The Legend of Zelda - Skyward Sword HDTeszt

Konkrétabban: a Skyward Sword egy teljesen lineáris játék. Annyira, hogy még tisztességes egybefüggő overworld-je sincs. Mégis: az egész miliőt körülöleli fentről a kék ég, ahonnan kalandunk is indul. Link és Zelda egy felhők feletti világban élik teljesen hétköznapi életüket: iskolába járnak, égbenjáró lovagnak tanulnak és óriási madarakon röpködnek. A kezdeti békés felvezetés természetesen nem tarthat örökké (azért egy borzasztóan kringya schooldrama-t végig kell szenvednünk... persze ha még nem múltál el 10 akkor nem szóltam!) - Zelda egy repülés során a mélybe zuhan, (mint kiderül, a sorsát beteljesítő küldetésének első lépéseként) mi pedig Link-en keresztül természetesen utána eredünk a felszínre, ahol emberöltők óta nem járt emberfia.

No, ennyit elöljáróban a roppant izgalmas plotról, térjünk picit vissza a linearitásra és hogy miként néz ez ki a valóságban. Mint említettem, klasszikus overworld nincs, szépen lepottyanunk a felszínen egy adott pontra és onnan megyünk a dolgunkra, ami épp előttünk van. Mi a franc, CsőZelda? Nem egészen: csupan annyi történt, hogy a tereket alaposan beszűkítették, megoldandó feladatainkat és megfejtendő rejtvényeinket pedig szépen katonásan pakolja elénk a program. És hogy működik-e? Nos, szerény meglátásom szerint ez a formula áll a legjobban a sorozatnak: minőségi rejtvények, egymás után, üresjárat nélkül.

Beszéljünk a harcról is: ez volt talán az első Zelda játék, ahol úgy éreztem, “na végre, nem csak dísznek van benne harc”. Szerencsére a mozgásérzékelés nem csak egy céltalan gimmick: rendesen meg kell vívnunk az ellenségekkel, nem mindegy hova és hogyan ütünk. Emellett a többi fegyver/tárgy is remekül kihasználja a mozgásérzékelésben rejlő lehetőségeket, így amikor a Wii életciklusának a végén végre megkaptuk azt amit ígértek az elején, elismerően csettintettem. Nade mi a helyzet a JoyCon-okkal?

Nem szeretném nagyon technikai irányba vinni ezt a cikket, de egy picit mindenképp foglalkoznunk kell ezzel is. Már a HD verzió bejelentésekor több helyen hangot adtam annak a félelmemnek, hogy miként is fog működni a mozgásérzékelés, amikor a JoyCon (a Wiimotyival ellentétben) nem képes nullpozícióba kalibrálnia magát és mi lesz akkor, amikor egy jó kiadós kardozást követően elmászik az egész és csálén fog állni a kezünkben a kard. A megoldás pedig annyira egyszerű, mint egy pofon: az Y gomb egyfajta kalibráló gombként működik: magad elé tartod a JoyCon-t, nyomsz egy Y-t és máris kész a kalibráció. Körülbelül 2 perc megszokni. Emellett választható olyan opció is, (handheld módban ez az alapértelmezett) hogy a jobb analógra mapeljük a kardozást, ilyenkor úgy működik nagyjából mint a Metal Gear Rising-ben. Kissé szokatlan elsőre, de nem vészes.

És persze beszéljünk a látványról is, hisz a kiadvány apropója első sorban ez. A Skyward Sword ugye a Wii egyik hattyúdala volt és olyan címek jelentek meg vele egyidőben mint a Skyrim vagy a Dark Souls, amik ugye jóval erősebb… kurrensebb gépeken muzsikáltak. Így a kyotoiak egyedül az art style-al tudtak versenyben maradni. Ami egyébként szerintem a mai napig teljesen vállalható, így nagyobb felbontásban és 60 képkockás képfrissítéssel teljesen jól mutat. Persze azért látszik rajta, hogy ez egy Wii játék, leginkább a mai szemmel nézve egyre nehezebben vállalható erőforrást spóroló trükkökben, vagy a moddolt Mii-re erősen hajazó bokoblinok tekintetében mérhető.

Szóval itt van ez a Skyward Sword, amire olyan felemásan néznek a rajongók, szerintem meg egyike a legjobb Zelda kalandoknak. Most nagyobb felbontásban, gyorsabb képfrissítéssel és többféle választható irányítással. A Breath of the Wild totális ellenpólusa. Mégis megingathatatlanul releváns. Én a helyedben beleugranék, mint Link a felhőkbe.