A halottak hadseregeNetflix

Szerintem egyáltalán nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy a 2021-es év filmes szempontból lassan a csernobili atomerőmű felrobbanásával egyenértékű katasztrófa felé kezd konvergálni. Noha eddig egy-két ritka kivételtől eltekintve nem kaptunk értékelhető bizonyítékokat arról, hogy Hollywoodban még tudják, mitől döglik a légy (ebben mondjuk nagy szerepe van a járványhelyzet miatt jelentősen átalakult filmnézési szokásoknak is: a felhíguló szórakoztatóipar minden korábbinál elemibb erővel telepedett rá a streaming-szolgáltatókra is, melynek következtében már azok is kudarcot vallanak, akik eddig kisujjból szállították a minőséget), azt azért be kell vallani, hogy az Álomgyár fogalmatlansága és a produktumok arányainak elszámolása sajnos nem csak és kizárólag 2021 sajátja. Itt most elsősorban a jelenkori filmipar egyik legnagyobb problémájára gondolok (egyre a sok közül), azaz arra, amikor egy adott alkotás nincs tisztában saját identitásával és görcsösen több akar lenni, mint ami valójában, és több, mint amit a nézők elvárnak tőle. Egy akciófilm manapság már nem képes színtiszta akciófilm lenni, mindenképpen kell bele valami plusz üzenet, vagy legalábbis hatásos karakterdráma, amivel viszont épp a zsáner lényegét, illetve magát a koncepciót herélik ki (arról nem is beszélve, hogy ezek a drámai töltetek általában mindig nevetségesen sülnek el), a vígjátékok sem képesek már önfeledt szórakoztatásra a mostanság divatos és megosztó mozgalmak ideológiáinak beemelésével, és a szuperhősfilmek is inkább full hangerőn ordító politikai kiáltványok, mint lebilincselő, agykikapcsolós, a hétköznapok keserű nyomorát ideig-óráig elfeledtető mozgóképes mókák. Szóval a lényeg a lényeg: napjainkban kifejezetten üdítő unikumnak számít, ha egy film bátran megmarad a saját keretein belül és nem akar görcsösen kilépni onnan. Hogy amellett, hogy büszkén vállalja hovatartozását, még képes is megmaradni ugyanezen a vonalon elejétől a végéig. És legyen bármennyire meglepő, ezt pont a közösségi média által már félisteni magasságokba hájpolt Zack Snydertől kapjuk meg.

A helyszín a dekadencia, a bűn, a kapzsiság és a fogyasztói társadalom melegágya, azaz Las Vegas. A városban elszabadul a zombiapokalipszis, ám az USA hadseregének még időben sikerül karantén alá helyeznie a települést, még mielőtt a járvány megállíthatatlanul elterjedhetne. Az amerikai elnök (akit nem neveznek nevén, de az egyértelmű utalások alapján nem nehéz rájönni, hogy kiről is van szó) jobb híján úgy dönt, hogy egy atombombával porig rombolja az egészet, azonban tekintettel arra, hogy mégiscsak a szerencsejáték Mekkájáról van szó, a csoszogó élőhalottak körül pihenő hatalmas mennyiségű pénzt mégsem hagyhatják odaveszni, ezért egy kaszinótulajdonos felbérel egy keménytökű zsoldost, hogy csapatával hatoljon be a falak mögé és hozza ki a széfjében tornyosuló 200 millió dollárt, mielőtt a várost a földdel tennék egyenlővé. Zombifilmekből már nemhogy egy, de mindjárt három Dunát is könnyűszerrel lehetne rekeszteni, és ennek, valamint a téma hatalmas népszerűségének és az ezt kiaknázó moziknak és tévésorozatoknak köszönhetően (lásd: The Walking Dead) a zsáner már eljutott arra a szintre, hogy ironikus módon pont annak a fogyasztói kultúrának a kizsigerelt, lebutított, futószalagon gyártott, trendi elemekkel megszórt terméke lett, ami ellen annak idején felszólalt, és amin a legendás George A. Romero is köszörülte a nyelvét jó néhány évtizeddel ezelőtt. Ugyanakkor az sem kevésbé meglepő, hogy Zack Snyder – akinek egyébként a debütáló filmje pont Romero Holtak hajnalának remake-je volt még 2004-ben – újra elővette a témát, miután éveken keresztül próbálta ráerőszakolni egyedinek és látnokinak gondolt látásmódját a stúdiókra és a közönségre. Gyakori jelenség a rendezőktől az, hogy miután kudarcot kudarcra halmoztak (márpedig a DC-filmuniverzum földbe állását és a mostani zavaros, vergődő helyzetét – amiből Snyder is jócskán kivette a részét – nem nagyon lehet másképp, mint hatalmas pofáraesésként értelmezni) végül visszatérnek ahhoz a műfajhoz, aminek karrierjük beindulását köszönhetik. A Netflix meg is teremtette az ehhez szükséges alapot, és megdobta Snydert laza 100 millióval, valamint biztosította számára a manapság (főleg a filmszakmában kevésbé járatosak által) bosszantónak és szükségtelennek tartott kreatív kontrollt. Azaz kedvenc rendezőnk gyakorlatilag azt csinálhatott, amit csak akart.

A halottak hadseregéhez minden adott volt ahhoz, hogy egy agyament, ereszd-el-a-hajamat mentalitású bűnös élvezetként tekintsünk rá. Adott a helyszín, adottak a tökös karakterek, adott az alapsztori, adott a csapatdinamika, és ennek köszönhetően adottak a kötelező szériatartozékok, mint a bajtársiasság, az önfeláldozás, az érzelmi töltet (ami itt az apa-lánya kapcsolatban nyilvánul meg), a totálisan kiszámítható árulás (ami annyira ezeréves klisé, hogy az lenne a baj, ha nem lenne benne – ha egy filmet láttál, már akkor is mérföldekről kiszagolod), és nem utolsó sorban az elnyűhetetlen szerelmi szál. És hogy A halottak hadserege mennyire és milyen módon tudja teljesíteni egy „olyan rossz, hogy már jó” attitűddel operáló agyatlan B-film kitételét? Nos, menjünk csak szépen sorjában. Las Vegas már alapjáraton is grandiózus, számtalan lehetőséggel kecsegtető játszóteret biztosít a féktelen zombihenteléshez – gyakorlatilag ennél a városnál nem létezik alkalmasabb helyszín erre. Snyder láthatóan örömmel ugrott fejest az egykor díszes, csili-vili felhőkarcolók összeomlott rengetegébe, noha csak félig-meddig tudta lecsapni a feldobott labdákat (lévén a jelenetek nagyrészt sötétben vagy gyéren megvilágított szobákban és folyosókon játszódnak, sok jellegzetességet nem kapunk a megboldogult Elvis Presley kedvenc városából). A zsoldosokból álló csapat, összetételét tekintve egyszerre idézi meg A bolygó neve: Halál és a Predator című klasszikusokat (még egy Vasquez-hasonmást is kisajtoltak magukból az írók), és bár a főhős, Dave Bautistán kívül csupán hanyagul, egy-két sablonos jellemvonással felskiccelt karakterek, összességében megállják a helyüket.

Ami az emberi kapcsolatokat és a románcot illeti, ott már jócskán kiütköznek a film problémái, vagyis, hogy Snyder nem igazán tudta eldönteni, hogy komolytalan, vagánykodós zombifilmet vagy drámai horrort akar. Végeredményben jobb lett volna, ha inkább előbbire fekszik rá, mert a főszereplő és a lánya közti viszony valami förtelmesen kínos, a szintén a főhős egy másik csapattaggal, egyben egy régi ismerőssel szövődő, amúgy totál légből kapott és mindenféle előzményt, még a legkisebb utalást is mellőző románca nem kevésbé (de legalább parádés módon lezárják az egészet a film egyik legviccesebb jelenetében), és akkor ezen szegmensek silányan megrendezett és előadott mivoltáról még nem is beszéltünk. Szinte hallani, ahogy Snyder megfújja a trombitát, így figyelmeztetve a színészeket és a nézőket, hogy itt most valami komoly drámai jelenet jön – még a lágy hegedűszólamok is rázendítenek, biztos, ami biztos. Persze a logikai bakik is fojtogatják a cselekményt, a végére meg már úgy belefullad az ostobaságokba, hogy nem is érdemes foglalkozni vele (a zombibébibe meg bele se megyek, mert nagyobb fejfájást okozna megfejteni, mint a Vissza a jövőbe 2-ben az időutazást). Van tehát bőven ekéznivaló a filmben, ráadásul mivel rossz, ezeket a problémákat sokkalta hajlamosabb észrevenni a néző (ugye ha valaminek elsöprő a sodrása és csont nélkül hozza a minőséget, akkor kevésbé tűnik fel, ha kilóg a lóláb), de Snyder rendezésében megvan az a báj, ami – ahogy korábban is utaltam rá – ma már ritkaságszámba megy. Azaz, hogy A halottak hadserege legnagyobb erénye az, hogy nem jó film, illetve: annyira rossz, hogy már jó. És ehhez pont az kellett, hogy ne akarjon nagyobb, jobb, több lenni, mint amilyen valójában – hogy büszkén felvállalja identitását és teljesítse is azt, amit megígért.

És bár Snyder keze itt-ott megremeg (nem nagyon találja meg az egyensúlyt az eltúlzott komolykodás és a perverz fekete humor között), óriási ziccereket hagy ki (az esőtől életre kelő csontvázzombik valószínűleg az öt év múlva megjelenő Snyder Cut-ban fognak rendesen szerepelni), és a direkt homályos, szűk fókuszú képi világ is rettenetesen zavaró és ronda (ez valami „művészi önkifejezés” lehet ettől a „meg nem értett zsenitől”), azért többé-kevésbé tényleg sikerül neki a mutatvány. A halottak hadserege hibái ellenére, sőt, pont azokkal együtt is szórakoztató. Illúzióink azért ne legyenek, Holtak hajnala remake ide vagy oda, Snyder valószínűleg már sosem fog kritikailag és pénzügyileg egyaránt sikeres filmet csinálni, de mégis inkább ilyeneket rendezzen, minthogy több évtizedes múltra visszatekintő szuperhősök filmes megfelelőinek vagy népszerű képregények filmadaptációinak koporsójába verjen bele egy-egy újabb szöget.