generációk eltérő elveinek témája fűszerez meg azzal a keserű, illúzióromboló adalékkal, hogy ha nincsenek igazán nagy, legyőzendő ellenfelek és epikus csaták, amelyek összefogásra intenék őket, akkor a hősök jódolgukban előbb-utóbb egymás ellen fordulnak, másrészről Millar történetének gerince és egyben legfontosabb, legmegsüvegelendőbb tulajdonsága, hogy erőteljes kontrasztot rajzol a megöregedett, sokat látott szuperhősök és a suhanc ifjúság között. Előbbiek még tisztában vannak vele, hogy a nagy erő nagy felelősséggel jár (hogy egy elnyűhetetlen klasszikust idézzek), mert egy sokkal tradicionálisabb világban nőttek fel, melynek nehézségei megtanították őket arra, hogy foggal-körömmel küzdeniük kell és törekedniük a jóra (ha most arra gondolsz, hogy Walter Sampson a kivétel, tévedsz: noha egyértelmű főgonosz, ő is jót akar, csak rendhagyóbb módszerekkel – és ahogy mondani szokás, a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve), utóbbiak úgymond már ”beleszülettek a jóba”, nem rendelkeznek azzal az erkölcsi iránytűvel és azzal a morális érettséggel, amelynek köszönhetően szüleik annak idején egy magasabb szintre jutottak. Azaz: előbbiek kiérdemelték, utóbbiak viszont már készen kapták a képességeiket, úgy, hogy még csak nem is akarták azokat. Lényegében elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb kicsússzon az irányítás a szülők kezei közül, és a két nemzedék egymásnak feszüljön – ironikus módon végül a harmadik generáció teljesíti be azt a szerepet, amit az előzőnek kellett volna, és ők viszik tovább felmenőik hagyatékát, miután szüleik olyan körülményeket teremtettek, aminek következtében nekik is hasonló világnézetük lesz, mint amilyen az első szuperhős-generációnak volt. Így végeredményben gyönyörűen körbeér a szuperhős-nemzedékek témája és lényege.

Millarra jellemző, hogy remek ötleteit feláldozza a vagány, vagy inkább annak látszani akaró momentumok, az infantilis elemek és az eltúlzott brutalitás oltárán, ahogy a Jupiter hagyatéka sem ússza meg a giccses patriotizmust és a pongyola megfogalmazást, ám itt magához képest meglepően kevés vérrel dolgozik, és elsősorban nem a látványra, hanem a világépítésre gyúr rá. Ennek ellenére a képregényben rengeteg fontos részlet szegényesen van vagy egyáltalán nincsen kifejtve, a diktatórikus rendszer felépítésétől és gyakorlati működésétől kezdve az új világrend mibenlétéig bezárólag – az olvasónak az az érzése, hogy tíz szám fájdalmasan kevés egy ilyen sztori tisztességes kibontásához. Ha egy ongoing formátumot nem is, de kétszer ennyi részt biztosan elbírna, főleg, hogy a gyakran kapkodós narratívát a cselekményvezetés sínyli meg, amely izgalmas lehetőségeket rejt magában, csakhogy ezt nem sikerül teljes mértékben kiaknázni. A legnagyobb baja, hogy pont abban hagyja maga után a legnagyobb kívánnivalót, amiben a legjobbnak kellene lennie: a következetes és precíz világépítésben. Ámde komolyabb szó még így sem érheti a ház elejét, ráadásul a sztorit rajzoló Frank Quitely is kihozza magából a legtöbbet, amit csak lehet. Ugye ha valakiről, akkor az ő munkásságáról aztán tényleg nem lehet elmondani, hogy tizenkettő-egy-tucat lenne, bebizonyította már, hogy egyedi, sajátos stílusa van – mondjuk ez nem mindig jelent automatikusan minőségi rajzokat. Elég csak megnézni a történetét illetően remek Új X-Ment vagy a Batman és Robin: Újjászületést: a sztorik jók, de a rajzok (legalábbis véleményem szerint, bár ezzel talán nem vagyok egyedül) egyenesen gusztustalanok. Itt azonban rendesen kitesz magáért, noha továbbra sem fog helyet kapni a legnagyobbak között, de munkája itt még félig-meddig elfogadható. (Mondjuk azért a koncepció valósággal sír egy kommerszebb alkotóért.)

A Jupiter hagyatéka minden hibájától függetlenül kellemes, szórakoztató, lebilincselő olvasmány, nagyjából ugyanazt el lehet mondani róla, mint a legtöbb hasonló szuperhősdekonstrukcióról: ha unod a hagyományos szuperhősképregényeket meg úgy önmagában a szuperhősöket, akkor ezzel bátran tehetsz egy próbát.