The Chameleon - vissza a PSX korszakbaTeszt

Az alig 2-3 órás miniprojekt keretében visszatérhetünk nosztalgiáznia korai PSX-es 3D-s korszakba, ám az elképesztően hangulatos és abszurditásában olykor a Remedy Control-ját idéző környezet, bizarr üzenetekből és rádiófelvételekből lassan felépülő történet, valamint a részben élőszereplős átvezetők csak a móka fele.

A játékmenet ugyan faék egyszerűségű, de ez itt abszolút bókként értendő, ahogy az olykor kicsit nehézkes, ám mindössze néhány gomb használatát igénylő irányítás sem fogja megnehezíteni a dolgunkat. A stílusosan avittas külső egyébként ne tévesszen meg senkit, mert kényelmi szempontból naprakész játékkal van dolgunk, így például nyugodtan nekifuthatunk Xbox kontrollerrel is. Az egyetlen kihívás az íratlan játékszabályok kitapasztalása, amihez kell némi türelem, utána azonban nem állíthat meg senki (és sűrűn vannak checkpointok is, ami szintén egy játék külsejét meghazudtoló modern úri huncutság).

Lopakodós játék létére a Chameleon egyáltalán nem kényszerít diszkrécióra, ugyanakkor a totális ámokfutást csak némi gyakorlást és pár szupererő összeszedését követően lehet megvalósítani. A cél majdnem mindig egy kapcsolóhoz, majd a kinyílt ajtóhoz, majd a következő helyszínre eljutás, az viszont rajtunk áll, hogy minden sarkot és szobát feltérképezünk és közben apránként mindenkit kiütünk, vagy csak átrohanunk A-ból B-be. Eleinte csak az őrök külsejét tudjuk felölteni pár másodpercre, hogy észrevétlenül eliszkolhassuk mellettünk, később azonban kibővül a repertoár roppant szórakoztató szuper képességekkel is. Másik kezdő képességünk az ütésünk, amely azonnal elintéz bárkit,azonban ez fordítva is igaz, és mi is egyetlen támadástól kimúlunk. További feszültség- és izgalomfokozó adalékként minden cselekedetünk energiát emészt fel, így például minden szuper pofánverés kiosztása után bő 5 másodpercig fekete-fehér,cselekvésképtelen bábok vagyunk csupán, ami a csoportos verekedést eleve kizárja, kivéve persze ha szeretünk fogócskázni.

A történettől ne várjunk csodát vagy őrjítő mélységeket, ez a játék inkább egy átkozottul szórakoztató és egyedi guilty pleasure pár jópofacsavarral, ugyanakkor a kiváncsi játékosok itt-ott érdekes titkokra, illetve elszórt power-upokra akadhatnak. A többszöri végigjátszás lehetősége körülbelül annyira van meg benne, mint mondjuk My Friend Pedro-ban vagy a SUPERHOT-ban – van, akinek lesz kedve kísérletezni a képességekkel, és van, akinek egyszer iselég a végére érni. Zene csak a vége felé csendül fel és akkor is elég semmilyen, a minket segítő hangeffektek és a csodálatos vizualitás azonban ennek hiányáért bőségesen kárpótol.

A Chameleon pazar egyestés program, amelynek nyugodtan nekiülhetünk akkor is, ha nem kedveljük a lopakodást, mert a játékszabályok egyszerűek, a játékmenet pedig megbocsátó és a szuper képességek durrogtatása révén baromi szórakoztató is. A hangulat és a körítés miatt szerintem már önmagában érdemes adni neki egy esélyt, de persze elfogadom, hogy nem mindenkit hoznak lázba az ordas pixelek, vagy a szekrény méretű gépekben és panelekben bővelkedő klasszikus sci-fik.