Where the Heart LeadsTeszt

Volt idő, amikor még kuriózumnak számított, ha egy játékban valódi, a sztorit érdemben befolyásoló döntéseket lehetett meghozni, mostanra azonban kis túlzással minden műfajban megjelent már ez a megoldás. Ezzel párhuzamosan pedig némileg el is veszítette a súlyát, legalábbis ami a választások tényleges következményeit illeti, rengeteg játék hirdeti ugyanis magát ilyesfajta sztorimechanikával, hogy aztán a nap végén kiderüljön, hogy a cselekmény alakulását tekintve vajmi keveset számított csupán döntésünk. Szerencsére azonban vannak még fejlesztők, akik nemcsak a hangzatos feature-t látják ebben az elemben, hanem készek komplett játékokat, történeteket felhúzni erre. Így tett az eddig főleg átiratokban és spinoffokban utazó (illetve a ReCore-féle kollaborációban résztvevő) Armature Studio is, akik most egy minden ízében egyedi alkotást tettek le az asztalra a Where the Heart Leads képében.

A Where the Heart Leads már a felütéssel egyértelművé teszi számunkra, hogy a végig rendkívül komoly hangvétel ellenére nem lesz híján a szürreális elemeknek. A történet kezdetén a vidéken élő Anderson-család egyszer csak borzasztó hangra lesz figyelmes, majd megdöbbenésükre szembesülnek azzal, hogy egy óriási lyuk tátong a telkükön. Az izgalmakat tovább fokozza, hogy hűséges kutyusuk is a csapdába esik a víznyelőben, így az apa, Whit egy fürdőkádban (!) leereszkedve útnak indul, hogy kimentse a házi kedvencet. Az akció sikeresnek bizonyul, neki azonban nem sikerül visszajutnia a felszínre, így hát más kiút után néz – így veszi kezdetét az a spirituális utazás, melyben végigkövethetjük Whit életének legfontosabb állomásait.

Az egészen különleges képi világú, a többi karaktert csupán sziluettek formájában ábrázoló időutazás Whit szüleinek farmján kezdődik. Itt ismerkedhetünk meg a főhős leendő feleségével, gondterhelt és kissé megközelíthetetlen Renével, a folyton csavargó és az iskolából erősen kifelé lógó bátyóval, Sege-dzsel, meg persze a szülőkkel, akik igyekeznek mindent megadni a gyerekeknek, de hamar kiderül, hogy – főleg az apa oldaláról – vannak eltitkolt dolgok, melyek beárnyékolják a családi idillt. És ez tényleg csak a jéghely csúcsa, hiszen ahogy haladunk előre az időben, és Whit végzős gimnazistából családfenntartóvá, Sege pedig egzisztenciális krízisben lévő, de művészi álmait feladni nem hajlandó kellemetlenséggé válik, úgy fogjuk szembetalálni magunkat az egyre nehezebb és nehezebb döntésekkel. Támogatjuk őt? Ha igen, mennyire? Milyen hatással lesz ez a család anyagi helyzetére? Ilyen és ehhez hasonló szituációk tucatjait lovagolja meg a Where the Heart Leads, méghozzá remek érzékkel, ezek a helyzetek ugyanis nemcsak életszagúak, de a választási lehetőségek is mind jól kidolgozottak. Itt szinte semmi sem fekete-fehér, ritkán van egyértelműen jó vagy rossz döntés: az események láncolata, a családtagokkal és a kisváros lakóival ápolt kapcsolatok milyensége folyamatos dilemmába kényszerít bennünket. Emiatt a történet sarok- és fordulópontjain tényleg komoly, akár percekig tartó töprengés is várhat ránk, hiszen szinte minden súlyos döntés egy kompromisszumhelyzet lényegében, egy „valamit valamiért” szituáció, ami egyben a szereplők jövőbeli sorsát is befolyásolja.

Hiába korlátozódik tehát 90 százalékban szövegbuborékok egymásutánjára a Where the Heart Leads, az „interaktív dráma” jellege olyannyira jól lett megvalósítva a játéknak, hogy ez egyáltalán nem zavaró, mert az egyes helyzeteken és a karaktereken keresztül nagyon hamar beszippant bennünket a történet. Akad egy-két vontatottabb rész, amikor fel-alá kell rohangálnunk a mini-sandboxokként funkcionáló helyszíneken mindenféle apró-cseprő dolog miatt, de ha valamit kritizálni kell, az sokkal inkább a prezentáció, ami közel sem lett tökéletes. A kissé álomszerű ábrázolásba kár lenne belekötni, hiszen tényleg ad egy sajátos hangulatot a játéknak (hát még Sege teljesen szürreális szoborművei), az izometrikus nézet és az általában túlságosan távol helyezkedő kamera viszont sajnos elég gyakran okoz kellemetlenségeket. Emellett az NPC-kkel való interakció is nagyon nehézkes: talán a PS1-érában játszottam utoljára olyan játékkal, amely ennyire pixelpontos helyezkedést követelt meg ahhoz, hogy beszélgessünk valakivel. De a szövegbuborékok is lehetnének nagyobbak – igaz, ez utóbbin egy frissítéssel már valamelyest javítottak szerencsére a fejlesztők.

A hibátlantól tehát messze van a Where the Heart Leads, de amibe bele lehet kötni, azok szerencsére nagyrészt technikai dolgok – maga a koncepció és a történet ellenben egészen remek. A döntések ugyanis itt tényleg döntések, melyek nemcsak a cselekmény alakulását tudják alapvetően befolyásolni, de mi magunk is úgy érezzük eközben, hogy komoly dilemmák egész sorával állunk szemben. Ez pedig nemcsak az írás minőségének és az érdekes karaktereknek köszönhető, hanem az életszagú és erős érzelmi töltettel bíró helyzeteknek is. Ha szereted azokat a kalandjátékokat, amiket nemcsak átélni, hanem érdemben alakítani is lehet, akkor az Armature Studio alkotása mellett nem érdemes elmenned – a 10+ órás végigjátszás és az erős replay value tükrében pláne nem.