![[Teszt] White Shadows](/~thumbnail/white_shadows_header.jpg.cvsak.k.article-00-18-29.1rug6ua.jpg)
Elég egyszerű rájönni, hogy honnan szereztek inspirációt a Monokelnél a White Shadows megalkotásakor. Egyrészt elég csak a képekre nézni, a kétdimenziós, fekete-fehér látványvilágból szinte üvölt, hogy a „cinematic platformer” alapvetések, a Limbo, az Inside és mondjuk a Little Nightmares lebeghetett a német csapat szeme előtt, tematikában pedig rögtön az első, hatalmas betűkkel felvésett „All animals are equal” felirat megmutatja, hogy honnan jöhetett az ihlet. Az orwelli hangulat pedig elkísér minket a játék egésze alatt, bár a szerepek kicsit felcserélődnek és jelen esetben a malacok is csak a diktatórikus rendszer kiszolgálói lesznek, annak a rendszernek, melynek a tetején a farkasok állnak és melyben a pária szerepét a hollók szenvedik el – és hogy hogy nem, pont egy Hollólánnyal indul kalandunk.
Mely kaland meglepően rövidre sikerült, nem túlzok, nálam nem érte el a három órát a konzol beépített számlálója, mikor a stáblista pörgött lefelé, ami persze önmagában nem lenne gond, de igazából az egész játék kicsit furán elkapkodottnak tűnik, egy hosszas expozíció után kapunk egy gyors, eléggé szájbarágós magyarázatot arról, mi is történt ebben a disztópikus világban és mi a szerepünk benne, majd röviddel utána már meg is érkezik a befejezés, ami talán még több kérdést tesz fel annál, mint amennyit megválaszol. Ráadásul az sem segít, hogy bár a játék a legkevésbé se fogja a kezünket, feladványai igazából nem túl bonyolultak, már-már motorikusan oldjuk meg őket, valahogy hiányzik belőlük a fent említett inspirációs források „aha!” pillanata, mikor egy látszólag lehetetlen probléma hirtelen egyértelmű megoldást kínál.
Viszont amibe nem tudok belekötni az a játék vizualitása, mely egészen grandiózus és lenyűgöző. A fekete-fehér világ egyszerre pompásan élettel teli és szomorú kihaltságot tükröző, míg a távolban lebegő járművek vonulnak felzúdult hangyabolyként, addig az előtérben a valóság sivár könyörtelenségével szembesülünk. Nagyszerű, szörnyűséges, látványos jelenetekből nincs híján ez a néhány rövid órácska, sokszor inkább tűnik valamilyen díjra esélyes rövidfilmnek, mint tényleges videójátéknak.
És lehet, hogy jobb is lett volna, ha ilyen irányban gondolkodnak, mert dacára az egyszerű feladványoknak, azért többször is meggyűlt a bajom a játékkal, leginkább a pontatlan irányítás miatt. Valahogy elég nehéz karakterünk súlyát érezni, rendszeresen „túlcsúsztam” egy-egy platformon és sokszor egyértelmű pontokat se volt képes elkapni. Szerencsére egy kifejezetten barátságos checkpoint rendszer segít abban, hogy komolyabb mennyiségű pályarészt ne kelljen újrajátszanunk, de azért kétdimenziós játékoknál 2021-ben ilyen hibákba nem szeretek beleütközni.
Ajánlom tehát a White Shadows-t? A stílus szerelmeseinek mindenképp, mert dacára hibáinak és rövidségének, azért ügyesen találja meg a saját hangját és egy olyan „egyéjszakás” kalandot kínál, amit érdemes látni. Ha azonban a bevezetőben említett címek minőségéhez ragaszkodunk, akkor talán érdemesebb kicsit komolyabb fenntartásokkal közeledni felé – a német srácok jó irányba indulnak, de még hosszú út áll előttük, ha a legnagyobbakhoz akarnak felnőni.