Werewolf: The Apocalypse - EarthbloodTeszt

Amikor először megláttam a Werewolf: The Apocalypse - Earthblood címét, szinte láttam magam előtt azt a fejlesztői meetinget, ahol egymás mögé dobálták a google “fantasy szócikkek” top 5 találatát. Gondoltam is magamban, hogy na majd milyen jópofa kis poén-cunamit építek e köré, amikor is az egyik tanult kollégám szépen kioktatott, hogy de ugye tudom-e, hogy ez egy híres, klasszikus fantasy szerepjáték amiből csináltak novellákat, meg mindenfélét? Persze, hogy nem tudtam… És ez azért sok mindent megmagyaráz.

Ettől függetlenül a vérfarkasokat és a “legendát” körülöttük, már annyiszor feldolgozták különböző médiumon keresztül, hogy legalább minimálisan de mindenki hallott már róluk. A Werewolf feldolgozása a sötétebb, felnőttesebb kategóriába tartozik. A Sötétség Világa mondakörre épül, ahol a szörnyek mind köztünk élnek és a hideg éjszakákon vadásznak ránk. Nagy különbség a megszokotthoz képest, hogy az Earthblood-ban kivételesen a szőrösebb oldalra állunk, és első kézből tapasztalhatjuk meg, hogy milyen darabokra tépni, nos, hát igazából bármit.

Főhősünk, Cahal, akkora sztereotípia, hogy akkor is vérfarkasnak nézné az ember, ha nem lenne az. Tesztoszteron kopaszság, szúrós tekintet és szőr mindenütt. A prologue küldetés során, történik valami ami miatt a falkánk elhagyására kényszerülünk és pár év kihagyás után arra térünk vissza, hogy a nagy gonosz mega-corp vállalat, azon kívül, hogy tönkreteszi a bolygónkat, elrabolt egy számunkra kedves valakit. Na itt kezdődik igazán a Metal Gear Wolf része a játéknak, mivel ha valamilyen csoda folytán nem hallottál még a játékról, ergo nem láttál belőle bemutatókat, akkor nem is tudod, hogy elég sok a hasonlóság Snake barátunk kalandjaival.

A baj igazából csak az, hogy bármelyik stílushoz is nyúlunk, nem árt ha van benne némi tapasztalatunk. Vagy, ha nincs akkor legalább ügyesen próbáljuk meg “lemásolni” a mechanikákat. Ami, szerény véleményem szerint, igazán naggyá tette a MGS játékokat, az az iszonyatosan részletes kidolgozottság és a lehetőségek - szinte - végtelen tárháza. Ha ezek nincsenek, akkor lényegében kaptunk volna egy hajráfos, félszemű dudét, aki kartondobozok segítségével próbál meg bejutni, a szuper biztonságos létesítményekbe. Igazából akkor jártunk volna jól, ha csinálnak belőle egy jó kis, megyek és zúzok, TPS-nézetes akciójátékot, mondjuk egy félig nyitott világú környezettel, és egy kicsit komplexebb harcrendszerrel. Sajnos a döntés mégis inkább az lett, hogy lopakodjunk szépen, az egyik unalmas gyárból a másikba. Amivel nem is lenne semmi baj, - bár, sajnos maga a kivitelezés elég gagyeszre sikerült - ha a lopakodás fele annyira ki lenne dolgozva, mint az említett referencia játékban. Például hiába lopakodunk végig, szinte hibátlanul egy pályát, amikor a végén úgy is bele leszünk kényszerítve abba, hogy harcoljunk. Innentől fogva pedig, nagyjából teljesen értelmét veszti, amit az előző 30 percben csináltunk.

Az menti meg a fejlesztőket, hogy cserébe a harc egész élvezetes lett. Alapból emberi formában vagyunk, amiből bármikor át tudunk változni farkassá, ami a settenkedős részeknél nagyon jól tud jönni. Viszont harcolni már a teljesen kifejlett, vérfarkas formánkban fogunk, ami azért elég menőség. Két stílus között tudunk váltogatni, van az agilisabb, gyorsabb és a lassabb, viszont jóval erősebb verzió. Természetesen mindkettőnek megvannak az előnyei és hátrányai, okosan kell őket használni és akkor nagyjából megállíthatatlanok leszünk. Főleg a fejlesztésekkel, amiket a játék folyamán tudunk megszerezni. Az alap Rage méter folyamatosan töltődik, ami az alap képességeink használatához kell, mellette van a Fury méter, ami ha megtelik, indíthatjuk a rendes mészárlást. Teljes szobákat tudunk a földdel egyenlővé tenni, ami kivételesen vizuálisan is jól néz ki.

Próbáltak a fejlesztők a játékba belepakolni mindent, ami manapság divatos, a küldetések között vannak ilyen félig nyitott hub-ok, ahol tudunk beszélgetni NPC fazonokkal, vannak mellékküldetések, amik teljesítésével kapunk spirit energiát, amivel meg a képességeinket tudjuk fejleszteni. Erre szükség is lesz, főleg a játék vége felé. Nagyon ritkán el tud kapni az univerzum hangulata, de sajnos az általános megvalósítás annyira középszerű lett, hogy túl gyakran ki is szakít az élményből. A grafika még PS5-ön is a gyengébb PS4-es címek közé sorolja a játékot és akkor az igazán nagy zászlóshajókat nem is említem, mert azokhoz képest szegény játék sehol nincs. Hiányoznak a már fentebb említett, apró részletek. Az animációk ugyan rendben vannak de valahogy nincs belőlük elég. A szinkronszínészek pedig, pár kivételtől eltekintve, borzasztóak. Nem nagyon szokott zavarni, de itt már nekem is sértette a fülemet egy-egy “alakítás”. Az egyetlen pozitívum ezen a téren az OST, ami kiemelkedően minőségi munka lett. Nem az én stílusom, nem is értek hozzá, de basszus rendesen bólogattam a nagy zúzások közepette, ahogy üvöltött a metál a fülembe. Rengeteget dob az élményen.

A Werewolf: The Apocalypse - Earthblood nagyon félrement. Amiért megszakad a szívem, mivel a potenciál meg lett volna benne. Egyszerűen rossz stílust választottak a srácok. A lelki szemeim előtt látom azt az Anthem mechanikákra épülö, akár 4 fős co-op-ban is játszható, masszív akció játékot, ahol a vérfarkasokkal zúzunk keresztül iszonyat sebességgel a tájon és közben pusztítunk mindent ami elénk kerül. Kategóriákkal jobb lett volna. Most viszont kaptunk egy 6 pontos, pár hétvége alatt végig nyomkodható, igazából semmi kiemelkedőt nem nyújtó játékot, amire a zenéjén kívűl pár hónap múlva már senki sem fog emlékezni. Kár érte.