SUDA51 nevének hallatán legtöbbeknek bizonyára a No More Heroes sorozat jut először az eszébe, de ennek a legendás játékfejlesztőnek sok más különleges címet is köszönhetünk. A következő tesztben az általa alapított cég, a Grasshopper Manufacture Inc. legelső játékát (pontosabban annak The Silver Case 2425 néven Switchre kiadott remasterjét) elemezzük.
A rejtély nyomában
A The Silver Case 2425 gyakorlatilag egy bundle formájában látott napvilágot: az eredetileg 1999-ben megjelent The Silver Case-t, és annak folytatását, a 2005-ös The 25th Ward: The Silver Case-t foglalja magában, mindezeket felújított formájukban. A tesztünkben az első játékra koncentrálunk, így elkerülve az esetleges spoilereket.
1999-ben járunk, egy egészen disztópikus Tokióban, amelyet bizarr gyilkosságsorozat ráz meg. A rendőrség egy speciális osztaga foglalkozik a különleges kegyetlenséggel elkövetett bűncselekményekkel, mi pedig egészen kalandos úton ehhez az egységhez csatlakozva próbálunk az ügyek végére járni.
Azonban a helyzet kicsit sem könnyű: a gyilkosságokkal egy legendás bűnözőt, Kamuit vádolnak, akinek a szökése időben gyanúsan egybevág a halálesetekkel. Ám minél többet nyomozunk, mintha csak egyre több kérdés merülne fel, míg válaszokat annál kevésbé kapunk. Vajon tényleg Kamui a tettes? Ám hogy lehetett képes elkövetni a gyilkosságokat, ha az orvosi leletei szerint önmagát is képtelen ellátni?
A nyomozás közben alaposabban megismerhetjük a rendőrség működését, illetve egyre több mindent tudhatunk meg Kamui előéletéről is. A férfi körül rengeteg a nehezen megmagyarázható, misztikus történés, így idővel joggal merül fel kérdésként még az is, hogy micsoda egyáltalán Kamui.
Talán már a rövid leírás alapján is sejteni lehet, hogy egy kimondottan komor hangvételű, morbid gyilkosságokkal tarkított, de egyébként nagyon is stílusos játékról beszélünk. Mind maga a környezet, mind a szereplők a noir stílus és a kemény detektívfilmek világát, azok elemeit idézik.
Szerkezet
A játék két fő részből tevődik össze: a Transmitter a rendes, számozott fejeteket jelenti, amelyekben a főbb eseményeket ismerhetjük meg. Ezekben játszik aktívabb szerepet az a karakter, akinek a szemszögéből nyomon követhetjük a történéseket (szabadon elnevezhető, ám ha a saját nevünket nem szívesen adnánk meg neki, Akira a default neve), ez a rész tekinthető a The Silver Case központi magjának.
Emellett vannak úgynevezett Placebo fejezetek is. Ezekben egy szabadúszó riporter, Morishima Tokio Kamui utáni nyomozását és jelentéseit ismerhetjük meg. A Placebo fejezetek nemcsak arra jók, hogy egy másik szereplő szemszögéből is átéljük a már Transmitterben megtörtént eseményeket (gyakorlatilag így bővítve az ismereteinket a rejtélyes ügy kapcsán), hanem sokszor itt kapunk válaszokat bizonyos kérdéseinkre vagy adnak a készítők magyarázatot a Transmitter fejezetek nehezebben érthető részeire. Valamint többet is megtudhatunk a játék világáról és annak szereplőiről is, érdekes más megközelítésből is viszont látni egyes, már ismerős karaktereket.
Bár a két részt lehet teljesen külön is játszani, a Placebo fejezetek nagyon jól reflektálnak a Transmitter hozzájuk kapcsolódó részeihez, gyakorlatilag a kettő együtt alkot egy egészet, így érdemes a Placebo fejezeteket a velük megegyező számú Transmitter rész után elkezdeni. Továbbá azért is érdemesebb nem külön-külön foglalkozni velük, mert bár a játék főbb történései mozgalmasabbak, Tokio nyomozása és jelentései elég tömények lennének egyben: az idő nagy részében az e-mailjeit és a jegyzeteit olvashatjuk csak.
A körítés
A szereplők párbeszédei és a cselekmény narrálása is jól sikerültek, képesek nemcsak lekötni a játékost, de kimondottan jól fenn tudják tartani a feszültséget, különösen, ahogy egyre közelebb kerülünk az igazsághoz. De arra készülni kell, hogy sokszor nehéz megérteni, mi is történik pontosan, ám ahogy haladunk előre a történetben (és a Placebo fejezetekkel), minden világosabbá válik majd.
A történetben felvonultatott szereplőgárda (ahogy igazából a The Silver Case világának részletei is) kicsit hirtelen ömlenek a nyakunkba a játék elején, de egy kis idő után már meg lehet jegyezni és el lehet különíteni a fontosabb karaktereket. A jellemeik kellemesen eltérőek, egyes szereplők között kimondottan jó a dinamika, és jókat lehet mosolyogni a karakterek csipkelődésein és beszólásain. Mert ezekre bizony számíthatunk, valamint csúnya beszéd terén sem fogják vissza magukat a szereplők.
A játék ugyan visual novel, de az átlagosnál több mozgalmasságot és dinamikát rejtettek bele a készítők. A sok átvezető videónak köszönhetően nem csak állóképeket nézünk, valamint a szövegek helye is változik, így garantáltan vándorol a tekintetünk, nem csupán a képernyő egy pontjára meredve olvasunk.
Bár a remaster bizonyos szempontokból kimondottan szépre sikeredett, egyes elemeinek nem ártott volna egy kis modernizálás. Menteni például nem tudunk akármikor, csupán akkor, amikor a karakterünk mozogni tud. Ilyenkor van lehetőségünk ténylegesen tenni is valamit a játékban: haladhatunk az adott irányok mentén (akár még fel-le is tudunk nézni, aminek szintén van szerepe a játékban), point-and-click stílusban interakcióba léphetünk a környezetünkkel (vagy egyes szereplőkkel), és ekkor tudunk hozzáférni a rendszermenühöz is, ahol a mentési opciót találjuk. Nyilván magának a mozgásunknak is megvannak a maga korlátai és eléggé minimális erre a terünk, de ettől függetlenül így is kellemesen megvariálja a játékmenetet, nem is beszélve a lépten-nyomon feltűnő puzzle-okról. A mentés körülményessége azonban tényleg zavaró.
A játék látványvilága szép, a maga sötét színeivel az első pillanatoktól előrevetíti a játék komor hangulatát és tartalmát is. Sajnos azonban látszik, hogy a játék remaster: bizonyos custscenek nagyon a PS1-érát idézik (nem is inkább a karaktermodellek, hanem az alacsony felbontás tekintetében, mert nem mindent sikerült kellőképp feljavítani), de szerencsére nem ez a jellemző.
Aki hozzám hasonlóan szereti a kicsit realisztikusabb, nem moe jellegű karakterdizájnokat, annak bizonyára elnyerik a tetszését a játék szereplőinek illusztrációi a maguk karakteresebb vonásaival. A The Silver Case-ben feltűnő hátterek és helyszínek 3D-s mivolta kicsit furcsán hat együtt a szereplők rajzolt ábrázolásával, de hozzá lehet szokni.
A zene érdekes és kimondottan retro hangulatú, jól illeszkedik a játék hangulatához és a sok órás hallgatása sem válik zavaróvá. Ettől függetlenül a hangzásvilág nem tekinthető a játék erősségének. Főleg, hogy abszolút nincsenek leszinkronizálva a szereplők szövegei sem. Ez nyilván akkoriban nem volt jellemző a játékoknál, így hibának nem lehet felróni, de nagyszerű lett volna, ha a remasterbe esetleg opcionálisan tesznek legalább japánt szinkront.
A The Silver Case egy nagyon erős hangulatú, érdekesen morbid játék számos fordulattal és érdekes technikai megoldásokkal. Aki szereti a visual noveleket (vagy a stílust kalandelemekkel ötvöző játékokat) és szívesen megismerkedne egy igazi klasszikusnak számító címmel, annak bátran ajánlom. De nem hiszem, hogy egy kezdő visual novel játékosnak ezzel a játékkal kellene indítani: a The Silver Case története sokszor nehezen követhető, és meglátszik rajta, hogy régebbi alapokra épít.